Advent kórház

Advent. A csönd és a várakozás ideje, gondolom vasárnap délután a kórházban, ahol immár lassan egy hete vagyok kényszerű csöndben (mandulaműtét), és várakozom arra, hogy hazaengedjenek. Az osztályon nincs túl sok beteg, már megismerem a nővérkéket a lépteik ritmusáról, megszokom, hogy semmit nem lehet bezárni, és azt is, hogy itt bizony minden nap egyforma.

Az ég a Diósárok fölött

Mintha kívül kerülnék a saját életemen, morfondírozok, mintha annak a margóján élnék: minden nap egyforma, nem számít, hogy hétfő van-e vagy péntek, a világból úgyis csak az látszik az ablakon át, hogy milyen az ég a Diósárok fölött. A kórházi napirend is egyhangú, de hát milyen is legyen: a legnagyobb változatosságot az étkezések és a vizitek jelentik, a kettő között leginkább aludni érdemes. Vagy várakozni. Vajon mit kapok ma vacsorára, milyen pürét a széthasogatott torkomra, répás krumplit-e vagy tökfőzeléket?

Advent a kórházban

A kórház udvarán már áll a betlehem, a nővérpulton a karácsonyi dekorációk. Szól a karácsonyi zene, villognak a karácsonyi égők, mint a kórtermekben a neonlámpák, én meg azon tűnődöm, hogy hogyan lehetséges az, hogy ennyire megálljon az idő. Kint az idő telik, múlik: emberek sietnek munkába, szállnak fel a villamosra, intézik a karácsonyi bevásárlást, barátok találkoznak, szerelmesek búcsúzkodnak. Bent mindebből semmi sem érződik: hajnalonta nézem az ágyamból, hogy megvirrad, este pedig, hogy besötétedik. Többnyire csönd van az osztályon, csak néha hallatszódik a lift vagy a nővérhívó pittyegése, vagy jelzi a zörgős ágy, hogy megint visznek valakit a műtőbe. És várakozás: a reggelire, az ebédre, az infúzióra vagy gyógyszerekre, a vizitekre, és leginkább a hazamenetelre.

Nem egyforma vasárnapok 

Meg arra, hogy teljen az idő. Egy vasárnap, ha otthon vagyunk a szeretteink körében, semmi. Elröppen, mintha nem is lett volna, máris a helyébe lép a hétfő. A kórházban egy adventi vasárnap, amikor minden jel arra mutat, hogy másnap talán hazamehetek, maga az örökkévalóság. Ideig-óráig lehet persze a telefont nyomkodni, olvasni, de ezek mögött a tevékenységek mögött ott lapul a várakozás valami másra. A gyógyulásra, arra, hogy visszakapjam a saját életemet.

Várakozás és vágyakozás

Az önsajnálatnak, a látszat ellenére, igyekszem nem átadni magam, és azzal biztatom magam, hogy semmi sem tart örökké, a kórházi tartózkodás sem. De nem tehetek róla, néha azért látom a lelki szemeimmel, mit csinálnék éppen, ha nem bent feküdnék. Látom magam előtt, ahogy a lányomat útnak engedem az iskolába, ahogy hazahozom a fiamat az óvodából, ahogy a kanapén cikket írok, vagy éppen főzöm az ebédet. Csak az éppen egy „másik” élet: amire lehet várakozni és vágyakozni itt, a háromágyas kórterem kényszerű csöndjében és magányában.

Hála az iránt, ami a miénk

Azt mondják pszichológusok, a hála érzését nem gyakoroljuk eléggé. „Meg kell tanulni vágyakozni az után, ami a miénk”, írta Simone Weil, Pilinszky egyik kedvelt szerzője. Ezen az adventi vasárnapon próbáljunk meg hálásnak lenni azért, hogy van valami, ami a miénk: van otthonunk, együtt lehetünk a családunkkal, nem kínoz minket betegség, és a világunk sem „zökkent ki” teljesen a sarkaiból. És amikor meggyújtjuk a harmadik gyertyát az adventi koszorún, a pillanatnyi csöndben jussanak eszünkbe azok is, akiknek valamiért ma ez nem adatott meg.