common vibe

Csillogó szemű, roma gyerekek gitároznak, énekelnek, fociznak. A labda pocsolyában csattan, a videóklipben a háttér Ózd festőinek épp nem mondható külvárosa. Mosolyognak, boldogok. És boldog az is, aki hallgatja, ahogy a Várkonyi Csibészek zenélnek: olyan csoda születik, ami még a pixeleken át is érzékelhető. A Common Vibe Egyesület Ózd környéki gyerekeknek nyújt segítséget, aminek egyik – de nem egyetlen – eszköze a zene. Az egyesület alapítójával, Miklósi Ákossal beszélgettünk.

Népzene, honvágy ellen

Ákos sokáig kereste a hivatását, de jó ideig saját maga számára sem volt egyértelmű, hogy problémás, olykor hátrányos helyzetű gyerekekkel szeretne foglalkozni. Visszatekintve azonban úgy tűnik, talán éppen a saját, gyerekkorában átélt nehézségei miatt tud olyan jól kapcsolódni a gyerekekhez: „Problémás gyerek voltam, nem tudtam figyelni, magatartászavarokkal küzdöttem. Bejártam az iskolába, de a tanárok nem tudtak velem mit kezdeni. A budapesti alapítványi iskolák ranglétráján egyre lejjebb csúsztam, többször megbuktam, mindenhonnan kirúgtak. 22 éves voltam, amikor az utolsó iskolából is azzal az érzéssel távoztam, hogy ez nekem nem megy.” Végül úgy döntött, külföldön folytatja. Másfél évig élt Angliában, ahol, ha elfogta a honvágy, népzenét hallgatott: „Nagyon egyedül éreztem magam. Magyarországhoz kötött minden, a családom, a barátaim. A népzenével karöltve jött a cigányzene, ami nagyon nagy hatással volt rám. Ekkor kezdtem el a cigányság helyzetével foglalkozni, és rátaláltam az interneten az ózdi Van Helyed Alapítványra, amelyet Bódis Kriszta működtet.”

„Cipőre nem volt pénzem, de nem érdekelt”

Ákos felvette a kapcsolatot az alapítvánnyal, de végül teljesen más úton jutott el Ózdra: egy koncerten találkozott néhány önkéntessel. „Azt mondták, nem maradnak sokáig, mert mennek másnap Ózdra. Mondtam nekik, ne is folytassák, tudom, hová mennek, és el fogok velük menni.” Ákosnak addigra már számtalan munkahelye volt, és az egyik alapítványi iskolában részt vett egy ifjúságsegítő képzésen is. „Érdekelgetett, de nem gondoltam, hogy ez lesz az, ami majd meghatározza az életemet. Elmentem Ózdra, és a foglalkozást, amit vezettem, imádták a gyerekek. Nagy sikere volt, és innentől kezdve három évig az alapítvány egyik leglelkesebb önkéntese voltam. Cipőre nem volt pénzem, de nem érdekelt: csak az számított, hogy eljussak a táborokba, és magamba tudjak szívni mindent.”

A gyerekek szeretettel fogadták, és úgy tűnt: Ákos más, mint a többi segítő, hamar megtalálja velük a közös hangot. „Elég nagy rokonszenvet éreztek irántam, tényleg jól tudtam kapcsolódni hozzájuk, máshogy, mint a többi segítő. Ők javarészt budapesti értelmiségi, egyetemista lányok voltak, én meg elevenebb, vásottabb, talán emiatt is tudtak hozzám könnyebben kapcsolódni. Partnernek tekintettem őket, könnyen megbíztak bennem, és nem is játszottam ki soha a bizalmukat.”

Áthidalni a szakadékot

A gyerekek közül ekkor még senki nem foglalkozott zenével. Miklósi Ákos ötlete volt, hogy a gyerekek kezébe hangszereket adjanak: egy kampányvideót készítettek, ami az eredeti tervek szerint egy fesztiválokra szánt hangszerparkot és „hangszersimogatót” vezetett volna be. A videót Ózdon forgatták, ám végül egészen más projekt kerekedett ki belőle: „Nagyon jól működött, hogy nem a felnőttek tartották az órát, hanem a gyerekek zenéltek együtt. Akkor azt mondtam, hagyjuk a fesztiválosdit, foglalkozzunk inkább velük. Mivel akkor már egy jó ideje a cigánysággal foglalkoztam, láttam, mekkora a szakadék az ózdi cigányság és a budapesti emberek között. Elhoztuk a gyerekeket Budapestre, a harmadik koncertünk már az A38-on volt. Minden alkalomra hívtam zenészeket is, olyanokat, akikről úgy éreztem, tudnának ehhez a kezdeményezéshez kapcsolódni.”

„Szeretem, amikor valami nem megy”

A valóság azonban nem tündérmese, így Ákosék útja sem volt nyílegyenes a siker felé: hiába találtak rá nyitott, tehetséges és fejlődni vágyó gyerekekre, sokszor a szülők torpedózták meg a boldogulásukat: „Volt, aki nem akarta, hogy továbbra is hozzánk járjon a gyereke.

Bizalmatlan volt, azt hitte, óriási összegeket lehet így keresni, én meg elteszem a pénzt. Közben igazából mindenki csak tette bele a saját pénzét.

Nagy törés volt ez, de én szeretem, amikor valami nem megy, mert lehetőséget ad arra, hogy valamit jobban csináljak. Elkezdtem újabb gyerekeket keresni, akik tudnak zenélni, és szeretnének ezzel foglalkozni. Így alakult meg a Várkonyi Csibészek zenekar.”

Common Vibe: a csapatnak együtt kell rezegnie

A gyerekeket azonban nem csak a zenére tanítják. A Common Vibe Egyesület, amit Ákos a saját elképzelése szerint formált meg az évek folyamán, fontosnak tartja, hogy a gyerekek tanulmányaiban is segítséget nyújtson: „Ahogy telt az idő, rájöttünk, hogy óriási lemaradásaik vannak az iskolában. Próbáltuk felzárkóztatni őket az iskolai tanulmányaikban, és csak az lehetett a zenekarban, aki hajlandó volt tenni is érte. Addigra már tudtam, milyen egy mentorrendszer, és erre kezdtünk építeni. Annyira még nem ismertük az eszközeit és a módszereit, de működött.” Ákosék az évek során eljutottak odáig, hogy most már elmondhatják: a Common Vibe egy tehetséggondozó egyesület, akik Ózd környéki, kifejezetten motivált gyerekekkel akarnak foglalkozni. „Mostanra kifejlesztettünk kifejezetten kiscsoportra egy foglalkozás-módszertant, zenekart hoztunk létre, ahol a gyerekek reflektálnak egymás munkájára.

Mindenkinek egy a célja: az, hogy jó zenész legyen, és ezért hajlandó is tenni.

Aki nem tesz, visszahúzza a többieket is, hiszen a csapatnak együtt kell rezegnie. Ez nehéz.”

„A környékbeli gyerekeknek ez már presztízskérdés”

Ez az „együtt rezgés” – azaz a common vibe – a Várkonyi Csibészek zenekarral együtt mára fogalom lett a környéken, ami motivációul is szolgál a gyerekeknek: „Felnőtt egy olyan generáció, akik még kiskorukban találkoztak velünk, és mostanra a környékbeli gyerekeknek ez már presztízskérdés. De nem csak zenével foglalkozunk: identitást adunk nekik.

A gyerekekkel együtt járjuk a környéket, sűrűn megyünk gyerekotthonokba, különböző romatelepekre.

Közösségi zenei órákat, workshopokat vezetünk, és külön figyelmet fordítunk a tudásmegosztásra is: képzést tartunk a gyerekeknek arról, hogyan tanítsanak gyerekeket. Nagyon fontos, hogy egy gyerek tudja, hogy hol lakik, milyen lehetőségei vannak, és azt, hogy csak tanulás által tud onnan kitörni.”

