afrika fehér

A videóban Reggie Yateset láthatjuk, aki feketeként azzal szembesül, hogy Dél-Afrikában a fehérek (azaz a korai holland és francia telepesek leszármazottai, az afrikanerek) kényszerülnek arra, hogy a létminimum alatt éljenek, mégpedig a bőrszínük megítélése miatt. Yates egy hetet töltött Johannesburg mellett, Dél-Afrika legnagyobb fehér squattertáborában, a Coronation Parkban. Dél-Afrikában több mint ötvenmillióan élnek, közülük 4,6 millió embernek fehér a bőre. Annak idején az apartheid, a politikai rendszer kiemelt helyzetbe emelte őket. Mostanra azonban minden megváltozott. Bár a becslések eltérőek, egyesek úgy vélik, hogy fehérek százezrei eshettek a szegénységi küszöb alá, és kényszerülnek táborokba.

Na de miért és hogyan jöttek létre ezek a táborok, miközben a régió elszegényedett feketéinek száma messze meghaladja a fehérek számát? A válasz az elmúlt több mint 30 évben rejlik: az apartheid bukása óta eltelt időszakban egyre több fehér szembesül a szegénységgel és a társadalmi lecsúszással. Emlékeztetőül: az apartheid a faji elkülönítést, más néven szegregációt jelenti, amelyet annak idején politikai szintekig emeltek. A Dél-afrikai Köztársaságban 1994-ig a fehér kisebbség kapta a lehetőségeket, a hatalmat, a pénzt, és olyan döntéseket hoztak, amelyek károsak voltak a feketékre nézve. Olyannyira bebetonozták magukat a hatalomba, hogy nagyon sok fehér bőrű ember van meghatározó gazdasági pozícióban ma is. Ugyanakkor az apartheid utáni kormányok addig küzdöttek a vagyon újraelosztásáért és a gazdasági növekedésért, hogy az ország fehér lakossága szegényedett el. 

Dél-Afrika a feketék vagy a fehérek országa?

A tábor lakói arra panaszkodnak, hogy jelenleg fordított apartheid zajlik: a mostani politika szerint a feketék előnyt élveznek a fehérekkel szemben a munkaerőpiacon, így sokaknak nincs más választásuk, mint munka és bevétel híján sátrakba és lakókocsikba költözni olyan táborokban, mint a Coronation Park. A terület egyébként az apartheid idején egy csak fehéreknek fenntartott kirándulóhelyként funkcionált, most nyomorúságos viskók sorakoznak benne. Az egyik lakója nagyon határozott véleményt fogalmazott meg: „Sajnálom, de ez rasszizmus. Nem vagyok rasszista, de itt előbb a feketék jönnek, majd a fehérek. Még a magasan képzett fehérek sem kapnak pozíciót Dél-Afrikában.”

Egy asszony útja fentről lefelé

A most 60 éves Ann le Roux egy fehérek által létrehozott táborban lakik a lányával. Nem sokkal azután, hogy Nelson Mandela 1994-ben az ország első fekete elnöke lett, Le Roux a szintén afrikaner férjével és lányával egy előkelő johannesburgi negyedben lakott, jó anyagi körülmények között. Tizenhat évvel később egy lakókocsiban és egy sátorban él, amelyet hét másik emberrel, köztük lányával és négy unokájával oszt meg. Az asszony a kormányt okolja nehéz helyzetükért, de nem biztos, hogy igaza van. Lecsúszása úgy kezdődött, hogy férje meghalt, ő pedig szabadságra ment a munkahelyén, a várostervezési tanácsnál, ahol 26 éve dolgozott. Amikor visszament volna a gyász után, kirúgták és a házat is el kellett adnia. Ann le Roux meg van róla győződve, hogy azért nem vennék vissza korábbi munkahelyére, mert fehér, és most ez nem a jó szín, ha boldogulni akar valaki az országban. Az egyébként tény, hogy az elszegényedő fehérek száma folyamatosan emelkedett az elmúlt 15 évben, 1995 és 2005 között pedig a fehér munkanélküliség csaknem megduplázódott. A civil szervezetek és a nagyrészt fehér szakszervezetek szerint legalább 450 000 fehér dél-afrikai, a teljes fehér lakosság 10 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, és 100 000-en küzdenek a puszta túlélésért. Csak a főváros, Pretoria környékén 80 squattertelep található, egész Dél-Afrikában pedig több mint 2000.

Ki lakott itt előbb?

No de mégis mennyire volt rossz az apartheid idején? Jogosan panaszkodnak azok a fehérek, akik hosszú évszázadokon át élvezték az erőszakos gyarmatosítás gyümölcseit? Dél-Afrikában ugyan az őslakos busmanok, hottentották és bantuk egymással is harcoltak, sosem okoztak akkora károkat, mint az 1800-as években érkező hollandok és britek. Utóbbiak voltak a legerőszakosabbak, akik nemcsak más, európai ellenfeleiket győzték le, de a feketéket is üldözték. A helyzet az 1900-as évek második felétől vált brutálissá: kötelező volt a személyi igazolványban feltüntetni a származást, s a különféle rasszok nem tarthatták a kapcsolatot, akkor sem, ha épp egy családba tartoztak. 

Az apartheid kegyetlen rendszere

Az a fekete, aki az igazolványai nélkül az utcára merészkedett, börtönben végezte, napnyugta után pedig el sem hagyhatta szálláshelyét. Aki munkát vállalt volna, nem kapott, vagy jóval kevesebb pénzt kapott, külön ajtón kellett közlekednie, elszeparáltan utaznia, de magas pozícióról nem is álmodhatott, ahogy arról sem, hogy szavazzon a saját országában. Aki tiltakozni mert, vagy fel akart szállni egy „csak fehéreknek” feliratú buszra, az vagy börtönben végezte, vagy rendőri erőszak áldozata lett, rengeteg embert lőttek agyon. Ekkor jött Nelson Mandela, aki az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetőjeként próbált küzdeni, de életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Megölni nem merték, mert a nemzetközi sajtó és a nagyhatalmak elítélték az apartheidet, gazdasági értelemben nagyrészt ki is vonultak az országból. Végül a rendszer összeomlott, Mandela kiszabadult, később elnök lett, minden szegregációs törvényt visszavontak. De vajon túl későn? 

Aki erőszakot alkalmaz, annál mindegy, igaza van-e

Lehet, hogy a feketék és az országban élő ázsiaiak, s mindenki, akinek nem fehér színű a bőre, olyan sokáig élt elnyomás alatt, hogy más megoldást nem ismer? Vagy épphogy a fehérek hiszik még mindig azt, hogy okosabbak, jobbak, többet érdemelnek a feketéknél, csak mert úgy vélik, ők hamarabb és hatékonyabban valósították meg a civilizált életet (majd álltak neki gyarmatosítás címen népeket kiirtani a földjeikért)? Lehet, hogy azok a fehérek, akik a táborokban méltatlankodnak, eleve jobb bánásmódot, előjogokat követelnek? Egyelőre úgy néz ki, mindkét oldal a faji kártyát próbálja kijátszani, s talán éppen ez az eredendő probléma…