epres attila interjú

Hogy telnek a napjaid újdonsült rádiós műsorvezetőként?

Most is épp a rádióból jövök, bevezetésképp velem is készítenek interjút. Először Kun Ági hívott be egy beszélgetésre, most pedig Kadarkai Endre. Az ő műsorában most a pszichés és egyéb traumákat járják körül, engem arról kérdezett, hogy a betegségem után hogy tudok megküzdeni ezekkel. Nagyon jót beszélgettünk, de nem jutottunk túl sokra.

Miért?

Mert arról nem tudtam beszámolni, hogy traumákat kellett volna földolgozni, nem engedtem meg azt a luxust magamnak, hogy nekem traumáim legyenek. A napjaim egyébként jól telnek, és most már elég régóta vigyázok is, hogy ne teljenek rosszul. Ha meg valami nem stimmel, akkor azt a helyzetet nagyon gyorsan megváltoztatom, vagy egész egyszerűen otthagyom. Otthagytam már jó pár színházi társulatot, lakást meg minden mást is. Nem tudok megmaradni sokáig olyan helyen, ahol mérgező a környezet.

Ez segített talán a gyógyulásodban is?

Persze, igen. Ez volt az egyik leglényegesebb szempont, hogy nem elkeseredni, nem föladni, hanem úgy gondolni, hogy egyetlenegy terv van, az A, amit végig kell csinálni. De nem vagyok én ettől vasakaratú vagy érzéketlen, csak nagyon korán rájöttem, hogy nem fogom hülyeségekre pazarolni az életem.

Mi van még ebben az A tervben? 

Az A terv az volt, hogy az ember meggyógyul, a B meg az, hogy nem. Az sosem volt opció, hogy egyszer csak a vesztesek között találom magam sírva, és nem azért, mert mindenáron győzni akarok, hanem azért, mert ott akarok lenni, ahol jó. Nem a szorongók és a siránkozók között.

Még ha nem is lennék ilyen szerencsés, és kevesebb lehetőséget kaptam volna az élettől, akkor is biztos, hogy egy napnál tovább nem morfondíroznék azon, hogy nekem milyen rossz, hanem elkezdeném keresni a megoldást.

Honnan ez az optimizmus?

A sport nagyon sokat számít. Az ember élethez való hozzáállásához kell a teljesség, nekem ehhez feltétlenül hozzátartozik az, hogy jó karban legyek. A mentális karbantartáshoz nagyon fontos a fizikai teljesítőképesség, vagy legalábbis az az érzet, hogy az ember vigyáz magára, és nem hagyja, hogy elsatnyuljon meg tönkremenjen, vagy még gyilkolja is magát, ami azért a művészvilágban nem volt ritka.

Fiatal színész koromban nagyon sokan haltak bele az önrontásba meg az önmarcangolásba, de most már azért ez nincs.

Nem látni már színészeket részegen a színpadon, vagy éjjel tántorogni az utcán. De az biztos, hogy sok szempontból még nem értettük meg az idők szavát, föl kéne fogni, hogy egy társadalmi jólét az egyének állapotán is múlik. Ha mi lusták meg gyávák – a szememben ez a két legrosszabb tulajdonság – vagyunk, akkor abból nem sok jó lesz.

Te mit teszel a jóllétedért a napjaidban?

Valamiért úgy érzem, hogy minden stratégia szerint is könnyebb, ha nincs egyedül az ember. Tehát nem vagyok egyedül. Mázlim is van, mert nagyon jó a családom, csodálatos a feleségem, aki mindenben segít, meg kitalálja a gondolatomat is, és ritkán hajlandó megdicsérni vagy fényezni, mert tudja, hogy az nekem olyan nagyon nem tesz jót. Hát rosszat se, de valószínűleg kell a jó kontroll. 

Ezt elmagyaráznád, kérlek?