Mindehhez persze anyagi források is szükségesek. „Nagyon alacsony költségvetésünk van, örülünk, ha egy-egy évet ki tudunk húzni, vagy rendszeres foglalkozásokat tudunk biztosítani. Olyan minimumot tudok adni embereknek, hogy egy közmunkás talán többet keres. Folyamatosan keressük a támogatókat, akik el tudnak köteleződni évente egy összeggel, hogy az egész csapatot támogassák. Jelenleg évente 9 millió forintból gazdálkodunk. Ebből kéthetente, vagy akár egy hónapban háromszor is tartunk foglalkozásokat 2-3 napon keresztül. Működtetjük a mentorrendszert, folyamatosan foglalkozunk a gyerekekkel, a tanulmányaikkal, online tanulási lehetőséget biztosítunk önkéntesek segítségével. Mellette vannak még a táborok, a koncertek, a workshopok.”

„A zene olyan nyelv, amivel ki tudják fejezni magukat”

A zene természetesen nagy hívószó, és fontos alappillére az egyesületnek: „A zene olyan nyelv, amivel ki tudják fejezni magukat, az érzéseiket, amivel kapcsolódni tudnak másokhoz. A zene által ki tudnak tűnni a többiek közül, és kitörésre ad nekik lehetőséget. De ők nemcsak muzsikusok, hanem egyfajta missziós munkát is végeznek a Common Vibe Egyesület által.”

Sokszor óriási hátrányból indulnak

A feladat tehát nem könnyű, és nem is mindenkinek sikerül: „Azt, hogy hová születünk, ki az, aki felnevel minket, mindenki viszi tovább az élete folyamán.

Aki halmozottan hátrányos helyzetű, a szülei például sokat koldultak, akkora hátrányból indul, hogy azzal sokszor nehéz mit kezdeni.

Mi addig megyünk el egy gyerekkel, amíg önmagát ki nem kosarazza ebből az egészből. Mindent megteszünk, hogy ez ne így történjen, de a legfontosabb, hogy ő maga lássa azt, mit kell tennie. Van, aki nem tudja átlátni, és van olyan is, aki nem való ebbe a programba. Két gyerek van a jelenlegi csapatban, akik a kezdetek óta ott vannak, és húszan hullottak ki tőlünk az évek folyamán. Olyan is akadt, aki 4 év után távozott, mert elkezdett drogozni.” A kudarcok természetesen Ákost is megviselik: „Nem rólam szól, hogy nekem mennyire fáj, hanem inkább arról, hogy mi az, amit elrontottam? Mit kellett volna másképp csinálnom, hogy benn tudjam tartani azt a gyereket a programban? Fel kellett volna vennem egyáltalán?”

Szeretet, elfogadás, munka

Azok, akik valamilyen oknál fogva kihullanak a zenekarból, szintén életre szóló élménnyel és útravalóval gazdagodnak: „Ők is olyan személyiségfejlődésen mennek keresztül, ami nélkülünk nem tudott volna megtörténni. Adott egy gyerek, aki a legnagyobb csóróságban nő fel, agresszív környezet veszi körül, és 2-3 évre bekerül egy olyan programba, ahol elfogadják. Ahol szeretet, gondoskodás, kedvesség és munka veszi körül. Ilyen környezetben nagyon gyorsan, nagyon sokat tudnak fejlődni, csak mindig van egy pont, amit egy idő után már nem tudnak vagy nem akarnak megugrani. A zenetanulás is tud száraz lenni, gyakorolni senki sem szeret. De a tehetség önmagában nem elég, az csak 20 százalék. A maradék 80 a munka. Nagyon sok esetben ez a munka az, amitől ki tudnak pörögni. Vagy a szülői példákat viszik tovább.” Akik viszont benn maradnak, szép sikereket érhetnek el: „Fejlődik a szókincsük, megtanulnak csapatban dolgozni, megtanulják, hogy hogyan tudnak tanulni. A jövőjüket is itt, nálunk képzelik el. Ha kikerülnek a gimiből, és folytatják a tanulmányaikat, én szeretnék rájuk úgy alapozni, mint egy-egy mentorra, az a célunk, hogy ők vigyék mindezt tovább.”

Az „együtt rezgést” legközelebb Hangonyban, a Common Vibe fesztiválon tapasztalhatjuk meg, de a tervek szerint a nyár folyamán Nagyecseden és Budapesten is fellép majd a Várkonyi Csibészek zenekar.