szex magyar irodalom

Verseghy Ferencről, azonkívül, hogy lefordította a Marseillaise-t magyarra, nem esett sok szó az iskolában: legfeljebb még annyi, hogy a Martinovics-féle összeesküvésben halálra ítélték, s büntetése végül várfogságra enyhült. A felvilágosodás idején élt szerző igen sokrétű tehetség volt: költő, műfordító, sőt énekes, hárfás és zeneszerző, mindemellett katolikus pap és szerzetes.

Galambnyögéstől a löcskendezésig: Verseghy Ferenc

Mindezek fényében legalábbis pikáns, hogy Verseghy erotikus (sőt, csaknem pornográf) verseket is írt. Nemhiába mondta róla Kazinczy, hogy „pajzán papocska volt, s katonai káplán korában megtanulta, mint kell bánni az asszonyokkal”. Az első egyesűlés című költeményében több mint kétszáz sorban részletezi egy bizonyos Laurával véghez vitt „nyájaskodást”, amelyben a felek kezdetben „galambnyögéssel csókodkodtak”, de aztán elragadták őket az események: először „dévaj szájjal szopdogálta / feszes csöcsének gömbjeit”, de hamarosan „felbírta csiklandással / völgyének sarnyas ajtaját” is. A költő nem feledkezett meg a saját öröméről sem: „görnyedt markába szerkesztettem / feszült vesszőmnek sík fejét”, tudhatjuk meg, és testi adottságait sem titkolja, amelyek nem kis meglepetést okoztak a lánykának:

Bámúlni látszott pompájára,

csudálni büszke termetét,

rémülni vastag párkányára,

melynek nem tudta érdemét

– dicsekszik, majd az aktus aprólékos leírásába kezd. A „rózsa-rés” és a „vastag árbóc” találkozása nem sokat bíz az olvasó képzeletére:

Vesszőmet erre átbújtattam

a völgyecskének ajtaján,

s egész fenékig elcsúsztattam

harmattal-síkolt udvarán.

Ezután már minden „szörcsög”, „löcskendez”, „senyvedez”, sőt „szürcsöl” és „hölköl”. Az aktus végén természetesen mindenki kielégül, és a költő örök időkre a bájos Laura czombjai között kíván maradni:

Elsínlett vesszőm. Átfutottam

eszemmel drága hölgyemet,

s utolsó percig óhajtottam

így élni véle éltemet.

Gyöngyhavára kebelének örömimnek cseppjei: Kisfaludy Sándor

Kisfaludy Sándor, akit a magyar romantika előkészítőjeként szokás emlegetni, szenvedélyes szerelmes volt. Ezt a Himfy szerelmei című versciklusában nem is rejtette véka alá, A boldog szerelem-ciklusban a beteljesült szerelem örömét jeleníti meg, amelyben a kedves a költőnek „lelkét, testét odaadva” merül el vele együtt „a kény gyönyörűjébe”. A boldog pár még a „takarékos ebédet” is egymás szájából fogyasztja el, s, úgy tűnik, nem tudnak egymással betelni, aminek meg is lett a következménye:

Soká fel nem támadhatott
Lelkünk részegségéből.
Enyém s tied hallatszhatott
Csak a csókok neszéből;
S midőn aztán tört hangzatban
Ő énnekem így beszél;
„Egy imilyen pillantatban
A szív – századokat él! –”
Újra záporként esének
Gyöngyhavára kebelének
Örömimnek tüzei
S örömimnek cseppjei.

Reviczky és Ady, a két mámorfejedelem

Reviczky Gyula, a korán elhunyt, kackiás bajuszú, a 19. század végén élt költő a korszakban szokatlan nyíltsággal írt a szerelmi szenvedélyről a beszédes című Égess el! című versében:

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe

Kábuljak el a mámorok hevétül.

S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe

A gyönyöröknek végső gyönyöréül –

fohászkodik, de Ady Endre mámoros szerelmi lázához képest mindez egy kisdiák képzelgésének tűnik. Adyt nem véletlenül csak a pad alatt vagy titkos magányban merték a 20. század elején az úrilányok olvasni: a nőcsábász és erotomán Ady A fehér csönd című költeménye például egy fojtogatásba torkolló együttlétet idéz fel:

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma, illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér. (…)

Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.

Fehér ördög-lepel hullott miránk,

Fehér és csöndes lesz már a világ,

Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.

Későbbi versesköteteiben sem volt a szemérmesség mintaképe a költő, aki „csókol, amíg csak belepusztul” (Csók az ájulásig), s akinek a „csók-kérő daganata a sírban sem fog lelohadni” (Biztató a szerelemhez). De bevallotta titkos vágyát is, miszerint:

Szájon, mellen, karban, kézben,

Csókban tapadva, átkosan

Elfogyni az ölelésben:

Ezt akarom.

