halál félelem

Laura Horn megtalálta a hivatását, ami élete végéig fog tartani. 60 éves kora után határozta el, hogy ápolónőnek tanul, és a hospice ellátásra szakosodik. Miután a felesége, Margaret, akivel 20 évig éltek együtt, hirtelen és váratlanul meghalt, Horn megértette, hogy változtatnia kell. 

A nő a San Francisco-i Zen Hospice Projecthez jelentkezett, amely önkénteseket képez ki arra, hogy a haldoklók mellett legyenek. Ott először azt mondták neki, várjon egy évet, nem teheti ezt meg azonnal.

Laura visszatekintve úgy érzi, igazuk volt.

Ő a terápiáját abban az egy évben „sétáló bánatnak” nevezte: „Úgy értem, mindenhova sétáltam." Egy évvel később újra jelentkezett a Zen Hospice-hoz. „Azt kérdezték: Miért akarod ezt csinálni? Az első mondatom pedig ez volt: Ismerem a veszteséget.”

Már nem fél a haláltól

Az önkéntesség „igazán megváltoztató” élmény volt számára, és Horn rájött, hogy többet akar. Egyetemistaként biológiát tanult, és korai munkája az egészségügyben volt, mielőtt oktatáskutatásra váltott volna. Karrierjének nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbálta meghatározni, mi segíti a hallgatókat a főiskolai és azon túli sikerekben. De mindig is úgy érezte, hogy vissza fog térni az egészségügybe.

63 évesen beiratkozott az egyik közösségi főiskolára, amelynek sikerességét kutatta, hogy teljesítse az előfeltételeket (anatómia, fiziológia, mikrobiológia, farmakológia). Innen

Amikor végzett, az egyik barátja élénk színű papírból készített egy kis táblát: „Sosem késő”

Laura heti három műszakban dolgozik a hospice-ban. A most 68 éves nő észrevette, hogy a halálhoz való hozzáállása igencsak megváltozott. „Azt hiszem, megnyugodtam” – mondja. „Miután mindent láttam a halálról, már nem félek tőle. Korlátozott ideig maradt időm ezen a Földön, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle.”