csinszka

1919 februárjának végén, Ady Endre temetése után alig egy hónappal, Babits Mihálynak levelet hozott a postás. A levelet az özvegy, Boncza Berta – vagy ahogy a versekből ismerjük: Csinszka – írta, és Babits bizonyára meglepődött, amikor elolvasta. Csinszka ugyanis találkozót kért az akkor még agglegény Babitstól, mi több, a találkozó helyét is megszabta: „Nálam nem lehet, mert mindég jönnek és mennek emberek. Talán maga jobban otthon és egyedül van egy délután. Ha megjelöli az időt és napot – elmegyek.” Babits, Csinszka kérésének megfelelően, valószínűleg telefonon reagált, majd nem sokkal később meg is történt a találkozó Babits Reviczky utcai lakásán.

Csinszka és Babits

Erre Babits így emlékezett vissza: „Egyszer megszólalt az előszobám csengője – még emlékszem, nem akartam megnyitni: mert hisz érdemes-e magamhoz engedni valakit? (…) Mégis megnyitottam, és akkor bejött ő, félénken és szívdobogva jött, mint egy kis diák, egy nagy mappa volt a hóna alatt – mert azzal az ürüggyel jött, hogy a rajzait akarja megmutatni.” A találkozó azonban nem váltotta be Csinszka reményeit: Babits elutasítóan reagált a közeledésre, megbántotta Csinszkát, aki utána levélben kérte ki magának a feltételezést, hogy az intim kapcsolat iránti vágy vezette a költőhöz: „Félre értett, kínozott és ötvenszer értésemre adta, hogy nem vagyok fontos, szükséges és napjaihoz tartozó – mert nő vagyok, akit rejtetten, de biztosan az erotikája hozott el magához.”

Az első, félresikerült találkozást azonban mégis több követte. Végül másfél hónap múlva Babits belement a szorosabb kapcsolatba, azaz inkább elfogadta, hogy Csinszka szeresse őt. „Nagyon, nagyon szeretlek” – írta Csinszka; „a kegyetlen Szerelem Kezembe adta őt” – fogalmazott később Babits. Csinszkának szabad bejárása volt Babits lakásába, amit igyekezett rendben tartani, és gondoskodott a költőről a kommün ideje alatt is, élelmiszert szerzett be a számára. Babits költő tanítványait (különösképp Komjáthy Aladárt) azonban féltékenyen figyelte, és a költő hűvös, tárgyszerű megnyilvánulásainál is minden bizonnyal többre vágyott. „Nem szeretsz eléggé, nem értesz hozzám…” – írta egyik levelében, s annak ellenére, hogy sok időt töltöttek együtt, továbbra is afféle laza kapcsolat volt közöttük. Nem költöztek össze, kapcsolatukban rövidebb-hosszabb mosolyszünetek és idilli pillanatok váltogatták egymást.

Komjáthy Aladár mellett hamarosan feltűnt egy újabb tanítvány is: „egy csúnya, szemüveges és kellemetlen fiú”, azaz Szabó Lőrinc, aki szintén sok időt töltött mesterével, mi több, 1919 őszétől Babitshoz költözött. Együtt dolgoztak az Erato- és Dante-fordításokon, de szerelmi életük legapróbb részleteit is megbeszélték egymással. Csinszka próbálta Szabó Lőrincet is eltávolítani Babits közeléből, de nem járt sikerrel. Az ellenszenv kölcsönös volt:

„Roppant ellenszenves és roppant vonzó nő” – írta az általa csak Adynéként emlegetett Csinszkáról Szabó Lőrinc.

Mindezek ellenére folytatódott Csinszka és Babits között a se veled-se nélküled kapcsolat. Végül 1920 januárjától úgy tűnt, Csinszka elérte a célját: ekkor már inkább Babits tűnt ragaszkodóbbnak, aki Szekszárdról küldte szerelmes sorait. Csinszka rövidebb-hosszabb késésekkel válaszolt, a régi elszántság azonban már hiányzott belőle.

Márffy Ödön felesége

Időközben ugyanis feltűnt Csinszka életében valaki más: Márffy Ödön festőművész, akiről Babitsnak írott levelében is beszámolt: „Márffy ma – rajtad kívűl, akit nem tudok mértékkel mérni – a legjobb barátom. Okos, csöndes, jó izlésü – kinek a hideg tartózkodásán túl meleg, egyszerü és mély a jósága.” Márffy és Csinszka már korábbról ismerték egymást, ismeretségük viszont ekkor fordult szorosabbra, és Babits kénytelen volt elfogadni, hogy már nem ő az első Csinszka életében. Időnként még találkoztak, de a levelek egyre ritkultak. 1920 augusztusában pedig már a házasságról érkezett hír:

„Drága Mis. A régi, változatlan barátsággal jelentem, hogy a napokban megesküdtem Márffy Ödönnel. Uj gazdámmal nagyon meg vagyok elégedve.”

Babits az eset után alig fél évvel feleségül vette Szabó Lőrinc menyasszonyát, Tanner Ilonát. Barátságuk – amit olyan sokszor emlegettek a levelekben – megszakadt, Csinszka, immár hivatalosan is Márffy Ödönnéként a festő Dráva utcai műteremlakásába költözött, eladta a csucsai kastélyt, majd a házaspár építkezésbe fogott: a XII. kerületi Szamóca utcában építtettek villát. (Az épület már nincs meg.) Ha éppen nem a Szamóca utcában tartózkodtak, sokat voltak vidéken, ahol Márffy festett, Csinszka pedig élénk társasági életet élt. Ez utóbbi Budapesten is kedvelt elfoglaltsága volt: gyakran hívtak vendégeket (leginkább művészeket). Csinszkának számtalan barátnője is volt, sokszor „félvilági”-nak tartott nőkkel tartotta a kapcsolatot, de ismerte az író- és művészfeleségeket is.

