petőfi felesége

1849. augusztus elseje volt Szendrey Júlia özvegységének első napja. Mindössze három év telt el azóta, hogy először találkozott Petőfi Sándorral Nagykárolyban egy bálon. A költő mély benyomást gyakorolt rá: „oly szenvedélyesen tud az emberre nézni, hogy vigyázzon a bal oldalára, különben annak úgyis tüzes lakosa fellázad ellene” – írta barátnőjének, Térey Marinak nem sokkal a találkozás után. A romantikus természetű, álmodozásra hajlamos Júlia nem tudott, de talán nem is akart vigyázni a „bal oldalára”: sok bonyodalom után, szülei ellenérzéseinek dacára egy évvel megismerkedésük után, 1847. szeptember 8-án feleségül ment Petőfihez.

„Szép, mint egy angyal, s elmés, mint az ördög”

Milyen volt Szendrey Júlia? Gyulai Pál visszaemlékezése szerint „különös nő volt (…), jó, szép, mint egy angyal, s elmés, mint az ördög”. Az ítélet minden bizonnyal Júlia intellektuális adottságaira és a korszakban merésznek mondható viselkedésére és szokásaira vonatkozott: a vékony, fiús alkatú, enyhén kancsal Júlia az elsők között hordott nadrágot (pontosabban törökös, bő szabású szoknyanadrágot), feketekávét ivott és szivarkákat szívott, ráadásul a haját is rövidre vágatta. Értékrendje sem volt éppen átlagos: szülei akaratával szembeszegülve maga döntötte el, kihez megy férjhez, emellett arra is vetemedett, hogy írjon; sőt, publikálja például a nászútjukon írott naplóját, amelyből a pletykára éhes közönség betekintést kapott a népszerű költő és fiatal felesége magánéleti titkaiba, a korszakban meglehetősen szokatlan módon.

1848 márciusában várandós lett; fiuk, Zoltán december 15-én született meg. Mindez azonban nem tartotta vissza az ifjú apát attól, hogy csatába menjen; Petőfi felesége beleegyezésével harcolt a forradalomban. Szendrey Júlia a férjét 1849. július 20-án, Tordán látta utoljára. A költő még két levelet írt feleségének, azután már csak a halálhíre érkezett: 1849. július 31-én elesett a Fehéregyháza és Segesvár közti völgyben zajlott csatában.

„Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül?”

Petőfi eltűnése után Júlia minden követ megmozgatott, hogy bizonyosságot szerezzen férje sorsának alakulásáról.

Féléves kisfiát másokra bízta, visszatért Erdélybe, és eltűnt férje nyomait kutatta.

„El fogom hagyni nem sokára gyermekemet, hogy férjem sorsát megtudhassam; még csak arra sem számíthatok bizonyosan, hogy őt életben találjam. Talán már régen nyugonni költözött s nekem el kell hagynom élő gyermekemet, hogy holt férjem poraihoz vándoroljak (…) Ha így van, mi lesz énbelőlem? Inkább, oh ezerszerte inkább osztanám meg vele a sírt, mint gyermekemmel az életet. Hogyan tudnék elélni szerelem nélkül? Ollyan szerelem nélkül, mint millyen az ő szerelme volt!” – írta naplójában.

Végül egy takácsmester azt állította: látta, amint a még életben lévő Petőfit tömegsírba temetik. Júlia sokkot kapott, heteken át bolyongott a tömegsírok között, de továbbra se tudta elfogadni, hogy férje meghalt. Befolyásos embereknél kilincselt Pesten, Törökországba akart utazni, hátha oda keveredett Petőfi, de visszautasították útlevélkérelmét. Még Haynau bizalmasát, Franz Lichtenstein osztrák császári tisztet is meglátogatta, de a herceg fejében nem egészen a segítségnyújtás járt. Választás elé állította a csinos nőt: vagy a szeretője lesz és követi Bécsbe, vagy tönkreteszi a jó hírnevét és kiutasíttatja az országból.

„Minek neveznéd most?”

A látogatás miatt hamar szárnyra keltek a pletykák, Júlia ekkor kétségbeesésében történész ismerőséhez, Horvát Árpádhoz fordult. Levélben kereste meg a férfit, és amikor találkoztak, az egy hajfürtöt kért tőle. „Julia erősen a szemei közé nézett s így válaszolt: Azt nem teszem, mert ilyen emléket osztogatni sohasem volt szokásom. Hanem ha akarja (s ekkor ujjaival rövidre vágott hajába markolt) ez mind az öné lehet” – áll a későbbi férj, Horvát Árpád által íratott Szendrey Júlia-életrajzban. 1850. július 21-én házasodtak össze, mindenki megdöbbenésére. A Júlia után kutató Gyulai Pál (egyébként Szendrey Júlia sógora), amikor meglepetésében Horvát lakásán találja a frissen újraházasodott nőt, megdöbbenve felteszi a kérdést: „Szegény Petőfi nyughatsz-e sírodban? Ah minek neveznéd most?”