Az embernek szüksége van az elismerésre, de arra nincs, hogy fényezgessék, dicsérgessék, hogy hízelegjenek neki. Az senki jellemének nem használ. Ha jön egy idegen, adott esetben te vagy bárki, akinek tetszik, amit csinálok, az tök jó.

Jobban szeretem, ha azt mondják: „Te, most, tegnap vagy a múltkor csináltál egy olyat, amit máskor ne csinálj, mert nem lesz jó se a színpadon, se itthon.” Ez nekem nagyon jó. Különben egyszer csak elhomályosul a tükör, úgy, hogy észre se vesszük.

Mi történik akkor, ha homályossá válik az a tükör?

Az ember nem tud jellembajnok lenni egész életében. Nem igaz! Az tud lenni, az elvekhez és az erkölcsi tartáshoz jó ragaszkodni. Ahhoz viszont nem tudsz mindig ragaszkodni, hogy mindenkinek jót tegyél, és mindenki szeressen. Ahhoz tudsz ragaszkodni, hogy igazságos legyél, hogy olyan dolgokat csinálj, amivel nem árulsz el senkit, főleg önmagadat. Azok az igazán meghatóan nagy lelkek, akik óriási mivoltuk ellenére is jó fejek és szerények.

Egyszer, 2000 körül, egy húsvéti kinyilatkoztatásban a Szent Péter erkélyről azt mondta egy Karol Wojtyla nevű jóember, akiből megérdemelten pápa lett, hogy a világra leselkedő legnagyobb veszély a celebkultúra.

Ennél nagyobb vész most nem les az emberiségre, mert hamis idolokat tesz elénk. Már két nemzedéket is megrontott, mert sokan elképzelt, nem követendő ikonokat tekintenek példának. Ebből sok baj van, és beszivárog mindenhová. A művészetben is látok olyan trendeket, hogy a látványosabb és az akrobatikusabb népszerűbb, mulatságosabb lesz, mint az, ami mögött valódi tartalom van. 

Számodra ki egy követendő példa?

Rögtön el is mesélem egy friss élményem. A Táp Színház 30 éves, Vajdai Vili (színész, rendező, zenei dramaturg, a Táp Színház igazgatója – a szerk.) barátom meghívott vendégszerepelni, Móricz Zsigmond Rokonokját tettük színpadra.

Ilyen nagy tudású embert, mint a sok nyelven beszélő, valamikori amerikai attasét 80 évesen, ilyen szerényen, ekkora munkabírással csak tisztelettel és csodálattal lehet nézni. Közben elképesztő kamaszagya van, és egész nap röhögünk mellette. Az ilyen emberek a mi hőseink. Ha így tudnék én is ennyi idősen működni, most azonnal aláírnám a véremmel.

De vannak ilyenek a fiatalok között is: van, aki remekül csinálja, nem nagyképűsködik, egyszerűen csak tehetséges.

Közben nem lesz megalkuvó, meg nem fekszik le az éppen aktuális rendszernek, ahonnan pénzt remél. Ezek nekem mindig fontos szempontok voltak, és soha nem is tudtam megbocsátani az ellenkezőjét. Ha azt látom, hogy jó, tehetséges, csak közben ahol tud, könyököl, lefele rúg, fölfele nyal, nem tudom értékelni többet se a színpadon, se a zenekari árokban, se a vásznon, sehol. Ha azt látom, hogy eladta magát, nem érdekel. Ezek a Mephistók nem az embereim.

Mennyiben más a mostani fiatal színészgeneráció, mint akkor, amikor te voltál kezdő?

Annyira más a világ, hogy nem tudom összehasonlítani, de abban biztos vagyok, hogy aki bármilyen módon gyöngébbnek, kisebbnek vagy értéktelenebbnek tartja a mostani generációt, az hibázik. Mert fogalma sincs róla, hogy hozzánk képest ez a nemzedék milyen pluszkészségekkel rendelkezik, hogy milyen elképesztően gyors az agyuk, hogy milyen hihetetlenül alkalmazkodóképesek.

