kutya kislány

A kutyák között talált családra a szerencsétlen sorsú kislány

Okszana Malaja 1983. november 4-én született az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Ukrajna Herszoni körzetének egyik falujában, Nova Blahoviscsenszkában; szülei egyszerű parasztemberek voltak, akik legfőbb szabadidős tevékenységének a töméntelen mennyiségű vodkafogyasztás számított. A súlyosan alkoholista szülők elhanyagolták és gyakran bántalmazták Okszanát: édesanyja mindig is fiút szeretett volna, és nem tudott beletörődni a természet „tévedésébe”, ezért haragját a lányán töltötte ki, édesapja pedig szinte tudomást sem vett a gyerek létezéséről.

Okszana hároméves volt, amikor egy alkalommal a szülei kint felejtették az utcán a fagyos tél közepette – a legyengült, éhező, fázó kislány élelem és menedék után bóklászva kódorgott a faluban, amikor végül a környékbeli kutyák számára készült ólba tévedt. Az ebek befogadták maguk közé a szétfagyott csöppséget, meleget biztosítottak neki, és az eleségükből is jutott a részére; Okszana annyira megszerette új „családját”, hogy teljesen odaszokott az ólba, és elkezdett kutyaként tekinteni magára. Időnként pluszélelmet keresve vissza-visszatévedt szülei házába, azokat viszont továbbra sem érdekelte a kislány sorsa, szinte észre sem vették őt.

Így telt egy több mint négy év, mialatt Okszana a szabadban élt a kutyafalka tagjaként, leginkább a kukákban és az utcán talált maradékokat ette, és fokozatosan egyre jobban levetette magáról az emberi tulajdonságokat; a környékbelieket nem igazán zavarta a kislány furcsa viselkedése, úgy gondolták, ha a szüleinek nincs vele gondja, miért avatkozzanak közbe. Végül 1991-ben a hatóságok megneszelték az akkor hét és fél éves „vad gyerek” történetét, kiszálltak a faluba, és kimenekítették onnét Okszanát: nem volt könnyű dolguk, a lányt „falkája” tagjai védték, a rendőröknek egy tucatnyi kutyán kellett keresztülverekedniük magukat.

Évekbe telt, mire visszaszokott az emberi közösségbe

Okszana ekkor már kizárólag négy lábon járt, egyáltalán nem beszélt, csak morgott és ugatott, a földön aludt és evett, és higiéniai szükségleteiről is a kutyákéhoz hasonló módon gondoskodott. A hatóságok a kislányt egy értelmileg sérült gyerekek számára létrehozott árvaházba küldték Odessza mellett, ahol a nevelők, pszichológusok megpróbálták visszaszoktatni őt az emberi szokásokhoz – a folyamat lassan indult, hiszen Okszana szocializációja hároméves korában megakadt, fokozatosan azonban képesek voltak beszédre bírni őt és újabb szavakat tanítani neki.

A hosszú, sok évig tartó procedúra végén Okszana már két lábon járni is újra megtanult, és folyékonyan beszélt, ugyanakkor értelmi képességei továbbra is jócskán elmaradtak az átlagos emberi szinttől, és viselkedése több ponton még mindig a kutyákéra emlékeztetett: amikor például a pszichológusok bármilyen ételt vagy tárgyat adtak oda neki, első reakcióként megpróbálta elrejteni azt, miként egy kutya tenné a csonttal. A lány habitusa és vérmérséklete szintén az ebekhez hasonlított, imádott a figyelem középpontjában lenni, és óriási boldogsággal vette, ha valaki játékra hívta.

Okszana – aki ma már 41 éves – továbbra is egy értelmi fogyatékosoknak fenntartott otthonban él Ukrajnában, és egy gazdaságban dolgozik tehénfejő asszonyként. 2013-ban az ukrán állami televízió meginterjúvolta őt, ekkor azt mesélte, élettársi viszonyban él egy férfival, akit az otthonban ismert meg, és azt kérte a nézőktől, ne „kutyalányként” és „furcsaságként”, hanem emberi lényként tekintsenek rá, és az ennek megfelelő tisztelettel illessék. Elmesélte, testvérei olykor meglátogatják őt – sajnos, mint mondta, nem elégszer –, és legnagyobb vágya, hogy újra találkozhasson édesanyjával, akinek hollétéről semmit sem tud.