Peter Lorre

A banki munka helyett inkább sorozatgyilkosnak állt

Löwenstein László a felvidéki Rózsahegyen született 1904. június 26-án, magyar-zsidó származású szülők gyermekeként, édesapja, Löwenstein Alajos a helyi szövőüzem főkönyvelőjeként dolgozott, és az osztrák–magyar hadsereg tartalékos hadnagyaként szolgált. László mindössze négyéves volt, amikor elvesztette édesanyját, apja pedig újra megházasodott – méghozzá a legjobb barátja feleségét csábította fel –, a fiú két testvérrel és két féltestvérrel közös háztartásban nőtt fel; a gyerekek kiskoruktól fogva két anyanyelven, magyarul és németül beszéltek.

László kilencéves korában, a második balkáni háború kitörésekor apja Bécsbe költöztette a családot, hogy a konfliktus eszkalálódása esetén könnyen szolgálatba állhasson; nem is kellett erre sokat várni, az első világháború idején, 1914–15-ben Alajos egy fogolytábor parancsnokaként szolgálta a monarchiát. A családfő azt szerette volna, ha fiúgyerekei követik őt a könyvelői pályán, ezért Lászlót is kereskedelmi iskolába íratta, neki azonban esze ágában sem volt számokkal és papírokkal vesződni, inkább a színház és a film világa érdekelte – miközben nappal egy bankban dolgozott, esténként a színpadon játszott, és akkora sikereket ért el, hogy végül felmondott a munkahelyén (az utolsó fizetését állítólag fel sem vette).

A Bécsben és Zürichben elért színpadi sikereket követően az ekkor már Peter Lorre művésznéven ismert fiatalember Berlinbe költözött, ahol az akkoriban rendkívül formabontónak számító avantgárd színházakban, Bertold Brecht és Kurt Weil darabjaiban lépett a közönség elé. 1931-ben végül a mozivásznon is bemutatkozhatott, amikor a legendás rendező, Fritz Lang főszereplőt keresett a hírhedt hannoveri vámpír, Fritz Haarmann története által ihletett M – Egy város keresi a gyilkost című thrillerhez. Az alacsony termetű, 160 centiméter magas, gülüszemű, beesett arcú Lorre tökéletes választásnak bizonyult a babaarcú gyerekgyilkos szerepére, aki képtelen úrrá lenni beteges hajlamain, és legalább annyira szánni való, mint riasztó figura.

Frappánsan választ adott a náciknak

A filmtörténet első igazi sorozatgyilkos-karakterének szerepében Lorre lenyűgözte a közönséget, Charlie Chaplin ugyanúgy elismerően nyilatkozott alakításáról, mint Adolf Hitler és propagandaminisztere, Joseph Goebbels. A nácik szerették volna maguk mellett tudni a kivételes tehetségű színészt, Lorre azonban, zsidó származása miatt, tisztában volt vele, hogy nem sok jóra számíthat Németországban, ezért inkább Párizsba, majd Londonba távozott. A legenda úgy tartja, frappáns választ adott rá, amikor a nácik táviratban keresték, lenne-e kedve hazatelepülni. „Két olyan gyilkosnak, mint Hitler és én, nincs elég hely Németországban” – állt a színész Goebbelsnek küldött visszautasító táviratában.

A nácik később mégis „elővették” Lorre-t, Az örök zsidó című hírhedt propagandafilmben az M-ből kiollózott jelenetekkel kívánták illusztrálni, milyen egy „elfajzott, pszichopata jellemvonásokkal felruházott zsidó” figurája, természetesen mélyen elhallgatva, hogy csak színészi alakításról van szó.

Japán detektívként is híressé vált

Angliában Lorre szerepet kapott Alfred Hitchcock thrillerjében, Az ember, aki túl sokat tudottban – mivel ekkor még alig beszélt angolul, a szövegét fonetikusan tanulta meg –, majd Hollywood felé vette az irányt, ahol azonnal elhalmozták karakterszerepekkel, többségében idegen akcentussal beszélő, különös, gyakran gonosz figurákat alakított. Ő azonban nagyobb kihívást igénylő szerepek után kutatott, ezért meggyőzte Harry Cohnt, a Columbia Pictures főnökét, hadd játszhassa el a Bűn és bűnhődés főhősét, Raszkolnyikovot a filmvásznon; annyira ragaszkodott a Dosztojevszkij-adaptáció tervéhez, hogy cserébe belement, hogy Cohn egy film erejéig kölcsönadja őt a Metro-Goldwyn-Mayernek, mely tranzakcióból a Columbia anyagi hasznot húzhatott.

