József Attila szerelem

1928-ban, egy tavaszi vasárnapon a 25 éves Vágó Márta új vendéget várt nagypolgári lakásukban működtetett kulturális szalonjában. Nemrég érkezett vissza Heidelbergből, ahová édesapja, a jómódú közgazdász és szakújságíró, Vágó József küldte, hogy Karl Jaspers, a neves egzisztencialista filozófus előadásait hallgassa. Vágó József igyekezett szellemi és anyagi jólétet biztosítani a családjának:

gazdag könyvtárral rendelkeztek, sokszor utaztak, lakásukban pedig szívesen látták vendégül a magyar szellemi élet kiválóságait.

Márta már gyerekkorában megismerkedhetett Mannheim Károly szociológussal, Polányi Károly gazdaságtörténész-filozófussal, az író-mecénás Hatvany Lajossal vagy Lesznai Annával – utóbbi kettőt József Attila is ismerte.

Az első benyomások

A költőnek a Vágó-szalonról Ignotus Pál és Komor András mesélt; az ő közbenjárásukra kereste fel Vágóék lakását azon a bizonyos vasárnapon. Vágó Márta később így emlékezett vissza az első találkozásra: „Emlékszem, hogy magas, kissé marcona, fekete, markáns ifjúnak képzeltem, és kissé féltem is tőle. (…) A marcona, markáns, magas ifjú helyett Attila sápadt arca, leszegett feje, – szöghaja, vékony, kopott ruhás figurája, furcsa, oldalgó mozdulattal fordult az ajtó felé. Roppant komolyan, mély hangon, tagoltan mondta a nevét: József Attila vagyok. (…) Kezet nyújtottam, nagyon megnéztem őzbarna szemét, finom, gyűrött arcát. A durva metszésű, kissé groteszk orr, a túlméretezetten nagy száj akkor még nem tűnt fel nekem, inkább elmosódottnak, fakónak láttam az arcát a »markáns fekete« helyett, amit vártam.”

„Mért nem akarod te azt?”

Az intelligens, kifinomult ízlésű Márta azonnal felkeltette József Attila érdeklődését. Nem lett volna ellenére, hogy – akárcsak nővére, József Jolán – egy gazdag családba házasodjon. Az elején természetesen házasságról szó sem volt: sokat beszélgettek, Vágó Márta Bergson filozófiájáról és a szociológiáról mesélt, József Attila pedig nagyon igyekezett kapcsolatukat elmélyíteni – minden értelemben. Egy ízben például azt üzente Mártának: beteg, és kérte, hogy a lány látogassa meg. Amikor azonban Márta aszpirint keresgélt a táskájában a „beteg” ágya szélén, a költő hirtelen „jobban lett”: bedöntötte az ágyba:

De ő csókolni kezdett, és megindult a védekezés, odaadás, visszariadás, és végül az ő kérdése, gyöngéden, biztatóan, kedvesen és némi humoros bosszankodással: – Mért nem akarod te azt?

Mártában kavarogni kezdtek a polgári neveltetés eszméi: házasság, nászút, gyerekszoba és egyebek, de ellenállásában az is benne volt, hogy becsapva érezte magát amiatt, hogy József Attila ilyen közönséges ürüggyel csalta fel a lakására. Ráadásul az intim jelenet előtt néhány perccel a költő még azt is megjegyezte, hogy számára társadalmi felemelkedést jelent a tény, hogy Márta felment hozzá.

Márta születésnapjára József Attila verssel kedveskedett: a Gyöngy című költeményét vitte el hozzá – ha már igazi gyöngysort nem tudott venni, bár nővérei ezt javasolták egy, a Márta társadalmi rangjában álló lány számára. Vágó Mártának imponált, hogy verset – nem is akármilyet – írnak hozzá, ugyanakkor bizonytalan is volt érzelmeiben: érzett valamilyen vadságot József Attilában, taszították zűrzavaros életkörülményei, kusza családi viszonyai. Ugyanakkor, talán valamilyen anyai ösztönnek és megmentő szándéknak engedelmeskedve, szerette volna, ha minimálisan is, de rendezett életkörülményeket tudhat magáénak.

Egy év próbaidő

A házasság gondolata mindinkább sürgetővé vált József Attila számára. A Vágó szülők azonban nem engedték volna jó szívvel leányukat az állástalan, bizonytalan megélhetésű költő mellé feleségnek. Vágó József beajánlotta József Attilát az akkor létesült Magyar Külkereskedelmi Intézetbe, francia levelezőnek, azzal az ígérettel, hogy akár havi 300 pengőt is kereshet. (Az állást végül József Attila, amikor megkapta, 1929 elején, három nap után hagyta ott.) Az édesapa javaslatára egyéves „próbaidőben” állapodtak meg: József Attila állásba megy, Vágó Márta pedig Londonban szociális munkásnak fog tanulni.

Egy év múlva, ha érzelmeik kitartanak és lesz állásuk, összeházasodhatnak.

