Én nemigen tévézek, és örülök neki. Értem ezalatt, hogy nincs bekötve a kábeltévé, nem szólnak a reklámok és ajánlók, és még véletlenül sem tudok olyan műsor elé kerülni, amit a hátam közepére sem kívánok. Mióta az internet kiszolgálja azt az igényemet, hogy azt nézzek meg, amit akarok és úgy, ahogy akarom, a tévé nulla vonzóerővel bír. A nálam fiatalabbak meg még inkább ebben vannak. Hogy ez lesz-e később is? Még inkább az egyedi igényeinket fogjuk kielégíteni, vagy ugyanúgy csámcsogjuk majd azt is, amit elénk tesznek, miközben a tévénézés korábbi szerepe érvényét vesztette? A család a tévé köré gyűlt, hogy megnézze, mit nyomoz ki aznap este Kémeri, milyen fejtörővel készült Egri János, vagy hogy Kunta Kinte kitekint-e. Nyomtalanul tűnik el ez az időszak? Jó-e az, ha Baby Yoda már nem a tévék képernyőin cukiskodik? És mi köze ehhez a koronavírusnak? Ha nagy szeretettel gyártanék összeesküvés-elméleteket, akkor ez egy baromi hosszú cikk lenne, a végén pedig lehet, hogy kiderülne, hogy tényleg Borat Sagdiyev terjesztette el a járványt.
Vasárnap este, nyolc óra, tévépremier
A minap láttam a villamoson, hogy egy nő a Vaják című sorozatot nézte a telefonján, gondoltam, időt spórol, a 17-es teljes vonalát végigzötykölődni csak élvezetesebb így. Aztán eszembe jutott, hogy én is már csak emlékezetből tudom, milyen az, amikor egy műsor mozdíthatatlan időpontban kezdődött, amire muszáj volt hazaérnem. Ha a suliból hazamenet a buszmegállóból szaladtam, akkor pont elértem a fél kettes Scooby Doo-adást a Cartoon Networkön. Szüleim sokat nézték a kedd esti Columbót, egy időben meg rengeteg Poirot vagy Miss Marple-adaptáció ment az egyesen. Heti rendszerességgel ott gubbasztottunk.
A szándék még mindig megvan: nézzük meg együtt ezt és azt, hiszen a közös filmnézés mindig élmény, de a sokkal kevésbé szabályszerűen működő életritmusunk – amit egyébként nagyban éppen a tévé is szabályozott – legtöbbször nem adja meg a lehetőséget arra, hogy tényleg közös élmény legyen egy-egy sorozat vagy film megnézése. Ekkor jön az, hogy „jó, nézd meg, aztán majd utolérlek”. Amanda D. Lotz Mit jelent az amerikai tévézés ma? című könyvében arról ír, hogy a készülék megjelenésével az otthonok is átalakultak: a nappaliba települt szórakozás célpontja a család lett. Aztán a kábeltévé megjelenésekor vita tárgya lett, hogy mi menjen a képernyőn. Amióta pedig a gyerekek okostelefonjukkal a kezükben a szobájuk rejtekében azt néznek, amit akarnak, nincs így, és már az idősebb generáció is könnyebben ül le a streaming elé.
Amerikában a háztartások egyharmadában nincs kábeltévé, ez 2022-re akár az összes háztartás több mint felére is nőhet. De ugyanitt már 2017-ben győzött az online platformok kínálata, a Z generációt pedig már évek óta elvesztette a logóval kitapétázott, nem mindig HD-minőségben elérhető, reklámokkal tűzdelt, jó öreg tévé. Talán a mai tizenévesek javarészt már úgy gondolják, a kábeltévé amolyan boomerdolog? Jó hogy.
Vajon tarolna Vágási Feri a Netflixen?
Timothy Malefyt kutató egy kísérletében több tucat nézőt arra kért, hogy két hétig ne üljön tévé elé. A legtöbb résztvevő nem azért borult ki hamar, mert a kedvenc sorozata hiányzott, hanem mert nem tudtak beszélni róla. A tévé eszköz a nyílt kommunikációra. A szórakozáson túl, ahol a saját sztorinkat és hozzánk közel álló embertípusokat keressük egy fiktív történetben, kimagasló szempont, hogy könnyen tudunk kapcsolatot teremteni: nem magunkról kell beszélni, sem az időjárásról. Ezt nevezik water cooler effektusnak, vagyis hogy kollégák, ismerősök ugyanazt a sorozatot vagy műsort nézik ugyanabban az időben, és beszélnek róla a kávészünetben, az összejöveteleken. Régen egy egész ország nézte, hogy a Szomszédokban Vágási Feri megmenti a lakótelepet a betolakodóktól, másnap a munkában egyértelmű volt, hogy mindenki erről fog beszélni.
Az internet adta lehetőségekben térdig gázolva ez kicsit másképp alakul. Az, hogy egy iroda minden tagja nézi például a Trónok harcát, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki ugyanott tart (de még inkább igaz ez egy netflixes sorozatra, ahol az adott évad epizódjai egyszerre kapnak premiert). De a water cooler hatás mégis túlél, mindig is túl fog élni, ez nem a szórakozás mikéntjétől, inkább az emberi természetből fakadó megosztási vágytól függ.