Elismert karakterszínészként Lorre olyan legendás filmekben játszott kisebb szerepeket, mint A máltai sólyom (1941), a Casablanca (1942) és az Arzén és levendula (1944), legnagyobb sikerét azonban a Mr. Moto filmsorozat címszereplőjeként, egy japán mesterdetektív bőrébe bújva érte el. A korabeli Hollywoodban nagyon ritkának számított, hogy fontosabb szerepeket ázsiai színészekre bízzanak, ezért a furfangos nyomozót is inkább az elmaszkírozott Lorre alakíthatta nyolc filmen keresztül.

Az anekdoták szerint Lorre sohasem tagadta meg gyökereit, igyekezett segíteni a Hollywoodba került magyar és osztrák színészeknek, édesapját pedig gyakran felhívta telefonon, ha már nem utazhatott haza. Közeli barátságot ápolt a korszak egyik legnagyobb sztárjával, Humphrey Bogarttal, ő győzte meg a legendás színészt, kérje meg nála negyedszázaddal fiatalabb szerelme, Lauren Bacall kezét. Lorre maga háromszor nősült, első felesége, Celia Lovsky osztrák, második felesége, Kaaren Verne német színésznő volt; mivel úgy gondolta, kizárólag a férfi dolga eltartani a családját, egyik nejének sem engedte, hogy házasságuk ideje alatt filmben vagy színpadon dolgozzanak.

Morfium, McCarthy és James Bond

A második világháború után Lorre karrierje hanyatlásnak indult, a hírhedt McCarthy-bizottság feltételezett kommunistaszimpatizánsként idézte be a színészt, és arra utasították, listázza minden olyan ismerősét, akiről gyanítja, hogy kommunista lehet. Lorre nem csak a náciknak, az amerikai boszorkányüldözőknek is frappáns választ adott, leírta egymás után az összes ismerőse nevét; végül nem került feketelistára, azonban már a gyanú is elég volt a Warner Bros. stúdió számára, hogy szerződést bontsanak vele.

Lorre morfiumfüggő lett, 1949-ben pedig csődöt jelentett; egy időre elhagyta Hollywoodot, és az NSZK-ba ment, ahol saját regénye nyomán filmet rendezett Az elveszett ember címmel, mely azonban teljes bukásnak bizonyult. Függőségét leküzdve és 45 kilót magára szedve Lorre az ’50-es években ismét a kamerák elé állt, azonban sohasem tudta megismételni korabeli sikereit: csak elvétve szerepelt filmekben, általában kisebb, jelentéktelenebb szerepekben, inkább az akkoriban még gyerekcipőben járó televízióban próbálkozott, ahol – mivel ekkoriban a legtöbb műsort még élőben sugározták – hasznára váltak színpadi tapasztalatai.

Legismertebb – és mondhatni történelmet írt – tévés alakítását a Climax! tévéjáték-színház egyik 1954-es epizódjában játszotta, melyet egy Ian Fleming nevű angol lektűrszerző Casino Royale című népszerű kémregényéből adaptáltak képernyőre. A történetben, melyet alaposan kiforgattak a forgatókönyvírók, a főhős brit titkos ügynökből, James Bondból amerikai CIA-ügynököt faragtak, ezért Fleming hihetetlenül dühös is lett, Lorre alakította a gonosztevő, Le Chiffre szerepét, így ő tekinthető minden idők első Bond-főgonoszának.

A túlvilágról óvta meg a lánya életét?

Harmadszorra Lorre egy Anne Marie Brenning nevű hölgyet vezetett oltár elé, akitől egy lánya is született, Catherine, azonban ez a házasság sem bizonyult idillikusnak: Brenningnek idővel elege lett belőle, hogy férje azt a keveset is, amit megkeres, elszórja, és gyakran erőszakosan viselkedik, ezért tíz év együttlétet követően beadta a válókeresetet, Lorre azonban még az eljárás lezárulta előtt meghalt. A túlsúlyos, állandó szív- és vérnyomásproblémákkal és egyéb egészségi bajokkal küzdő színész 1964. március 23-án, 59 évesen hunyt el Los Angelesben, földi maradványait a Hollywood Forever temetőben helyezték örök nyugalomra.

Több mint egy évtizeddel később Lorre ismét az újságok címlapjára került, amikor – mint a bulvársajtó állította – a sírból óvta meg lánya életét. 1977 egyik őszi estéjén Catherine autóját megállította egy rendőrnek öltözött férfi, akiről később kiderült, nem más volt, mint Angelo Buono, a hírhedt fojtogatós sorozatgyilkos, aki négy hónapon át rettegésben tartotta Los Angelest. Buono – mint később vallotta – el akarta rabolni és meg akarta gyilkolni a fiatal nőt, azonban, amikor kiderült, hogy Catherine az egykori híres színész, Peter Lorre lánya, annyira megörült ennek, inkább sértetlenül továbbengedte őt. Sajnos Catherine így sem érhetett meg boldog időskort, 1985-ben, mindössze 35 évesen hunyt el diabéteszben.