Távkapcsolatban

A fiatalok szeptember elején váltak el egymástól – ennek az elválásnak köszönhetjük a gyönyörű Mióta elmentél című József Attila-verset, amit a költő levélben el is küldött Mártának. Levelezésükben beszámolnak egymásnak ügyes-bajos dolgaikról, és kezdetben szinte minden szavukon átsüt a szerelem. Igaz, a nagy hévben időnként különös becenevekre ragadtatják magukat: József Attila például „narancsom”, „fehér városom” névvel illeti szerelmét, máskor pedig girheskének, taknyoskának, szivarszipkának becézi. Máskor József Attila arról számol be, hogy táviratot akart feladni Mártának, de mivel azt szavanként kellett fizetni, egybeírt bizonyos szavakat, hogy spóroljon egy pengőt:

Mártus,
ma délben adtam föl számodra egy táviratot, Londonba. Hogy spóroljak, ravaszkodnom kellett. Mi az, hogy szeretlek? Nagyon szeretlek de ez már két szó és kétannyiba kerül. Igy hát a következő zseniális (ez természetes) trükköt alkalmaztam, azt irtam, hogy Taimebienfort. Erre a kisasszony megrökönyödve és németül kérdi: Was ist das? – Ez? Ez egy szó. – Milyen nyelven? – Hollandusul. (Külön azért tettem a bien mögé a fort-t, pedig fordítva helyesebb.) – Hollandusul? Hollandusul. – Nincs itt több szó összevonva? Óh dehogy.”

A kisasszony végül rájött, hogy itt bizony legalább négy szó van egybeírva, de József Attila kimagyarázta magát: „Kedves kisasszony, én szerelmes, de szegény fiatalember vagyok, muszáj egy pengőt spórolnom, mert különben nem futja. A táviratot pedig föl kell adnom, mert megígértem, hogy mire megérkezik Londonba az én gyönyörűm, addigra írok neki. Eddig nem írhattam, hát muszáj telegrafálnom, mert az én gyönyörűm egy sárkány és összeszid, ha nem tartom be igéretemet. Azután én búsulni fogok és a kisasszony sem örül.”

„Halálra van ítélve a mi szerelnünk”

Márta levelei azonban egyre tartózkodóbbak lettek. Fokozatosan eltávolodott József Attilától, aki emögött „hadjáratot” sejtett. „Tudtuk mi első perctől fogva, hogy halálra van ítélve a mi szerelmünk, hogy gyöngék vagyunk az egész világgal szemben, ami nem akarja” – írta Vágó Márta, József Attila pedig így válaszolt neki: „Látod, kicsi, még önmagaddal szemben sem vagy őszinte. Nagyon jól tudod, hogy nem vagyunk gyöngék, ha erősen szeretsz, ha igazán szeretsz, amint azt mondottad, hiszen ha nincs benned az a hagyományos női ingatagság, ha arra a pergőtűzre csupán a válladat vonogatod, akkor már rendben van minden. Nagyon jól tudod, hogy nem az ellenző világon, hanem rajtad fordult meg minden, annál is inkább, mert ez az ellenző világ nem parancsolt rád, hanem csupán folyamodott hozzád, és a döntést mégiscsak rád bízta.”

A szakítás 

Akárhogy is, szerelmük nem bírta ki a kényszerű távollétet. 1929 elején szakítottak: Márta megírta a költőnek, hogy egy nagy gyereknek tartja, akire lehetetlen támaszkodnia. Időközben József Attila életében is egyre hangsúlyosabb lett a Márta szöges ellentéteként jellemezhető Szántó Judit (akit egyébként már Mártával való találkozása előtt ismert), lelkiállapota pedig egyre instabilabbá vált. Vágó Márta a következő évben, 1930-ban feleségül ment Sterlitzer Hugó zeneakadémiai tanárhoz, de rövid életű volt a házassága: 1933-ban elváltak.

1936-ban ismét közelebb kerültek egymáshoz József Attilával; Vágó Márta még a Szép Szó szerkesztésében is részt vett. József Attila ekkor már igen rossz állapotban volt: hol azzal gyötörte a nőt, miért nem vállalja fel kapcsolatukat, hol a külsejét kritizálta (holdvilágképűnek nevezte, vagy éppen „vén bagoly”-nak titulálta). A költő ekkor már túl volt jó néhány csalódáson, például a Gyömrői Edithez fűződő reménytelen szerelmen, aminek utolsó felvonásaként késsel a kezében támadta meg a pszichológusnőt. A következő évben Flóra vonzása bizonyult erősebbnek – de ő sem menthette meg József Attilát a tragikus végtől.

József Attila halála után

Vágó Márta 1942-ben, öt évvel József Attila halála után vetette papírra visszaemlékezéseit, de csak saját halála után akarta megjelentetni. Mégis meggondolta magát: „E kézirat borítólapján ez állt: »Csak halálom után jelenhet meg«. Mégsem tarthatom vissza halálomig, oly sokan, oly sürgetően kérik tőlem. (…) Az emlékek akkor elevenebbek voltak, mint ma. Utóvégre kötelességem kiszolgáltatni az egészet, úgy ahogy van. Mégis, igen nehéz elhatározás ez. Sokat gondolkoztam. Hagyjak ki belőle? Válasszak álnevet? Tartsam magam elé, mint kis maszkot a betűk jellemeinek jelmezes menetében? Vagy álljak ki – talán vezeklésül is – ily meztelenül közéjük? Szokatlan dolog, magánéletünkből egy-egy villanásra a nyilvánosság elé rántott ismerősöket, magamat is, így, ennyire nyíltan megmutatni. Úgy érzem, mintha csukott szemmel szakadékba lépnék.” A könyv megjelenése után egy évvel, 1975-ben, 72 évesen halt meg.

Ha olvasnál még József Attila szerelmeiről, figyelmedbe ajánljuk a Kozmutza Flóráról szóló cikkünket is: