náci tudós

A Szent Grál egyike az emberiség azon mítoszainak, amely újra meg újra megigézi a művészeket és a kincskeresőket. Az – állítólag – Jézus vérét tartalmazó kelyhet Jézus tanítványa, Arimathiai József juttatta el a Brit-szigetekre, ahol elrejtette. Azóta rengetegen álltak neki keresni a csodatévő ereklyét, a kerekasztal lovagjaitól kezdve középkori alkimistákon át egészen a harmadik birodalom magas rangú tisztjeiig. A populáris művészetben is kedvelt téma a kehely: a népszerű író, Dan Brown fantáziáját éppúgy izgatja, mint a filmrendező Steven Spielbergét – ez utóbbi az egyik Indiana Jones-történetet mintázta a nácik elhivatott kincskeresőjéről, Otto Rahnról, akinek megszállottsága végül az életébe került.

A germán mondakör bűvkörében

Otto Rahnnak rövid, mindössze 35 évig tartó élet jutott, halála körül pedig rengeteg a bizonytalanság, amely különböző vad elméleteknek szolgáltatott alapot. Az biztos, hogy egyáltalán nem hasonlított Harrison Fordra: alacsony, kissé menyétarcú figura volt, tétova félmosollyal az arcán. Az 1904-ben született Rahn gyermekkorában ismerkedett meg a Szent Grál legendájával: édesanyja sokszor olvasta fel neki Parsifal és Lohengrin történetét és megismertette a Nibelung-énekkel is. Példaképének Heinrich Schliemann német régészt tartotta, aki Trója romjait tárta fel.

Rahn 1931-ben a francia Pireneusokba utazott, hogy az eretnek mozgalmak – leginkább a katharok – után kutasson. Különösen Montségur erődje érdekelte, úgy hitte, itt fog a Szent Grál nyomára akadni. (A legenda szerint miután a katolikusok elfoglalták az erődöt, a katharok négy lovagja megszökött a felgyújtott erődből, a Szent Grállal együtt.)

A nácikat is érdekelte a Szent Grál

Noha nem sikerült a kehely nyomára bukkannia, kutatásairól 1934-ben könyvet írt (Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen), de az mindössze néhány ezer példányban kelt el. Mégis felkeltette Heinrich Himmler SS-vezető érdeklődését, aki maga is kedvtelve forgatta a Parsifal című verses regényt, és hallgatta Wagner azonos című operáját. A nácik, köztük Himmler érdeklődésének hátterében az állt, hogy Jézust (és Buddhát is) árja származásúnak tartották, a birodalom spirituális ideológiája, az ariozófia pedig némi támogatásra szorult, amihez jól jött volna néhány ereklye. (E szerint a kereszténység térhódítása előtt az északi népek nagy múltú bölcseleti és spirituális érdeklődéssel rendelkeztek, ám a katolicizmus miatt mindez feledésbe merült.)

Másik céljuk jóval prózaibb volt: úgy hitték, az ereklyék csodatévő erejüknél fogva segíteni fogják a nemzetiszocialisták hatalmon maradását.

Himmler fellelkesedett, amikor egy beosztottja a kezébe adta Rahn könyvét. Táviratot küldött Rahnnak, amelyben találkozóra hívta a régészt, és ezer márkát kínált, ha Rahn még egy könyvet ír a témáról. 

Az SS altisztje

Rahn a megadott időpontban felkereste Himmlert, aki arra kérte, hogy folytassa a kutatásokat, immár a nemzetiszocializmus dicsőségére, és a birodalom pénzén. Az anyagiakban sosem dúskáló Rahnt nem kellett sokat győzködni, az ajánlat ellenállhatatlannak bizonyult – annak ellenére, hogy a tudós zsidó származású volt és a saját neméhez vonzódott. (Ezzel Himmler minden bizonnyal tisztában volt, de hajlandó volt szemet hunyni fölötte.) Az egyezség tehát megköttetett, Rahn 1935-ben altisztként belépett az SS-be, majd a birodalom pénzén Olaszországba, Izlandra és Franciaországba utazott.

Himmler kedvenc tudósa

A Grált ugyan nem találta meg, de 1937-ben megírta második könyvét, Lucifer udvara címmel. Rahn ebben arról értekezett, hogy Lucifert a kereszténységben félreismerték és félreértelmezték, de nem mondhatni, hogy túl sok emberhez utat találtak volna a gondolatai. Alig néhány példány fogyott a könyvből, Himmlert viszont lenyűgözte: olyannyira, hogy

5000 bőrkötéses példányt rendelt belőle, amiket szétosztogatott a náci elit tagjai között.

Himmler olyannyira hitt abban, hogy Rahn előbb-utóbb meg fogja találni a Szent Grált, hogy még a vesztfáliai Wewelsburg várát is felújíttatta: itt őrizték volna, külön teremben a becses ereklyét.

„Visszautasítani Himmlert?”

Mindennek azonban ára volt: a könyvbe antiszemita passzusokat szerkesztettek, amivel szembesülve Rahn rájött, mibe ártotta magát. A tudós egyre gyakrabban beszélt barátainak az SS-szel és a nácikkal kapcsolatos ellenérzéseiről. Egy ilyen alkalommal, amikor barátai kérdőre vonták, mégis miért lépett be az SS-be, azt felelte:

Az embernek ennie kell. Mit kellett volna tennem? Visszautasítani Himmlert?

Gyakran nézett a pohár fenekére, és ilyenkor a kellő óvatosságról megfeledkezve, viszonyt kezdett férfiakkal. Mindez természetesen nem kerülte el a náci vezetők figyelmét, mint ahogy az sem, hogy Rahn nem „hozza” a kívánt eredményt, azaz a Szent Grál még mindig nem került elő. Egy liezonja után Himmler büntetésből a dachaui koncentrációs táborba küldte Rahnt, hogy tisztként szolgálja a birodalmat. A férfi itt szembesült a koncentrációs táborok és a nácizmus minden borzalmával, szolgálati idejének lejárta után, 1939-ben pedig úgy döntött: kilép az SS-ből. Ezt látszólag megtehette, valójában azonban a szervezetből nem lehetett „csak úgy” kilépni. Rahn hamarosan ráébredt, hogy a Gestapo mindenhová követi.

Vad elméletek

1939 márciusában, néhány nappal a tervezett esküvője előtt, Rahn hegyet mászni indult Tirolba, ahonnan sosem érkezett vissza: a hivatalos verzió szerint lefeküdt pihenni, és megfagyott a hegyoldalban. A valóságban a testét soha nem azonosították, és bár a birodalom nagy pompával eltemette, halála után nem említették a nevét. Ez különböző vad elméleteknek adott helyett: egyesek szerint Rahn halálában közrejátszott az SS is, mások szerint ciánkapszulát vett be, mert esze ágában sem lett volna nősülni, ha a nácik nem kényszerítik rá. Megint mások szerint valójában nem halt meg, hanem ő és Rudolf Rahn nyugatnémet nagykövet egy és ugyanazon személy volt. Megint mások szerint Iránban vesztette életét az ötvenes években, egy autóbalesetben. Mindenesetre az ereklyét azóta se találták meg: bár 2014-ben felröppentek hírek arról, hogy spanyol régészek a Szent Grálként azonosítottak egy kelyhet, a csodák ezúttal is elmaradtak.