radnóti szerelme

1944 augusztusában Radnóti Miklós Borból küldött képeslapján a következő szavakkal szólt feleségéhez, Gyarmati Fannihoz: „Legutóbbi lapomon írtam Neked, hogy nagyon Veled leszek a házassági évfordulónkon, úgy is volt, és köszönöm Édes az együtt töltött kilenc évet… Nagyon hiányzol Édes Egy.” Választ a munkaszolgálatosoknak nem volt szabad kapniuk, és Fanni ezt a levelet is csak a háború után vehette a kezébe. Férjét 1944. május 20-án látta utoljára, amikor Radnóti a harmadik (egyben utolsó és végzetes) munkaszolgálatát kezdte meg.

Búcsú Radnótitól

Gyarmati Fanni 1935-től, 23 éves korától naplót írt. „Olyan gyerekek voltunk” – rögzíti az első mondatot 1935. február 10-én. A kétkötetes, 2014-ben megjelent Naplóból megelevenednek közös életük eseményei, szerelmük és házasságuk apró pillanatai, barátaik, kétségeik – és a minden pillanatot átszövő fasizálódás, majd a háború. Fanni férje távozása napján – nem tudva még, hogy ez volt az utolsó találkozásuk – a következő sorokat vetette papírra: „Jóformán nem aludtunk egész éjjel. 10 felé kezdtünk csomagolni, amikor már mindenki elment, és Mik nagy kínnal megvacsorázott. Alig evett már egész nap. (…)

Éjfél után készültünk el. Nem volt meleg víz, így még egy pihentető fürdőt sem tudtam adni, csak úgy mosdattam külön melegített kis vizekkel szegény kis szentemet.

(…) Mikor végre lefeküdtünk, úgy öleltem magamhoz, mint egy törékeny édes szentséget, olyan féltve és kétségbeesve: hogy fogja bírni ilyen testtel azt, ami még jön?” Hajnalban elbúcsúztak egymástól, Fanni próbált visszaaludni. „Aztán, mikor 10 felé felébredtem, hát bőgni kezdtem, akkor kezdődött a szörnyűség. Sohasem tudom egyidejűleg felérni ésszel, ami történik, csak később. Akkor harsogott körülöttem az egyedüllét.”

Bujkálnia kellett 

Sokáig ő sem maradhatott közös, Pozsonyi úti otthonukban. Barátjuk és papjuk, a költő Sík Sándor segítségével Pécsett, a Sancta Maria internátusban bujkált mint apácajelölt, Brandstätter Mária álnéven. 1944 szeptemberében visszautazott Budapestre. A sárga csillagot nem volt hajlandó viselni, bombázások és házkutatások között, hamis papírokkal a város különböző pontjain bujkált, közben próbált segíteni, ahol tudott. Menleveleket gépelt a Vöröskeresztnek, segítette rokonait és ismerőseit, miközben a háború minden borzalmával szembesült az ostromlott fővárosban.

Kételyek és remény

A férjéről semmit nem tudott. Kételyeit csak az őt gyóntató Sík Sándornak és a naplójának vallotta be: „Elbeszélem neki szörnyű kételyeimet és kétségbeesésemet, hogy nem bírok felülkerekedni azon, hogy nem bírom ki az életet így, Mik nélkül” – írta 1944. december 16-án. Ekkor még nem tudta – honnan is tudhatta volna –, hogy Radnóti már több mint egy hónapja halott. Fanni alig jutott élelemhez, kitört ablakok mellett aludt éjjel a mínusz 10-12 fokos hidegben, szenvedett a bizonytalanságtól és a magánytól – miközben folyamatosan abban reménykedett, hogy Radnóti már talán úton van hazafelé. „Édes Uramisten, lesz-e még nekem igazi otthonom? Ma felébredéskor olyan keservesen vágytam egy régi otthoni ágy után, amibe levetkőzve lehet lefeküdni és aludni, kinyújtott kézzel érinteni Mik édes sima testét, és drága, csöndes lélegzetét figyelni. Megadatik-e nekem még ez? Olyan összetört vagyok, olyan szűkölő, nyöszörgő, agyontaposott állat belülről.” 

