A Föld és a Hold kapcsolata 4,5 milliárd évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ebben az időszakban Naprendszerünkben kaotikus viszonyok uralkodtak: a még olvadt állapotú Földet tucatnyi kisebb bolygócsíra vette körül. Aztán az egyik ilyen, nagyjából Mars méretű objektum a Földbe csapódott.
Ez elporlasztotta bolygónk tömegének jó részét, és pályára állította, az ütközés által kilökődő anyag pedig előbb egy gyűrűvé, majd egy gömb alakú bolygótestté állt össze, amelyből később létrejött a Hold. Az égitest azóta is komoly befolyással van életünkre.
Így derült ki, hogy távolodik a Földtől a Hold
Az első ember, aki észrevette, hogy valami nincs rendben, Edmund Halley angol csillagász volt. Halley jó barátságot ápolt Isaac Newtonnal, az újkori történelem egyik legkiemelkedőbb tudósával, akit nagyra értékelt munkássága miatt is.
Halley végül Newton mozgás- és gravitációs törvényeit felhasználva jutott el oda, hogy képes legyen kiszámolni az üstökösök jövőbeli útját, illetve meghatározni a teljes napfogyatkozás időpontját, ami 1715-ben a történelem során neki sikerült először.
A csillagász az időt és energiát nem sajnálva több ezer évre visszamenőleg tanulmányozta a múltbeli fogyatkozásokról szóló feljegyzéseket, amikor egy furcsaságra figyelt fel. Úgy találta, hogy ha a Hold mindig a jelenlegi pályáján maradt volna, a fogyatkozások között eltelt idő nem állt volna össze.
Így jött rá, hogy Newton gravitációját az ősi feljegyzésekkel csak úgy lehetett összeegyeztetni, ha azt feltételezzük, hogy a Hold lassan távolodik tőlünk.
Halley már nem élhette meg, hogy jóslata beigazolódjon. Ez csak az Apollo-küldetések során nyert megerősítést, azután, hogy az űrhajósok tükröket helyeztek el a Hold felszínén. Innentől kezdve nyílt meg a lehetőség a tudósok előtt, hogy valós időben figyeljék meg a Hold távolodásának sebességét.
Az érték nagyjából 3,8 centiméter évente, ami gyötrelmesen lassúnak tűnik. De ha évmilliárdokat veszünk alapul – ami csillagászati léptékben egyáltalán nem számít soknak –, akkor látszik, hogy a Hold nem fog mindig velünk maradni. Ennek az alábbi következményei lehetnek.
Az árapályok visszaszorulnak, a napok meghosszabbodnak
Ahogy elveszítjük a Holdat, elveszítjük az árapályok egy részét is. Azok ugyanis nagyjából fele-fele arányban a Hold és Nap gravitációs befolyásából adódnak. A jó hír, hogy a folyamat nagyon lassan megy végbe. A rossz hír, hogy negatív hatásai már most is érződnek.
Sok élőlény az áramlások szabályosságától és kiszámíthatóságától függ. Ők a következő évmilliókban kénytelenek lesznek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.
Elveszítjük természetes védőpajzsunkat
A Holdat nem véletlenül borítja annyi kráter. Az égitest saját gravitációja számos bejövő aszteroidát és üstököst vonz magához, megakadályozva, hogy azok komoly pusztítást okozva (gondolj csak a dinoszauruszokra) a Földbe csapódjanak.
A Hold védelmező képessége azonban évről évre csökken, és amikor elég távol kerül a Földtől, többé már nem fogja tudni a becsapódásokat elnyelni. Addig a Földnek ki kell dolgoznia védelmi stratégiáját az aszteroidák és üstökösök ellen.
Nem lesz több teljes napfogyatkozás
Ez kevésbé kritikus az emberiség jövője szempontjából, mégis egy olyan jelenség, ami végigkísérte történelmünket, és jellegzetes látványával örökké beleégett emlékezetünkbe. A jövőben erről is kénytelenek leszünk lemondani.
Az ok abban keresendő, hogy miközben a Nap mérete és fényessége lassan növekszik, addig a Hold fokozatosan távolodik. Jelenleg – pusztán egy kozmikus egybeesés folytán – a Nap nagyjából négyszázszor távolabb van a Földtől, mint a Hold, de négyszázszor nagyobb is nála, ami azt jelenti, hogy a két égitest látszólagos mérete szinte pontosan megegyezik az égbolton. Így válik lehetővé a teljes napfogyatkozás.
Néhány százmillió év múlva viszont, amikor a Hold túl messzire kerül tőlünk, látszólagos mérete már túl kicsi lesz ahhoz, hogy teljes fogyatkozás menjen végbe.
Klímakatasztrófa történhet
A Holdnak van még egy utolsó, de annál jelentősebb hatása, melynek a hiányát nagyon meg fogjuk érezni: az, hogy stabilizálja éghajlatunkat. Ez bolygónk dőlésével függ össze, amely a Nap körüli pályájához képest 23,4 fokos eltérést mutat, és az évszakok ciklikus változását hozza magával.
A Föld dőlése az évmilliárdok során figyelemre méltóan stabil maradt, ami Naprendszerünkön belül példátlannak mondható. Egymás közötti bonyolult gravitációs kölcsönhatásuk miatt a bolygók dőlésszögei folyamatosan változnak, ám a Hold hatalmas tömege elegendő természetes ellensúlyt biztosít, hogy a Föld helyzete ne változzon.
Ez a szabályszerűség teszi lehetővé, hogy a tél mindig tél legyen, a nyár pedig nyár.
De ahogy a Hold távolodik, elveszíti azon képességét, hogy kiegyenlítse dőlésszögünket, így ki leszünk téve a többi bolygó gravitációs hatásának, ami eltörölheti a ma ismert évszakokat.
A Földdel együtt pusztulhat a Hold
A még távolabbi jövőben, körülbelül 4 milliárd év múlva Napunk életciklusa végére ér, miközben vörös óriássá változva feldúlja a Naprendszert, és valószínűleg a Földdel együtt a Holdat is felemészti. Az új korszak ugyanakkor gravitációs instabilitásokat is hozhat, ami azt eredményezheti, hogy Holdunk teljesen kilökődik a Naprendszerből, hogy aztán végeláthatatlanul vándoroljon tovább a csillagközi térben.
Addig is, ha szeretnéd tudni az okát, hogy miért látjuk néha fényes nappal is a Holdat, olvasd el az alábbi cikkünket.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