Most, ha bejön egy jó képességű fiatal felvételizni egy művészeti egyetemre, és megkérdezed tőle, hogy miért akar színész, festő vagy zenész lenni, akkor azt válaszolja, hogy „úgy gondoltam, megpróbálom, ha nem megy, megpróbálok mást”. És azt kell, hogy mondjam, valószínűleg neki van igaza, mert nem köteles az ember ám 18 évesen tudni, hogy mire hivatott. 

Téged elsőre fölvettek…

Az nem feltétlenül volt jó.

Miért?

Azok az osztálytársaim, akik addigra már egy-két évet eltöltöttek itt-ott gyakorlatos színészként, jóval felkészültebbek voltak a problémákra meg a pofonokra. Én egyáltalán nem. Engem olyan módon lesújtott az, amit közelről láttam a hentesbolt hátuljában, hogy nem tudom elmondani. Nagyon naiv voltam, ráment erre egy-két évem, de sokat segített Szinetár tanár úr és még jó páran. 

Gyerekkori álmod volt a színészet?

Nem, én erdész akartam lenni, a soproni erdészetibe jártam. Anyukám úgy tudta, hogy majd megyek az erdőmérnökire, és minden jó lesz. Csak közben amatőr színpados voltam, és elcsábított a színészet, ráadásul fölvették a kis kolléganőmet – akivel imádtuk egymást, most színházigazgató és egy csodálatos színésznő –, Kováts Adélt. Együtt kezdtünk a soproni színpadon, és rábeszéltek, hogy menjek én is egy év múlva. Aztán mentem, csak előbb elvittek katonának.

És hogy illeszkedett bele ebbe a képbe a kaszkadőrködés?

Kis korom óta tornáztam, sportoltam mindenfélét, próbálkoztam a boksszal, atlétikával, aztán elmentem ejtőernyőzni.

Ügyes srác voltam tornász-alapképzettséggel, természetes volt, hogy a főiskolán Pintér Tamástól hamar el tudtam kapni ezeket az akrobatikagyakorlatokat, aztán elmentem egy kicsit a kaszkadőriskolájába.

Úgy gondoltam, hogy akkor nem színész leszek, hanem kaszkadőr, de a Bodrogi Gyuszi bácsi visszarángatott a színpadra egy vendégszerepre, aztán ott maradtam egy évet.

Párhuzamosan játszottál és kaszkadőrködtél?

Nem volt ez ilyen komoly. Csak kaszkadőrtanonc voltam, ott is vannak lépcsők, én voltam a legalsón. Behívtak néhány filmbe, ezek főleg lovas-gyalogos munkák voltak, meg egy-két autós, emelkedőn kellett fölmenni egy cross autóval, vagy egyet farolni, motorral elvágtatni vagy verekedni, leugrani. Ezek nem voltak nagy mutatványok. A fiam viszont beteljesítette ezt a félbetört karriert.

Kaszkadőr lett?

Ő nemcsak az, hanem amerikai filmekben dolgozik mint rigger, nehezebb akciókat megtervező, kötélzeteket meg biztosítókábeleket építő ember, aki közben kaszkadőrködik.

Berti nagyon vagány srác, három gyereke van, épített egy házat, és remek szakember, most is három filmet forgat egyszerre.

Volt ráhatásod arra, hogy ezt a pályát választotta?

Ő ebbe csak belecsúszott, mert először pénzügyi szakmában lett nagy sztár, jó pár éve Európa harmadik fiókvezetőjének választották. Aztán mint falmászó elkezdett alpinistaként dolgozni, beírták egy-két filmbe, és egyszer csak több megbízása lett, most meg már sok. Gyakorlatilag véletlenül alakult így.

A négy gyereked közül egy sem akart színész lenni?

Szerintem sikeresen lerugdostam minden gyerekemet a színészi pályáról. Megpróbáltam elmagyarázni nekik, hogy nem ebből kell élni, mert ez most egyre rosszabb.