A megpróbáltatások nem értek egyhamar véget. Mint oly sok magyar nő, Gyarmati Fanni is áldozatul esett az erőszakoskodó szovjet katonáknak, akik estéről estére megjelentek a házban, ahol bujkált, és vittek mindenkit. Fanni – és a többi nő – próbálta öregíteni, elcsúnyítani magát, de hiába. Amint véget ért az ostrom, felkereste Pozsonyi úti lakásukat: „Minden kiszórva, kitépett szekrényajtók, piszok és nyomorúság. De csodálatosképpen a mi pár benne maradt bútorunk épen megmaradt.” 1945 februárjában már munkába állt: régi barátjuk, Ortutay Gyula vette maga mellé titkárnőnek, hiszen Fanni kiváló gyors- és gépírónő volt.

„Soha többé nem érezhetem”

Radnótit azonban hiába várta haza. A bori munkaszolgálatosok közül azok, akik életben maradtak, lassan hazaszállingóztak, de a költőről nem tudtak érdemi információval szolgálni. Fanni napjait a bizonytalanság miatti őrlődés és a munka töltötte ki, úgy érezte: nincs ereje ahhoz, hogy ha férje nem tér haza, egyedül élje végig az életét.

„Itt vagyok a legváltozatosabb és mindig ugyanazon kínok közepette, állandó fájdalommal, hol tompult elfojtásban, hol erős, rá összpontosult figyelemmel, csontokig, idegekig, velőig ható fájdalommal”

– írta 33. születésnapja után nem sokkal a naplóba. „Másfél éve élek már a csókja, a gyöngédsége, a sugárzó, melegítő, boldogító közelsége nélkül, és soha többé nem érezhetem. Talán-talán, ha meghalunk, még összefonódhatunk elválaszthatatlanul, igen?”

A reménykedés helyét lassan a reménytelenség vette át. Közben, talán hogy közelebb érezhesse magát Radnótihoz, 1946 márciusában sajtó alá rendezte és megjelentette Radnóti Tajtékos ég című verseskötetét.

Szerelmes versek a tömegsírból

1946 augusztusában megjelent egy felhívás a sajtóban: tömegsírt találtak a Győr melletti Abdán, várják a meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozóit. A tömegsírból előkerült Radnóti keresztlevele és egyéb iratai, néhány fénykép, valamint a Bori notesz, amely a költő utolsó verseit tartalmazta. Gyarmati Fanni a hír hallatán belázasodott, látomások gyötörték, és attól félt, meg fog őrülni. Óriási lelkierőről tanúbizonyságot téve azonban a helyszínre utazott, intézni kezdte az újratemetést, sőt, megtekintette a holttestet is, noha barátai, ismerősei óvták tőle.

Ez sem szolgált megnyugvással a számára: élete végéig kétségek gyötörték, hogy valóban Radnótit látta-e a deszkakoporsóban.

„Begubózom a szenvedésbe”

Radnótit Budapesten újratemették, Fanni pedig magába zárta mérhetetlen fájdalmát. A 34. születésnapja után a naplóírást is abbahagyta. „Begubózom a szenvedésbe. Alkonyatig cigarettázom, mélyen, felnőttesen az ablakban, és csorog a könnyem” – írta utolsó bejegyzésében 1946. szeptember 9-én.

Gyarmati Fanni soha többé nem ment férjhez, 1947-ig a Magyar Rádióban dolgozott, majd a miniszternek kinevezett Ortutay Gyula mellett vezette a titkárságot. 1952-ben orosz szakos általános iskolai tanári oklevelet szerzett, három év múlva középiskolai tanári oklevelet. 1955 és ´59 között elvégezte az ELTE francia szakát is. 1962-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán vezette a későbbi nyelvi lektorátust, ahol egészen 1992-ig dolgozott. Hosszú élete során mindössze két interjút adott, látogatókat nem szívesen fogadott. Kerülte a nyilvánosságot, nem ment el a Radnótival kapcsolatos rendezvényekre sem. Élete végéig egyedül élt Pozsonyi úti lakásában, amelynek névtábláján mindvégig Radnóti Miklós neve állt. 2014-ben, 101 éves korában hunyt el.