És eljő a koronavírus
2020 nem volt a legtermékenyebb év, rendesen pangott a film- és sorozatgyártás. Nemhogy nem tudtunk moziba járni, de több forgatás is leállt, így aztán a tévék és a streamingszolgáltatók sem tudták kijátszani a nagy ütőkártyáikat. De a szükség törvényt bont, sőt mi több, fejlődést hoz: a koronavírus is felgyorsította az évek óta jelen levő trendeket. Míg itthon csak pár hónapra, Amerikában szinte az egész évre bezártak a mozik, aminek eredményeképp számtalan film bemutatóját elhalasztották. James Bond 25. mozija az eredeti dátumhoz képest már egy évet csúszott, ami pedig premiert kapott – például Christopher Nolan új filmje, a Tenet – pénzügyileg ritka gyengén muzsikált. Ezek után teljesen érthető, hogy a legnagyobb filmcégek addig halasztják a bemutatókat, ameddig lehet: így történhet meg, hogy 12 év után először nem rághatjuk a pop-cornt egy kiadós Marvel-verekedés közepette. (Milyen kár, ugye.)
A Disneynél hamar ráébredtek, hogy ez a pár hónapnyi változás nem fog nyomtalanul eltűnni: az élő szereplős Mulan így online bemutatót kapott, a decemberben megjelenő Lelki ismeretek című Pixar-mozi pedig szintén a Disney+-on kap majd lehetőséget. Mind a két film eredetileg nagy kasszarobbantó várományos volt, így egyértelmű, hogy a cég gyorsan stratégiát váltva úgy próbálja rendezni sorait, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle. A vezetők szerint az átállás előbb-utóbb mindenképp megtörtént volna: azaz a filmipar már eredendően arrafelé tendált, hogy online létezzen, a járvány ezt csak felgyorsította.
És hogy sikeresen-e? Az a Disney+, amelyik tavaly ősszel Baby Yodával indított, egy év alatt 60 millió előfizetőt gyűjtött össze világszerte úgy, hogy a legtöbb országban – itthon sem – még nem elérhető. Ezt a számot 2024-re tűzték ki. A kényszeres otthonlétből egy rakás pénzt csináltak – érdekes lenne megbecsülni, a járványügy nélkül hogyan alakult volna ez a növekedés.
Szép új világ: a tévé a mozi
A Star Wars közvetetten ismét irányt mutatott. Mert hiába ontja magából a Netflix évek óta a sorozatokat és a filmeket, ha a Disney is – a jelenleg a valaha létezett legnagyobb és legértékesebb filmcégóriás – átnyargal az online platformra, akkor visszafordíthatatlanul elindulunk egy olyan irányba, ami a mozi szerelmeseinek régóta nagy félelme. Márpedig jelenleg úgy tűnik, a Disney elképesztő erőforrásokat biztosít arra, hogy az övék legyen a legnagyobb és legnépszerűbb online téka.
Pedig a félsz lehet, hogy alaptalan, sőt. A jelenség a minőség szempontjából hasznos is lehet. Ahogy egyre jobban a néző kezében van a gyeplő azzal, hogy ő választja ki, hogy mikor és mit akar nézni, a szolgáltatók annál jobban rá vannak kényszerítve arra, hogy olyan kontentet gyártsanak, amelyek miatt mellettük döntünk. A streamingnek ugyanis egyelőre van egy nagy hátulütője, ami itthon még nagyobb problémát (fog) okoz(ni): az egyszeri embernek nincs pénze mindenért is fizetni. (Nem is lesz, *laughs in torrent*)
Baby Yoda éppen így segítette a Disney+ kilövését: ha a Mandalorian nem kavart volna ekkora port, a cégóriás biztos nagyobb bajban lenne. De mivel a tökéletes recept elkészült, és tényleg a sorozat a legjobb, ami az utóbbi öt évben a Star Wars univerzumával történt, az emberek csőstül érkeztek a streamingszolgáltató felületére.
A képletbe mindez illik: az utóbbi időben olyan sorozatok készülnek, amelyek a legdrágább mozifilm minőségével vetekednek. A korábbi hierarchia, miszerint a mozi jóval felette áll a tévének, mára eltűnt. Nincs határ, egyre kevésbé vannak „sorozatszínészek” és „filmsztárok”, a jövő streamingszolgáltatói rendszere pedig ezt csak még inkább elősegíti.
Aztán majd ha 20 év múlva a kamaszom megkérdezi, hogy mi az a mozi, akkor egyrészt megnézetem vele a Cinema Paradisót (mert hát az feltétlen bakancslista), másrészt annyit mondok neki: tudod, volt a koronavírus meg Baby Yoda. Aztán miközben elküldöm neki ezt a cikket Messengeren, egy kis maradék 35 mm-es filmtekerccsel kitörlöm a szemeimből az összes könnyet.
Borítókép és címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány.hu