Az idősödő múzsa

Márffy számtalan portrét készített Csinszkáról és a Szamóca utcai idillről. Csinszka leveleiben „drága, nagyszerű emberpéldány”-ként, „a legszebb és a legtökéletesebb férfipéldány”-ként emlegeti férjét, aki nem afféle egzaltált művészlélek volt, hanem igyekezett megteremteni a békés, nyugodt, biztos, polgári környezetet maguknak. Gyermekük nem született, a korábban élénk, lelkes, egészséges női önbizalommal rendelkező Csinszkát egyre jobban nyomasztotta az öregedés és az ezzel járó testi változások. Mindössze 33 éves volt, amikor azt írta, évei súlya kalapácsként nehezedik rá.

Egyik barátnője, Harsányi Gréte idézte fel a következő jelenetet: „Öncsalási szándékkal nézegette kislányosan maradt karját és térdtől lefelé gyerekes vonalú lábát. Itt csúnya, mutatott megvastagodott csípőjére, de másutt nincs olyan nagy baj.

Hiába volt a biztatás, nem tudta lefogyasztani magát, mert szeretett enni, falusias étvágyának derüs jókedvével.”

Passuth László, a későbbi regényíró szintén ekkoriban találkozott vele, és számára Csinszka „sok apróbb nagyobb testi bajjal küzdő középkorú asszony benyomását keltette”, aki egyszerre volt „intrikus, kockázatos játékokkal játszó, önimádó, néha szecessziósan modoros”.

Ugyancsak Passuth László írta le azt az emlékezetes jelenetet, amikor a Szamóca utcába ellátogatva Csinszka megmutatta neki egy alkotását. Barátnőiről és nőismerőseiről készített teljes alakos rajzokat, amelyeken az illetőket „nagy nyári toalettekben, kalappal” ábrázolta, majd kivágta a formákat. Ez azonban nem a teljes műalkotás volt:

„egy mosollyal felemelte a rajz felső rétegét, s az alsóbban ott álltak ugyanezek a hölgyek – a legkegyetlenebb aktban, amit valaha láttam”.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy más írófeleségek sem voltak éppen híján a vitriolnak, Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona például azt írta Csinszkáról, hogy megmaradt „leveleket, dilettáns verseket írogató, merész modorú, kokottokkal barátkozó, éjszakákat végig ivó és cigarettázó földesuri kisasszonynak”.

Kései szerelmek

Csinszka a harmincas évei végére elfáradt, sokszor panaszkodott kedvetlenségről, művészi ambíciói sem váltak valóra. Bizonyára az Ady halála óta végeérhetetlenül húzódó per is közrejátszott ebben: az Ady család, a költő édesanyja és öccse mindent elkövettek, hogy visszapereljék Csinszkától az Ady-versek kiadásának jogait. 1931-ben sikerként élhette meg, hogy megjelent a verseskötete, és még ugyanebben az évben elutaztak Olaszországba és a francia Riviérára pihenni. Talán a házassága is kezdett unalmassá válni: kortársak visszaemlékezése szerint ugyanis többször gyulladt lángoló szerelemre nálánál jóval idősebb férfiak iránt.

Egyikük, az Est-lapok szerkesztője, Mikes Lajos (Szabó Lőrinc feleségének édesapja) megismerkedésük idején 58 éves volt, és szívbeteg. Mindössze öthetes kapcsolatuknak a férfi váratlan halála vetett véget. 1933-ban pedig az akkor 67 éves főpolgármester, Bárczy István „kedves ezüst-fiú feje” lobbantotta lángra, de olyannyira, hogy állítólag mindenkinek csak erről beszélt – még a férjének is. Ajándékokkal halmozta el az általa „Urfi”-nak szólított Bárczyt, de az idősödő férfi megriadhatott a feléje áradó féktelen szerelemtől.

„Csinszka nem mozdul”

1934 januárjában meghalt Léda. Csinszka néhány szál orchideát küldetett a sírjára – annak ellenére, hogy soha nem beszéltek, mindössze egyszer találkoztak véletlenül egy fodrászüzletben. Az év nyarán férjével és annak öccsével Bajorországba utaztak, ahonnan csak október elején tértek vissza Budapestre. Csinszkát egyre gyakrabban kínozták migrénes rohamok, de a visszatérés örömére október 18-ára nagy társaságot hívtak össze. Beszélgettek, nevetgéltek, aztán valami végzetes történt: „Egyszer csak előredől, lehajtja fejét az asztalra. (…) Azt hiszik, hogy nevet. Nem történik semmi. Csinszka nem mozdul. Felemelik, megigazítják, azt hiszik, valami múló rosszullét.” Nem az volt: kórházba szállították, ahol magához tért, de a beszédképessége nem tért vissza. Néhány nap múlva következett be a második roham, ezt már nem élte túl. Ady özvegye, Babits szerelme, Márffy felesége, aki sokféle művészeti ágban (írás, rajzolás, festészet) próbálta ki magát rövid élete során, de igazán csak múzsa lehetett, mindössze negyvenéves volt, amikor meghalt. (A cikk és az idézetek forrása: Rockenbauer Zoltán: Csinszka, a halandó múzsa. Noran Libro, Budapest, 2017. Borítókép: Fortepan / Magyar Bálint)