Simone de Beauvoir és Zaza tényleg elválaszthatatlanok voltak: történetük 75 év után látott napvilágot

Simone öntudatos, okos kilencéves, az osztály legjobb tanulója. Az ovális asztalnál, közvetlen a tanári szék mellett ül. Kikészíti tankönyveit és íróeszközeit; ahogy újra és újra lehajol a táskájához, szabályos csigákba rendezett loknijai fel-le rugóznak a vállán. Elmerül a gondolataiban, észre sem veszi, hogy egy másik kislány telepszik mellé, és amikor ismét az asztal fölé emelkedik, egy felé nyújtott kézzel találja szemben magát. 

 –  Élisabeth Lacoin vagyok – mondja a komoly tekintetű lány. 

 Simone megrázza a kezét, ő is bemutatkozik. 

 – Ön jó tanuló? – kérdezi az új jövevény. 

 – A legjobb – jelenti ki Simone, és kihúzza magát. Bordái mögött bizsergő, csiklandós érzés ébredezik. Büszke rá, hogy nem kell szégyenkeznie a lány előtt. 

 Élisabeth szája félmosolyra húzódik. 

 – Ebben az esetben hívjon csak Zazának. 

Az elválaszthatatlanok

A kilencéves Simone de Beauvoir a Saint-Germain-des-Prés negyedbeli Jacob utcában működő Cours Adeline Desir katolikus iskolában ismerkedett meg a nála néhány nappal idősebb Élisabeth Lacoinnal, azaz Zazával. Azonnal szoros barátság szövődött kettejük között, amely egészen Zaza haláláig tartott. 

Később Simone már írónőként próbálta meg szavakba önteni különleges kapcsolatuk természetét, először egy kiadatlan ifjúsági regényében, A hit hatalmában, majd a Goncourt-díjjal jutalmazott könyve, a Mandarinok egy kihúzott részében, azután pedig az Egy jó házból való úrilány emlékei című kötet oldalain. De olyan jól egyik írása sem ragadta meg barátságuk lényegét, mint az Elválaszthatatlanok, amelynek 75 évet kellett várnia, hogy megjelenhessen. 

A kisregény előszavában Simone lánya, Sylvie Le Bon de Beauvoir ír édesanyja és gyerekkori barátnője sorsának összefonódásáról és a könyvbéli szereplőkkel való hasonlóságukról: a barátnőjéért bolonduló Sylvie-ről és a kötelességei és vágyai között őrlődő Andrée-ról. 

Az osztály legjobb tanulóit, a két lányt tanítóik nevezték „elválaszthatatlanoknak”. Kölcsönösen éltek-haltak egymásért, de Simone rajongása túlmutatott a baráti érzéseken. Ahogyan Sylvie Le Bon de Beauvoir megjegyzi: „Mi más lett volna ez a kimondatlan, a barátság hagyományos formáit magára öltő, egyszerre mámoros és szorongató érzés, amely még érintetlen szívét hevítette, ha nem szerelem?”. 

Simone csak sokkal később értette meg ennek a felforgató érzésnek a természetét, és sokáig Zazának sem mert róla beszélni, de a tény, hogy barátnője nem viszonozza szeremét, mit sem változtatott a barátságukon. 1929. június 13-án pedig már leplezetlenül írt levelében rajongásáról: 

Drága, drága, Zaza, hogyan gondolhatok önre oly sokat és erősen anélkül, hogy kedvem támadna ezt megosztani önnel?

Ma este valahogy ismét annyira vágytam a jelenlétére; ez az érzés kislány-koromban oly gyakran csalt könnyet a szemembe, csak akkoriban még nem mertem megírni önnek, most viszont – hangozzon bármily nevetségesen, két nap ön nélkül már hosszú távollétnek tűnik – elhallgatni lennék képtelen.”

Ez a feltétlen, önzetlen szeretet a legnehezebb időszakaikon is átsegítette a két lányt. Úgy tűnt, valóban semmi sem választhatja el őket egymástól.

Búcsú Zazától

Zaza előtt egy bigott katolikus, nagypolgári család másodszülött lányaként két lehetséges jövő állt: vagy apácaként, vagy a szülei által választott férj oldalán éli le az életét. A saját sorsa alakulásába nem volt beleszólása. 

Tizenöt éves volt, amikor először szembesült az elé állított elvárások kegyetlenségével. Beleszeretett gyerekkori barátjába, Bernardba, de elválasztották őket. Másodszor húszévesen esett szerelembe Maurice Merleau-Pontyval, de ő sem ütötte meg a szülők mércéjét. A mélyen vallásos Zaza pedig a rajongásig imádta édesanyját, ezért nem tudott szembeszegülni az akaratával. Ellentmondásos érzései – a szabadságvágy és a megfelelni akarás, a vágy és a bűntudat – között őrlődött. 

Megpróbált eleget tenni a család önfeláldozó nőideáljának és a társadalmi kötelezettségeknek, de képtelen volt alkalmazkodni, ráadásul minden idejét felemésztették a ráosztott feladatok és kötelező társasági események, ezért alig maradt ideje a tanulmányaival, a hegedűjével és a barátnőjével foglalkozni. Egy Bétharyban töltött nyáron, hogy kibújjon egy elkerülhetetlennek tűnő kirándulás alól, megsebezte magát egy baltával. 

Az incidensről levelében számolt be Simone-nak: „A legutóbb Haubardinban szerveztünk egy nagy baszkföldi kirándulást a barátokkal, én viszont éppen akkoriban annyira egyedül szerettem volna lenni, annyira képtelennek éreztem magam az efféle szórakozásra, hogy inkább rácsaptam a fejszével a lábamra. Nyolc napon át hevertem a nyugágyban, és hallgattam a sok sajnálkozást, a hebrencsségemre és az ügyetlenségemre vonatkozó megjegyzéseket, de legalább egy kicsit magam lehettem, és nem kellett beszélgetnem, jól éreztem magam.”

Simone-t megviselte barátnője szenvedése, és amikor 1929. november 25-én, egy hónappal a huszonkettedik születésnapja előtt Zaza vírusos agyhártyagyulladásban meghalt, a Lacoin családot okolta. Úgy hitte, a lány az önmagával vívott harcban maradt alul: hiába vágyott arra, hogy önmaga lehessen, a családja meggyőzte őt arról, hogy a saját útját járni bűnös dolog. 

Sosem tudta feldolgozni Zaza tragédiáját, egész életében hajtotta a vágy, hogy a saját eszközeivel mondja el a világnak, hogy ki is volt valójában Élisabeth Lacoin. Az Elválaszthatatlanokat neki ajánlotta: „Nem tudom, hogy azért gyűlnek-e könnyek ma este a szemembe, mert ön meghalt, vagy azért, mert én élek. Önnek kellene ajánlanom ezt a történetet, de tudom, hogy már nincs sehol, és csupán irodalmi bűvészkedés, hogy megszólítom, hogy beszélek önhöz. Amúgy pedig ez nem is igazán az ön története, hanem csak egy történet, amely rólunk jutott az eszembe. Ön nem Andrée volt, én pedig nem Sylvie vagyok, aki a nevemben szól.”