Petőfi özvegye

Petőfi és feleségének szerelme szinte közügy volt, csakúgy, mint a nemzet költőjének halála, amely a szabadságharc bukását is szimbolizálta. Júliát sokan a „nemzet özvegyeként” látták volna szívesen, de éppúgy, mint a kizárólagos háziasszonyi szerep, ez is távol állt tőle. 21 évesen, egy másfél éves gyerekkel az oldalán ráadásul nem igazán gondolkodhatott másban, mint az újraházasodásban. Ezt sokan a szabadságharc megcsúfolásának érezték, és megvetéssel illették: régi barátai nem köszöntek neki, erkölcstelennek, hűtlennek bélyegezték, aki még a gyászévet sem várta ki a második házasság előtt. Még Arany János is beállt a sorba: 1850 augusztusában megírta Júliának címezve A honvéd özvegye című versét, de becsületére legyen mondva, nem jelentette meg.

Júlia új házasságába magával vitte az akkor másfél éves Petőfi Zoltánt is, majd négy gyermeket szült második férjének: Attilát, Árpádot, a csecsemőkorában meghalt Violát és a legkisebbet, Ilonát. Házasságának első időszakában talán még boldognak is érezte magát, később azonban súlyos problémák tetézték ezt a kapcsolatot. A történészprofesszor Horvát púpos, „örökké mogorva, kedvetlen ember” volt, aki sajátos elképzelésekkel bírt a boldogságról.

Horvát Árpád felesége

A kezdeti szép szavak után, amelyektől a nő „nemesszivű barátot s becsületes, gyöngéd férjet” remélt, keserű ébredés következett. „Hitemből állati és durva bánásmódja, brutalis követelései és kifejezései oly keserűn ébresztettek föl, midőn nejévé lettem” – vallotta be halálos ágyán írott levelében Szendrey Júlia. „Megösmertem fogalmát a boldogságról, melyet még csak nem is képzelt másban, mint egyedül a legállatiasb kéjben – midőn hallám a gunyszavakat: »nem is asszony, ki egy férfival beéri, hisz annak nincs temperamentuma stb.«

Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt.”

Horvát kijelentette: „Most már nőm vagy s én a te parancsoló urad, törvényhozód, és én boldog akarok lenni”, és a boldogság a Júlia által „kéjenc állat”-nak nevezett férfi számára nem volt más, mint a nyers szexualitás.

Júlia 25 évesen fordult először orvoshoz fájdalmai miatt, ekkor az orvos eltiltotta őket a házasélettől, Horvát azonban ezt nem tartotta be, sőt kijelentette: „az asszonynak nincs más kötelessége, mint a férj kéjvágyát kielégiteni”, mivel „az asszonynak e kéjvágy kielégitésében lehet s kell csak boldognak lenni”. A negyedik gyermek születése után végérvényesen megszűnt köztük a testi kapcsolat. Az utolsó csepp a pohárban az lehetett, amikor megtalálta férje pornográf képgyűjteményét, amit nem volt hajlandó lelkesen nézegetni: „Nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy, a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szivre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni s azokat a férjjel órákig elnézni.”

Élet egy bántalmazó mellett

Ekkor a férfi prostituáltakhoz járt, miközben Júlia irodalmi próbálkozásait és sikereit kinevette:

„Azért gunyolt szüntelen, a miért, mint egykor mondá – annyira imádott – gondolkozás módomért, tisztult nézeteimért s eszméimért – ki előtt szivemben minden nemesebb érzés, lelkemben minden magasztosb gondolat: csak a legnevetségesebb különcködési vágy volt.”

Szendrey Júlia ugyanis nem arra vágyott, hogy csupán Horvát felesége és gyermekeinek anyja legyen. 1856-ban az ő fordításában jelentek meg magyarul Hans Christian Andersen meséi, majd 1857-ben a gyerekeiről írt verse jelent meg a Napkelet című hetilapban, Három rózsabimbó címmel, amit további publikációk követtek. Próbálkozásai sikeresek voltak, és a közvélemény lassan rehabilitálta Szendrey Júliát, a példás és tehetségesen író családanyát.

Arról azonban senkinek nem volt sejtése, mi zajlott otthon a négy fal között. Talán nem túlzás állítani, hogy Szendrey Júlia testileg-lelkileg belebetegedett a bántalmazásba: méhrák alakult ki nála és depresszió kínozta. 1867 nyarán, már súlyos betegen, különköltözött a férjétől. Csak legkisebb gyermekét, Ilonát vitte magával – talán azért, mert Horvát kijelentette: „Jól van, hagyj el, de gyermekedet inkább megfojtom, mintsem kezemből, ha azt a törvény úgy kivánná – kiadjam.”

Utolsó hónapok

Szendrey Júlia súlyos betegen, fájdalmak között töltötte életének utolsó hónapjait. Csak a gyerekei látogatását fogadta, valamint felolvasója és utolsó szerelme, Tóth József társaságát. Ekkor írta meg idézett levelét az édesapjának, abból a célból, hogy hozzájárulását kérje a váláshoz. Tóth Józsefhez szeretett volna feleségül menni, de nem került rá sor: 39 évesen, 1868-ban belehalt a betegségbe. Horvát jócskán túlélte feleségét, 1894-ben, 74 évesen hunyt el. Petőfi Zoltán 22 évesen halt meg tüdőbajban, csakúgy, mint Horvát Attila. Horvát Árpád orvos lett, de morfiumfüggővé vált: mindössze 32 évet élt. Horvát Ilona első férje halála után Machek Gusztáv főhadnagy felesége lett, és a Horvát család egyetlen túlélőjeként hosszú élet adatott neki: Salzburgban hunyt el 1945-ben. Egyetlen leszármazottját néhány éve Buza Péter újságíró kutatta fel, ő már nem beszél magyarul.