Sőt, megverselte Léda, khm, ölét is:

Öled hívó, meleg, puha,

Mint a boszorkány-pelyhek

Altató, bűnös vánkosa

Pillanatok, robbanások: Szabó Lőrinc

A szintén szoknyabolond és szexmániás Szabó Lőrinc többször is megkísérelte, hogy irodalmi formába öntse „azt a legfőbb, közös pillanatot, melynek nevet még semmi sem adott”. Robbanások című költeményét, amely A huszonhatodik év ciklus egyik darabja, szeretője, a tragikus körülmények között elhunyt V. Korzáti Erzsébet halála után írta:

Hasonlattá vált minden, amikor,
repeső hit s vágy, bűnöm, szégyenem
győzve megnyíltál, s szökőkút-szívem
számból a szádba ömlött, majd, komor
csöndben, mint aki halált ostromol
s életet akar, tűz-vér-részegen
kapuidat keresve hirtelen
érezte, hogy már befelé hatol,
szíved felé, oly hús-barlangon át,
melynek selymét csak jelezte a szád,
őrjítő selymét, selyemcsók-falát:
gondolatunk még egymásért kiáltott-
és robbanások, némák, óriások
rázták, keverték bennünk a világot.

Az erotikus Pillanatok című versből pedig kiderül, hogy napközben is gyakran eszébe jutottak az átélt pillanatok:

(…) folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat

csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon. 

És mikor újra megcsókoltalak című versében is erotikus pillanatot idéz fel a költő:

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Halkan nyöszörögtél,
mint szenvedő állat: mély zsibbadás
zsongott feszülő izmainkban és
a szerelemtől szavunk elapadt.

A költemény végére pedig szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy Szabó Lőrinc érti a dolgát szeretőként: „égő kezem / s ajkam simogató hulláma melled / bimbóiban gyönyörré merevült”.

Felejteni? című verse pedig konkrétan az orgazmust próbálja meg visszaadni a nyelv eszközeivel:

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort,
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) –
el tudnád felejteni valaha?

Nyelvi játékok: Weöres Sándor

Weöres Sándorról nem feltétlenül az erotikus versek jutnak az olvasó eszébe, pedig a játékos költő még egy középkori szexballadát is írt, Grancorn lovag címmel. A lovag három „ifjú, begyes” udvarhölgyet is magáévá tesz, először is a „zöldszemü Elizabeth”-et:

Lány-comb közt reng a lovag lövege,

tüzes vas, öt kiló,

fekete heréje duzzadoz,

akár két ágyugolyó.

Utána következik a „ragyogó tüzes hajadon”, Sheila:

Nyávog, piheg, forog, liheg,

elalél, sápad, kihevül,

hol kanca-mód hágatja magát,

hol ő lovagol felül.

Végül az „ábrándos kékszemü” Chloris is sorra kerül, de amikor megérkezik a királylány, és felajánlja „márvány-sima” testét, a lovag „elkékül, dadog”, s inkább másnapra halasztja a vele való találkát. Weöres 1964-ben alaposan felkorbácsolta az irodalmi kedélyeket, amikor megjelent az Antik ekloga. Az erotikus téma és a merész hangvétel miatt kapott olyan olvasói levelet is, amely szerint „az ilyen egyéneket ki kellene zavarni az országból, nem még az Írószövetségben megtartani”. A magyar erotikus líra gyöngyszeme később Fairy Spring címen is megjelent, és egy fiatal fiú, Gyuri szerelmi kalandjait meséli el, a kazlakban való hancúrozástól kezdve, a nevelőnőjétől szerelmet kicsikarni akaró kamaszos hevületen át „az égszin pillantásu kisasszony”-nyal átélt örömökig.

Vas István és a kimondhatatlan két szótag

Végül, de nem utolsósorban, idézzük fel a női testről oly szépen megnyilatkozó Vas Istvánt, aki a Csak azt nem című versében arról vall, hogy a költők a nők szinte minden testrészéről képesek írni, József Attila még a belek alagútjairól is, de van, amiről nehezen nyilatkoznak meg:

Nevét, soha, legföljebb mint szitkot, káromkodást,

Közös boldogságunk nevét, a kagylókét, a virág-

Szirmok kelyheiét, a szárnyakét, oltárokét,

Szárnyas oltárokét, őrjítő, hevítő, selyem

Közegét, ízeket, füszerekét, kétszótagú

Nevét nem mondtuk soha még, soha még azt a szót,

Amit majd legtovább tudunk.

Az volna jó halál,

Túl kínokon, öntudaton, túl a beszélt beszéd

Határain, ki nem nyíló ajkam mögött ha mást

Se mondanék, csak ezt és semmi mást, csak ezt, csak ezt.