Michelangelo férfias nőszobrok

Michelangelo Buonarroti mindig is úgy vélte, a meztelen test – és mindenekelőtt a meztelen férfitest  – a művészi ábrázolás legnagyobb kihívása. Márpedig ő olyan fickó volt, aki szerette a kihívásokat. Életművét tanulmányozva lépten-nyomon ruhátlan alakokba botlunk, gondoljunk csak a Dávid-szoborra, a Laokoón-csoportra vagy éppen a Pietà Jézusára. 

Pucérkodás

Michelangelo előszeretettel vetkőztetett le és ábrázolt a maguk természetes szépségében szenteket és mártírokat. A korban szokatlan ábrázolásmódot azonban nem díjazta mindenki. A Sixtus-kápolna Az utolsó ítélet című freskója például közmegbotránkozást váltott ki az 1530-as évek konzervatív társadalmából. Egy kollégája azt írta a mesternek, hogy „a festmény láttán még egy szajha is elfordítaná a tekintetét”. Hamarosan az egyház is belátta, hogy Michelangelo freskója túlontúl bujára sikeredett, ezért felkértek néhány kevésbé neves festőt, hogy takarja el a kép szereplőinek megbotránkozásra okot adó, pőre testrészeit. 

Michelangelót olyannyira lenyűgözte saját nemének anatómiája, és olyan hadilábon állt a női idomok élethű ábrázolásával, hogy néhány művészettörténész úgy sejti, a szobrász sosem látott meztelen nőt. Aki kételkedik a teóriájukban, vessen csak egy pillantást Michelangelo Éjszaka című alkotásának nőalakjára. 

Nők férfitestben

A szobrász sosem nősült meg, és amíg a nőkhöz csak plátói szerelem fűzte, Rómában töltött évei alatt szoros kötelék alakult ki közte és fiatalabb férfiak között. Ekkoriban nem volt szokatlan, hogy az idősebb mestereket gyengéd szálak fűzték fiatal tanítványaikhoz.

A vélemények mindenesetre különböznek Michelangelo férfias nőalakjairól. Jill Burke művészettörténész azt feltételezi, hogy ugyan a művész képes lett volna tökéletesen ábrázolni a női testet, a férfiformákat sokkal esztétikusabbnak tartotta. Elizabeth Lev szerint azonban a nők férfias ábrázolása a keresztény hit erejének szimbolikus megnyilvánulása.