Az, hogy nekem megy, nem jelenti azt, hogy annak is fog menni, aki most kezdi, mert a lehetőségek erősen szűkülnek.

A kisfiam egy darabig kacérkodott vele, játszogatott is kisebbeket a Pesti Magyar Színházban, aztán, hála istennek, egyszer csak azt mondta, hogy elég volt. Valamikor 13 évesen kinőtt a gyerekszerepből, és befejezte.

Te viszont egy pillanatra sem… 

Már én is abba akartam hagyni.

Hogyhogy?

Valahogy egyszer csak besokalltam ettől az önként vállalt rabszolgaságtól, és mint sok embernek, nekem is fölnyílt a szemem, hogy az életemet meghatározó próbatáblán kívül egy kicsit foglalkozhatnék mással is. Azt se tudod, hogy a jövő héten hétfőn mit csinálsz, mert ha ki leszel írva másnap a próbára, akkor be kell menni. Ez sok lett. A Covid alatt rájöttem, hogy remekül elvagyok enélkül.

Aztán tizenegy év után nem írtam alá a szerződést az Örkény Színházban, és abban sem voltam biztos, hogy bárhol folytatom. Voltak napok, amikor azt gondoltam, hogy remekül elleszek a szinkronstúdiókban, néha forgatok, nem kell a színház. Aztán visszaszippantott, és most már megint jó. Hála istennek, sok ajánlat van, ezért csak azt csinálom, ami tetszik.

Most mi tetszik?

Nagyon szerettem ezt a Rokonok-projektet, amelyben egészen különös volt úgy látni harminc embert magam körül, hogy nulla pénzért mindenki teljes erőből, napi tíz órában azt csinálja röhögve, jókedvvel, amit mondanak neki, és közben tudják, hogy egyetlenegy igazi összpróbánk nem lesz, közönség előtt megyünk le először, és többet nem. Nagyon jó kaland volt, remélem, tavasszal lesz majd valami sikeres pályázat, és folytatjuk!

Attól is nagyon boldog voltam, hogy Hárs Anna (író, műfordító, dramaturg – a szerk.) ilyen jó szövegeket írt nekünk a Rózsavölgyi Szalonban, imádjuk a Szívhangot játszani. Nagyon szeretem a Székely Csaba-darabokat, és már tíz éve játszom a Pinceszínházban a Bányavirágot és a Szkénében a Bányavakságot. Az Orlainál most már két produkcióban vagyok, a Mezítláb a parkban és a Még egy kört mindenkinek is rendkívül élvezetes előadások jó kollégákkal. 

És mi újság a szinkronszerepekkel?

Most már olyan elkényeztetett helyzetben vagyok, hogy nem nagyon csinálok olyat, ami nem áll jól, gyönge vagy ócska. Sőt, azt is mondhatom a gyártásvezetőnek, hogy, urambocsá’, török, dél-koreai, mexikói sorozatokra, ne haragudj, de nem megyek ki. Volt már, hogy rábeszéltek, és elég jó kis török színész hangja voltam, de aztán az ötödik résztől már úgy zokogott meg üvöltözött, hogy elég volt.

Nehezedre esik kiabálni?

Tudták rólam, hogy a hangom hamar elfárad a sugárkezelések miatt, és akkor jó pár évig vigyáztak rám. Most már azért tudok, de hogyha nagyon kell, akkor szoktam kérni, hogy tegyük a munka végére. Ha ott elmegy a hangom, már mindegy, majd meggyógyul. 

A kedvenc sorozatom, a Drót egyik főszereplőjének te voltál a hangja, a Dominic West alakította Jimmy McNultyé. Emlékszel rá?

Igen, McNulty, kedveltem. A másik ilyen figura, akit nagyon szerettem, a Gengszterkorzóban a rendőrfőnök. Egy csodálatos Scorsese-sorozat, Steve Buscemi a főszereplője, ő a polgármester. 

Megnézed azokat a filmeket, amelyekben szinkronizálsz? 

