A korán elhunyt és viharos életű, ám a zene halhatatlanjai között előkelő helyet elfoglaló Jim Morrison úgy vélte: „A jövő nem biztos, és mindig közel a vég.” Így van ez akkor is, ha valaki teljesen átlagos életet él, és akkor is, ha sztár vagy celeb. De mi a különbség a sztárok és a celebek között? Hogyan rajongtak régen egy-egy hírességért? Miért érdekes az ismert emberek magánélete, és hogyan viselték az újságírók kíváncsiskodását a régi idők hírességei? Minderről és még sokkal többről beszélgettünk a Dívány most induló, Időutazók című podcastsorozatának első epizódjában, a hírnév témáját körüljárva. A beszélgetés itt érhető el:
A kétezres évek elején, Facebookon és Instagramon innen, de az interneten már túl, egy egész ország nézte megbűvölten esténként az első hazai tévés valóságshow-kat. Azt, hogy ebben az emberi állatkertben néhány, random(nak tűnő) módon összeválogatott fiatal mihez kezd magával. Hogyan mosnak fogat, hogyan zuhanyoznak fürdőruhában, kik vesznek össze vagy éppen gabalyodnak egymásba a kamerákkal felszerelt villában. Emlékszem, kommunikáció szakos hallgatóként elvittek bennünket a Való Világ stúdiójába, ahol a detektívtükrök mögött operatőrök álltak lesben. Figyelmeztettek minket, mint az állatkertben: ne menjünk túl közel a tükörhöz, mert a szereplők észrevehetnek valamit, és az „megzavarja őket”. Így óvatosan hátrébb léptünk, és onnan szemléltük, hogy Majka éppen zselét ken a hajára a reflexiós üveg túloldalán.
Lehetett őket szeretni vagy utálni, de a jelenség keveseket hagyott hidegen: a pletykalapok gyorsan lecsaptak a kínálkozó lehetőségre, és hamarosan, ha akartuk, ha nem, minden részletet megtudtunk az egyébként többnyire teljesen átlagos életet élő szereplőkről. A televízió hatalmat is adott a nézők kezébe: szavazással lehetett eldönteni, ki essen ki, ki maradjon benn, és ki nyerje meg a 16 millió forintot. Emberek százezrei cseréltek volna velük boldogan, hogy négy és fél hónapnyi bezártság után elnyerjék a jutalmat, és megváltozzon unalmasnak és átlagosnak tűnő életük. Az első Big Brother-győztes, Párkányi Éva esetében azonban a pénz és a hírnév utólag inkább tűnik a szenvedés előidézőjének, semmint valódi jutalomnak.
„A jövőben mindenki híres lehet 15 percre”
A jelenséget sokan és sokszor elemezték már. A szociológusok kongatták a vészharangot, idézték Andy Warholt úton-útfélen („A jövőben mindenki híres lehet tizenöt percre”), a fiatalok körében pedig egy aggasztó jelenség kezdődött: beépült a jövőképükbe, hogy ők híresek akarnak lenni. Nem pékek, nem tengerbiológusok, hanem híresek.
Mert aki híres, annak könnyű: nem kell dolgoznia, írnak róla az újságok, a hálószobájáig engedi a fotóriportert, és jól megél abból, hogy – van.
Lehet, hogy pontosan ugyanúgy telnek a napjai, mint Kovács 23. Jánosnak, csak éppen őt azért fizetik, mert érdekli az embereket a személye, az élete.
Azóta eltelt húsz év, s noha még mindig léteznek valóságshow-k, az újdonság ereje régen elveszett. Megérkezett az Instagram, a TikTok, és még ki tudja, mi minden, boldog-boldogtalan elkezdett tartalmat gyártani, és tényleg szinte mindenkinek, aki vágyik rá, meglehet a maga 15 perce. A spektrum széles: van, aki tényleg értékes, már-már művészi szintre emelve műveli a tevékenységét, ami így a szűk környezetén kívül máshoz is eljut, mások pedig abból élnek (nem vicc!), hogy a szellentésüket üvegbe zárva árulják a rajongóiknak, akik ezt meg is veszik. Hírességek jönnek-mennek, de a legtöbben, akik nem tudnak valódi teljesítményt felmutatni, éppen olyan gyorsan eltűnnek, mint amilyen gyorsan felkapták őket.
„Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak” – írja a költő, és ez a vágy is univerzális: mindannyian szeretnénk, hogy elismerjék, hogy értékesek, egyediek, különlegesek vagyunk. A hírnév, a csillogás, a népszerűség szédítő lehet. Halhatatlanságot is ígér. „Who wants to live forever?” – énekelte Freddie Mercury, és mi más lehetne az örök élet, mint hogy századok után is ismerjék a nevünket, ami, jobb esetben, megmarad belőlünk, utánunk.
