bordély középkor

A nők tárgyiasítása ugyan a világ nagy részén a múlt század óta kevéssé jellemző, mégis, évezredeken keresztül használták ki az emberiség felét, igazán változatos módon. A prostitúció ennek csak egy aprócska, ám minden bizonnyal különleges szelete.

A középkori ember életszemléletét masszív vallásosság hatotta át, ez azonban nem akadályozta meg a férfiakat abban, hogy testi szükségleteiket családon kívül elégítsék ki. 

Már az első városokban is voltak bordélyok

A városiasodás kezdetét a történettudomány a 11. századra datálja, a középkori emberek technikai tudásának és igényeinek köszönhetően alakultak ki az első, modern értelemben vett városok Európa-szerte. A gazdasági és társadalmi közösségek létrejötte együtt járt a különféle mesterségek centralizációjával is, ahogy az egyes céhek, úgy a prostituáltak is beköltöztek a városokba. Ekkoriban jelentek meg az első bordélyházak is.

A testükből élő lányok és asszonyok számára állandó fedelet nyújtó épületeket eleinte németesen kuplerájnak, majd egyre inkább bordélynak kezdték nevezni hazánkban. A latin eredetű szó a 15. század során jelent meg a magyar közbeszédben. A bordélyházak kialakítását azonban nem az ott dolgozók igényei, hanem a hatósági szabályozások tették sürgetővé. 

Megoldás a szodómiára?

A paráználkodás ugyan főbenjáró bűn a mai napig az egyház szemében, a középkor idején is felismerték már, hogy egészségügyi és társadalmi szempontból is előny, ha szemmel tartják azokat, akik ezzel foglalkoznak. Úgy vélték, szükség van kéjnőkre annak érdekében, hogy a férfiúi, bűnös vágyakat a férjek ne ártatlan asszonyaikkal elégítsek ki, a család tisztességének megőrzése érdekében tehát engedélyezték az üzletszerű kéjelgést. A meglehetősen álszent és ösztönalapú vélekedés szerint az elvadult testi ösztönök és a házasság előtti szexuális tapasztalat megszerzése érdekében minden valamirevaló városban szükség volt bordélyházra. Nem utolsósorban adót is fizettek a bordélyok működtetői.

A 14–15. századra olyannyira megszaporodott ezen intézmények száma, ami azóta is példátlan. A prostituáltakat foglalkoztató intézmények általában a városfalon kívül helyezkedtek el, a városvezetés által működtetve. Ritkábban az is előfordult, hogy egy-egy madám állt az élükön, azonban a legtöbb esetben férfi tulajdonos egyengette a működésüket. Komplett szolgáltatásaiknak köszönhetően nemcsak az aktusokból, hanem a felszolgált enni- és innivalókból is bevételhez juthattak a tulajok. 

Hazánkban német példa alapján, az úgynevezett reglementációt, azaz a szükséges rossznak a keretek közé szorítását alapul véve alakították ki az első kuplerájokat. 

Vörös lámpa, skarlátbetű

S míg a Magyar Királyság szent életű királyai számára nemcsak elméletben, de a gyakorlatban is elfogadhatatlan volt a prostitúció, külföldön virágzott az üzlet. A középkori Londonban a Temze partjára koncentrálódtak a nyilvánosházak, ezek voltak az elsők, amiket piros lámpával jelöltek meg, nehogy eltévedjenek az érdeklődő urak. A folyón a London Bridge-en átkelve egy egész más világ fogadta a látogatót. Itt ált a város két nagy börtöne, itt találkoztak egymással az alvilág legismertebb figurái, a svindlerek, csalók, rablók, s bizony itt kaptak helyet a bordélyok mellett a kevésbé jó hírrel büszkélkedő színházak is.

A bordélyházakban dolgozó lányok heti legfeljebb 14 pennyért kaptak megfelelő helyszínt munkájuk elvégzésére, szabadon járhattak-kelhettek, nem lehetett őket korlátozni, és nem is volt igény arra, hogy a kelleténél jobban kihasználják őket.

Amszterdamban is hasonló volt a helyzet, a középkor emberei meglepő módon egészen toleránsak voltak a nagyszámú szexmunkással, ugyanis a legtöbb városlakó férfi élt is szolgáltatásaikkal. Rendszeres orvosi ellenőrzéseken vettek részt – természetesen a kor higiéniai ismereteinek megfelelően, mindössze két szabály vonatkozott rájuk: nemi beteg vagy férjes asszony nem dolgozhatott kuplerájban. 

A bordélyházakat egyházi ünnepnapokon bezárták, és erre az időre a kéjnőket is kitiltották a városból.

A középkori prostituáltak munkahelyükön kívül is felismerhetőek voltak. Bristolban csíkos kapucnit, Genfben ruhájuk jobb ujján vörös kézelőt, Toulouse-ban pedig ugyanilyen színű karszalagot kellett házon kívül viselniük. Ez az ellenőrzésüket is megkönnyítette, volt, ahol a hóhér, volt, ahol más városi tisztviselő alá tartoztak. Párizsnak egy különös tisztsége volt erre a feladatra: a le roi des ribaulds, vagy a ribancok királyának nevezett rendőrtiszt ügyelt rájuk. 

Németország egyes részein szinte rabszolgaként éltek

A korabeli német területeken azonban az angol és francia kollégáikhoz képest szinte rémségeket kellett átlépniük a kéjnőknek. 1471 telén a délnémet Nördlingen városka vezetésének figyelmét valaki felhívta arra, hogy nőket kényszerítenek prostitúcióra az egyik bordélyban. 12 prostituáltat hallgattak ki az ügyben, mire kiderítették, hogy két madám illegális abortuszra kényszerítette egyik alkalmazottját. Els von Eystett egy húszhetes magzatot vetélt el a művelettől, majd azonnal ismét munkába kellett állnia. A vizsgálat során kiderült, hogy a kuplerájt vezető Barbel von Esslingen és Lienhart Fryermut rendszeresen verte, s csonkítással fenyegette a nála dolgozó lányokat, egyeseket pedig külföldi nyilvánosházakba adott el. A nördlingeni bordélytulajdonosok gyakorlata a kontinensen uralkodó szemlélettel szembemenve saját pénzt vagy bármiféle vagyontárgyat sem engedett a lányoknak. 

Az angoloknál és a franciáknál megérte bordélyban dolgozni

Ezer szemben a két másik, jelentős nyugat-európai ország kéjnőinek élete igencsak szerencsésen alakult, olyan mesés vagyonra tettek szert, hogy a londoni tanács például 1285-ben rendelkezett azzal kapcsolatban, hogy a prostituáltak és a kéjnők ne viselhessenek selymet vagy hermelint, de 1446-ban Párizsban hasonló intézkedést csikartak ki a nemesasszonyok, ott az ezüstöveket és a hermelin viselését tiltották meg. 

A középkorban virágzó, viszonylag biztonságos keretek között működő iparágnak egy új betegség megjelenése vetett véget. A vérbaj fenyegető árnya egyre kevesebbeket hajtott a mesterség képviselői felé.