Az Aral-tó mélyedése a neogén időszak (23-2,6 millió évvel ezelőtt) vége felé alakult ki, amelyet fokozatosan töltött fel a ma 2212 kilométer hosszan, Kazahsztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán területén hömpölygő Szir-Darja folyó. A pleisztocén korszak korai és középső időszakában a tómeder kiszáradásnak indult, ám a pleisztocén vége és a korai holocén korszak között újra megtelt vízzel. Ezután – néhány viszonylag rövid száraz időszakot leszámítva – a Szir-Darja és Közép-Ázsia másik leghosszabb folyója, az Amu-Darja az 1960-as évekig magas vízszinten tartotta a tavat.
A Szovjetunió terve mindent megváltoztatott
Ekkor azonban jött a Szovjetunió egy nagyszabású vízelterelési projekttel Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán száraz síkságain, amely során a térség távoli hegyek hóolvadásaiból és csapadékából táplálkozó, két fő folyóját arra használták, hogy a sivatagot gyapot- és más növények termesztésére alkalmas mezőgazdasági területté alakítsák. Az átalakítási terv előtt a Szir-Darja és az Amu-Darja is a Kizilkum-sivatagon át folytak, hogy aztán a medence legalacsonyabb pontjánál találkozhassanak.
Ez a „találkozási pont” lett az Aral-tó, amelyet hosszú időn keresztül bolygónk negyedik legnagyobb állóvizeként tartottak számon.
Évről évre párolgott el a hatalmas tó
Kétségtelen, az öntözés virágba borította a sivatagot, az Aral-tó azonban visszafordíthatatlan károkat szenvedett. Ezt dokumentálja a NASA Terra műholdjának MODIS nevű műszere, amely 2000 és 2018 között készített egy képsorozatot a megdöbbentő változásokról. Már a felvételsor kezdetén, az ezredfordulón is jól látszott, hogy a tó csak árnyéka önmagának, és az 1960-as kiterjedése jócskán a múlté volt: az Észak- vagy Kis-Aral-tó ekkorra már különvált a Déli-, vagy másik nevén, a Nagy-Aral-tótól.
Ilyen volt egykor
1960-ban az Aral-tó körülbelül 68 ezer négyzetkilométernyi területet borított be. A legnagyobb kiterjedése északról délre csaknem 435 kilométer volt, míg keletről nyugatra valamivel több mint 290 kilométer.
Megállíthatatlanná vált a folyamat
A folyamat továbbgyűrűzött: az egy éven belüli változások is olyan mértékűek voltak, hogy a természettudósok is széttárták a kezüket. A Déli Aral-tó keleti és nyugati medencére szakadt, és már a végükön is alig-alig kapcsolódtak egymáshoz.
2001-re a déli kapcsolat teljesen megszakadt, és a sekélyebb keleti rész is gyorsan visszahúzódott az azt követő évek során. A víz kiterjedése különösen gyors iramban csökkent 2005 és 2009 között a Déli Aral-tó keleti medencéjében, miután az aszály miatt az Amu-Darjának csökkent a folyása, majd teljesen meg is szűnt. Ekkor már nagyon jól látszott mekkora a baj, noha a vízszint 2009 és 2018 között évente változott: szárazabb időben hol alacsony volt, hol pedig magasabb a csapadékosabb időszakoknak hála.
A Nagy-Aral-tavat azonban már nem lehetett megmenteni: a keleti medencéje 2014-ben megszűnt létezni.
Visszafordíthatatlan katasztrófát okozott a művelet
A természet ezirányú pusztulása sajnos nem hagyta érintetlenül a környező élővilágot sem, ahogyan megváltoztatta az ott élők életét is. Mert magyarázni sem kell, hogy azzal a lendülettel, ahogyan az Aral-tó kiszáradt, nemcsak a halászat vált semmivé, hanem az abból élő közösségek élete is összeomlott. Mindemellett az egyre sósabb víz műtrágyával és növényvédő szerekkel szennyeződött, így a kiszáradt tómederből származó szennyezett por a mezőgazdasági vegyszerek miatt közegészségügyi veszélyt is jelentett. A tragédiák sorozatának azonban még ezzel sincs vége, hiszen a környező földekre került sós por a talaj minőségét is rontotta, amely következtében ezeket egyre több és több folyóvízzel kellett átmosni. Arról már nem is beszélve, hogy
a tó eltűnése az éghajlatot is valamelyest megváltoztatta: a tél hidegebb, a nyár pedig forróbb és szárazabb lett.
A szakemberek nem adják fel: meg akarják menteni
A szakemberek nem ültek ölbe tett kézzel, több-kevesebb sikerrel próbálták megmenteni az Aral-tavat. A tó rehabilitációjára irányuló legutóbbi, 2018-ban indult program keretében a kiszáradt tómederbe szárazságtűrő növényeket telepítenek; eddig 1,73 millió hektárnyi területet borítottak be. A fekete szakszaulnak hatalmas a szerepe az „újjáépítésben”, ez a növény ugyanis a gyökereivel stabilizálja a talajt, így megakadályozva, hogy só és homok kerüljön a levegőbe, ráadásul a szén-dioxidot is hatékonyan köti meg. Hihetetlen, de
már egyetlen szakszaul is évente egy tonna mérgező anyagot tart vissza.
Emellett az ENSZ által létrehozott Aral-tavi Vagyonkezelői Alap is átfogó projekteket valósít meg, amelyek között szerepel az ivóvízellátás javítása, a mezőgazdaság modernizálása és víztakarékos technológiák alkalmazása. Az Aral-tó térségében egy másik kezdeményezés, a Kertem az Aral-tóban egymillió fa elültetésével, gyümölcsfás oázisokat tervez a súlyos károkat szenvedett területre.
Ha szeretnéd megtudni, melyik az a tó, amelyet 4 kilométeres mélységig jég takar, ajánljuk figyelmedbe ezt a cikket is.