Nincs nekem arra időm, hogy könyvolvasás helyett tévézzek. Amikor lábadoztam, akkor az megmentett, hogy a Trónok harcában éltem, de most már azért ritkán pazarolom az időmet sorozat- meg úgy egyáltalán, tévénézésre. Ha be is kapcsolom, leveszem róla a magyar hangot, mert jobban érdekel az eredeti akusztika.

Miket olvasol? 

Vannak kedvenceim, meg vannak olyanok, amelyekre rászorítom magam, mert bármilyen nehéz Krasznahorkait, Esterházyt, Tar Sándort meg Háy Jánost olvasni, akkor is kell, Bödőcs Tibor pedig szerintem kötelező. Most nagy kedvencem Csabai László Szindbád-sorozata, jaj, de szeretem a könyveit! Közben olvasom a skandináv sorozatokat, mert azok a gyengéim. Jo Nesbøt imádom.

Van valamilyen személyes kötődésed is Skandináviához?

A lelkem egy darabja odavágyik, nem tehetek róla. Engem ugyanúgy vonz, mint a jó progresszív rockzene vagy a mélyebb jazz, ezt a fajta komor, lélekölő hangulatot nagyon szeretem, jó ezekben megmerülni. A skandináv szerzőknek olyan szépírói tehetsége van, amilyen másoknak nincs.

Néhány óra múlva kezdődik az esti előadásod. Hogyan szellemülsz át egy-egy ilyen alkalomra?

Mindjárt lemegyek a csónakházba, és irány a víz, majd a színpadon átszellemülök.

Úgy képzeltem, hogy már órákkal az előadás előtt kezdődik a ráhangolódás. Te mindig ilyen lazán vetted?

Mindig. Sosem laktam bent a színházban, nem szeretek belterjes lenni. Nem hiszem azt, hogy ha délután kettőkor véget ér a próba, akkor bent kell maradni. Azt hiszem, hogy ki kell jönni megnézni, hogy mi van az életben, abból fölszívni valami pluszenergiát, és úgy visszamenni a színpadra.

Te a vízen szívod föl az energiákat?

Elsősorban igen. Annyira egyszerű az egész, mindenki előtt ott a lehetőség: két órára vagy fél napra pár ezer forintért lehet bérelni egy kenut, és van ott valaki, aki még meg is tanít. Olyan gyönyörű a Duna, hogy el sem tudom mondani! 

És télen?

Télen csak akkor nincs kajak, ha befagy az öböl, de az maximum egy hét szokott lenni. De ott a bringa és a futás, mert ugye a kajakozók télen futnak. Van egy történelmileg bevált helyszín erre, a Guckler-ösvény. Sosincs szünet.

Te élvezed az életet!

Persze! És lemegyek a Rábára az öcsémhez, akinek van ott egy gyönyörű faháza Körmendnél, megyek Kanizsára a legjobb barátomhoz, aki a szőlőhegyen lakik éppen, amikor jó idő van. Most már nincs lova, de sokáig azzal foglalkoztunk közösen is.

Meg hát sokat csavargok, fölülök a motorra, vagy fölteszem a kocsi tetejére a kajakot, vagy bele a bringát, és már itt sem vagyok. Szeretek menni.

Spontán ember vagy?

Nem, mert már két-három nappal előre kitalálom.

Szeretsz magányosan elvonulni, vagy a családdal együtt mész ezekre az utazásokra?

Érdi Ariadne, régi jó barátnőm, aki az egyik legcsodálatosabb asszisztens a színházi világban, azt mondta, hogy annak jó egyedül lenni, aki nem magányos.

Szeretek egyedül lenni, mert tudom, hogy otthon várnak meg szeretnek. Nem úgy van, hogy egyszer csak eltűnök, mert egyedül akarok lenni, hanem azért megyek el, mert vágyom a kalandokra, de pontosan tudom, ha hazajövök holnap vagy holnapután, akkor itthon lesz a legjobb. Szeretek otthon lenni.