divat történelem fehérnemű öltözködés

A legkorábbi fehérnemű-ábrázolás egy ókori szicíliai mozaikon maradt fenn. A szicíliai Piazza Armerina városában található Villa Romana del Casale egyik mozaikján női atléták láthatók korabeli „bikiniben”: rövid szárú nadrágféleséget viselnek, mellüket pedig a strophium nevű pánttal kötötték át. Fennmaradt ugyan egy szobrocska jóval korábbról, háromezer évvel ezelőttről is, de a Kréta szigetén fellelt kígyóistennő-szobor melltartója úgy tart, hogy közben teljesen szabadon hagyja a kebleket. Az ókori görögöknél a felsőbb körök asszonyai vászonból vagy bőrből készült pántokat vetettek át a mellük felett, de ezt a ruha fölött tették.

 . 

A középkori Európában az öltözködés célja inkább a keblek elrejtése, semmint hangsúlyozása volt, a nők és a férfiak egyaránt rövid vászoninget viseltek alsóruha gyanánt. Az olcsó és puha anyagból készült ruhanemű célja az volt, hogy az izzadságot és más testnedveket felszívja, így a felsőruházat tisztább maradt, és nem kellett gyakran mosni. A reneszánsz időszakában a mélyen dekoltált ruhák jöttek divatba, sőt, a nők akár fedetlen felsőtesttel is járhattak-kelhettek. A 15. században az Ibériai-félszigeten, minden bizonnyal mór hatásra, feltűnt egy bő, csipkés nadrág, amit a bugyi ősének tekinthetünk. Ezt leginkább csak az olasz arisztokrata hölgyek és a velencei kurtizánok hordták, de állítólag II. (Őrült) Johanna kasztíliai királynőnek is volt pár darabja, köztük egy fehér szőrmével bélelt bugyi.

Más források szerint a bugyit Medici Katalin francia királyné találta fel a 16. században, azzal az ürüggyel, hogy biztonsággal szállhasson nyeregbe – a rossz nyelvek szerint viszont valójában azért, hogy többet mutathasson meg a lábából. De nem sikerült divatot teremtenie: a hétköznapi nők további 300 évig nem voltak hajlandók viselni. Egyrészt nem tartották higiénikusnak(!), másrészt pedig meg voltak róla győződve, hogy a nadrág, ha mégoly rövid is, a férfiak viselete. 

Szabados viselkedésre csábít

A 18. században XV. Lajos rendelettel írta elő táncosnők számára a bugyi viselését. Rajtuk kívül továbbra is csak a kurtizánok hordták, a francia polgárok pedig ennek megfelelően szemérmetlennek tartották. A francia forradalom idején a Nemzeti Konvent határozatban mondta ki, hogy a polgártársnőknek nem kell bugyit hordaniuk. Franciaországban az egyház később is ellenezte a bugyiviselést, mondván, hogy szabados viselkedésre csábítja a nőket. A fehérnemű angol megnevezése (lingerie) is egy régi francia szóból ered (linge), melynek jelentése lenvászon, és egészen az 1850-es évekig csupán a megbotránkoztató alsóneműk megnevezésére használták.

Az idők folyamán a szoknya hol bővebb, hol szűkebb lett, a felsőrész viszont szűk szabású maradt. Évszázadokon keresztül a fűző emelte meg a melleket (és szorította el közben a nők belső szerveit). Néhányan kísérleteztek kezdetleges melltartókkal, de a fából és drótból készült szerkezetek nemigen nyerték el a nők tetszését. Ami a bugyit illeti, a 18. és a 19. században középen a térdig érő alsóneműk nyitottak voltak – ez a rengeteg alsószoknya és/vagy abroncsos merevítő korában némiképpen megkönnyítette a nők dolgát, ha hívta őket a természet. Francois Boucher La Toilette Intime című festményén megcsodálhatjuk, milyen praktikus is volt ez, a bourdaloue nevű hordozható éjjeliedénnyel együtt. A Viktória korabeli Angliában, a szigorú erkölcsök idején viszont egyre népszerűbb lett a bugyi, és ahogy változott a divat, és szűkültek a szoknyák, úgy lett egyre kisebb a bugyi is. Végül a zárdákban is kötelezővé tették, „a szemérem csövei” megnevezéssel.

15 millió dollárt ért a melltartó

Az 1910-es években történt meg az a forradalmi újítás, hogy középen is összevarrták a bugyit, így lassan elnyerte mai formáját is, amit a 20. században már leginkább csak a szoknya rövidülése befolyásolt. Eközben a mai formájában ismert melltartó prototípusa is megszületett: Mary Phelps Jacob (későbbi, felvett nevén Caresse Crosby) 1910-ben egy bálra készülve szétszedte bálnacsontból készült fűzőjét, mert kényelmetlennek találta, és megvarrta az első melltartót. (A szabadalmat 1500 dollárért eladta egy fűzőgyártó cégnek, amely aztán 15 millió dollárt keresett rajta.) 

A húszas években a vékony, fiús testalkat jött divatba, így a nők inkább laposítani igyekeztek a domborulataikat. Az 1930-as években visszatértek a nőies vonalak, megszülettek az első, kereskedelmi forgalomban kapható melltartók, és bevezették a kosárméretezést is. A negyvenes évek végén A törvényenkívüli című filmben Jane Russel színésznő számára egy különleges, csúcsos formájú melltartót terveztek, és ez rendkívül népszerűvé vált az ötvenes évekre. A hatvanas években, a hippimozgalmak tüntetésein a nők elnyomását szimbolizáló kellékek és ruhadarabok (például magas sarkú cipők, műszempillák, hajcsavarók és melltartók) a kukában végezték, de a hetvenes-nyolcvanas évektől a melltartó ismét a női ruhatár alapdarabja lett – már ha valaki hordani akarja.

A hopszázás szigorúan tilos!

Magyarországon a parasztasszonyok még a 20. század első felében sem hordtak bugyit. Felül inget viseltek, ami csípőig ért, és ezt legfeljebb a pendelybe kötötték be, amely egy finom, vékony anyagból készült alsószoknya volt. Ez alatt nem viseltek semmit még a városokban fellépő néptáncosok sem. Az ugrós, forgós táncoknál, amikor a lányokat emelgették és forgatták a férfiak, bizony nem sok minden maradt meg a képzeletnek. Így az 1930-as évek néptáncbemutatóin arra kötelezték a fellépőket, hogy viseljenek bugyit, mivel az első sorokban ülőket zavarba ejtette a látvány. (A bugyi vidéki elterjedésében végül nem kis szerepe volt a városi szolgálatból hazakerülő cselédlányoknak.)