Hollywoodi történetek
Kegyetlen gépezet a sztárcsinálás. Nem mostanában lett ilyen: a kiemelkedő saját teljesítményt nyújtó embereket mindig a média – az újságok, a kávéházi közönség pletykái, később a rádió, a mozi, a televízió – változtatta sztárokká. A médiához kötődő sztárkultúra az 1920-as, 30-as évekre, a filmipar kialakulásának, majd a hangosfilm elterjedésének idejére tehető. Ekkor került a fókuszba a színészek vásznon kívüli személyisége, és jött létre a sztáridentitás, amit népszerűsíteni és árusítani kellett. Ennek megvolt az ára, mind testileg, mind lelkileg. Rita Hayworthöt például, aki Hollywood egyik aranykorának ismert színésznője volt, mielőtt „felfuttatták” volna, fájdalmas szépészeti eljárásoknak vetették alá:
elektrolízissel magasították a homlokát, és kifehérítették a bőrét, hogy megfeleljen a korszakban elvárt szépségideálnak.
Marilyn Monroe-nak átszabták az orrát és az állkapcsát, Marlene Dietrichnek pedig műtéti szalagokkal feszítették pattanásig az arcbőrét, és két őrlőfogának is búcsút mondhatott, hogy karakteresebb egyen az arccsontja. Hollywoodban a kezdetektől bevett eljárás volt, hogy az exkluzív szerződés keretében a sztárok testüket a filmstúdiók rendelkezésére bocsátották, akik aztán tetszőleges számú dietetikus, énektanár vagy testtartás-szakértő bevonásával instruálták őket arra, hogyan ne legyenek önmaguk – ami aztán borítékolhatóan egyéb pszichés problémákat okozott az érintetteknek, hiszen éppen attól fosztotta meg sokukat, ami miatt vállalták az ismertséget: hogy minél több embernek megmutassák önmagukat.
Örök élet, örök fiatalság?
A kényelmes, kipárnázott élet, ahol nincsenek nehézségek, problémák, irreális elvárás. Nem ilyen a sztároké sem: nem véletlenül jelennek meg sokszor a pótszerek, az újabb és újabb plasztikai műtétektől kezdve a tudatmódosító szerekig. Az ismertség kötelezettségekkel is jár, korunkban pedig az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy jól kell kinézni és fiatalnak kell tűnni, lehetőleg minél tovább. Egyéb értékek (mint például altruizmus, jótékonykodás, a rászorulók segítsége, példamutatás stb.) sokszor háttérbe szorulnak. Még azoknál is követendő parancs ez, akik nemcsak azért ismertek, mert ismertek, hanem valós és elismerendő teljesítményt nyújtottak.
A hírnév árnyoldalai
Borzasztó lehet úgy élni, hogy minden pillanatban tudatában vagyunk annak: emberek százezrei, milliói követik, mit csinálunk, hová megyünk. Legapróbb ráncaink kinagyítva díszelegnek a magazinok címlapján. Újságcikkek születnek hajdanvolt iskolatársaink vagy szomszédaink hazugságaiból. Ismeretlen emberek keresnek, fenyegetnek, üldöznek.
Lesifotósok tolakodnak legintimebb pillanatainkba, aztán jó pénzért eladják a képeinket, hogy mások azon csámcsogjanak.
Sőt, a legborzasztóbb nemcsak úgy élni, hanem úgy halni, hogy még halálunk is a szenzációra éhes publikumot szolgálja ki: Michael Jacksonnak még a halálában sem jutott egy békés pillanat. Diana hercegnőnek sem.
A hírnév felemel és lesújt, szárnyakat ad és a földbe döngöl. Ha visszakanyarodunk a valóságshow-k világába, szomorú példája az ismertség személyiségromboló hatásának az első Big Brother-győztes Párkányi Éva. A kicsit bolondos, ám kétségkívül szerethető, egyszerű lány teljesen összeomlott, személyisége nem bírta el az ismertséggel sokszor együtt járó mélységeket és magasságokat. Mások görcsösen ragaszkodnak a népszerűséghez, jobb napokat látott énekesek és énekesnők tesznek meg szinte bármit, hogy benne maradjanak a köztudatban, hogy ne sújtsa őket a feledés homálya. Csak tippelni tudok: számukra az éppúgy a megsemmisülést, egész életük kudarcát jelentené, mintha máris meghaltak volna.
