Alapvetően meglepő, hogy a magyar filmgyártásban, ami a kommunizmus alatt ontotta magából a propagandafilmeket, és amiben filmek tucatjai lettek évekre dobozolva, alkotók meghurcolva, egy olyan film kapott helyet, amely nyíltan, hevesen és tabudöngetően megy ellene az elnyomó hatalomnak. Egy leszbikus románc köré épülő, állami pénzből finanszírozott film, erős rendszerkritikával, ami kapcsán nem is csak az a sokkoló, hogy ez lehetséges volt 1982-ben, hanem hogy egy ilyen felállást majd’ 40 évvel később, a jelenlegi támogatói rendszerben is nehezen tudunk elképzelni.
Az Egymásra nézve nemcsak azért előzte meg korát, mert kíméletlenül szól a forradalmat követő sötét időszakról, hanem mert teljes természetességgel mutat be egy leszbikus szerelmet, annak minden részletével. Többszörösen veszélyes vizekre evez. Nemhiába akadályozta meg Kádár, hogy Oscar-jelölt lehessen a film: „Magyar film ennyit még nem ártott nekünk. (...) Ötvenhat, két nő szerelme. Ez túl sok!”. Cannes-ban viszont sikert aratott: a fesztiválon a lengyel főszereplőnő Jadwiga Jankowska-Cieslak lett az év legjobb színésznője.
Miért lengyelek játszották a főszerepeket?
A korabeli újságok még arról írnak, hogy a homoszexuális propaganda így nagyobb platformot kapott, illetve hogy Makk Károly így szerette volna nemzetközi porondon versenyeztetni a filmet. Ám az ok sokkal egyszerűbb: habár először Psota Irén és Törőcsik Mari neve került szóba, Makk úgy döntött, külföldi színésznőket választ a szerepre, sejtette ugyanis, hogy két hazai színésznő nem fog a kamerák előtt csókolózni.
Különleges ennek tudatában olvasni a korabeli kritikákat. Makk Károly filmje jogosan volt megosztó a hazai nézők és filmesztéták közt, bár ez minden bizonnyal ma sem lenne drasztikusan másképp. A Filmvilág 1982. októberi számában Spiró György felháborodottan rossz filmnek titulálja, ugyanitt Báron György pedig szinte elérhetetlen magasságokba emeli. A Filmkultúra 1982/4. számában Almási Miklós elemezgeti a filmet. A kritikák közös pontja: a rendszerellenes történetnél már csak a körítése, a leszbikus románc nyíltsága meglepőbb. Filmtörténeti fordulópont, ha úgy tetszik, még úgy is, hogy az Egymásra nézve nem hozta meg a megváltást: a magyar filmgyártás még most is gyerekcipőben jár a hasonló narratívákban.
„Csak a hazugságnak nincs határa?”
A főszerepben Szalánczky Éva, a fiatal, idealista újságíró karaktere, akinek rögeszméje és kitartott elve, hogy csakis az igazságot szabad megírni, ő képtelen hazudni. Az Igazság folyóirathoz szegődik, ahol Erdősi elvtárs, a lap főszerkesztője szárnyai alá veszi. Évának azonban esze ágában sincs szabadulni a kritikus és szabad gondolkodásmódtól, a szókimondástól. A zavaros ötvenes években veszélyes játék ez – még ha épp az igazságot leplezni és szépíteni próbáló Erdősi szinte rá is parancsol az emberre, hogy ez a veszélyesnek megismert ötvenes évek már elmúlt.
Éva azonban inkább törik, mint hajlik. Színtiszta forradalmár, aki eszméi érinthetetlenségéért kész akár meghalni is.
Az Igazságnál ismeri meg Líviát, a mindennapokba beleszunnyadó nőt, akiben van ugyanakkor valami parázsló, változásra késztető tűz, amit Éva meg tud ragadni és fel tud éleszteni. Kettejük közt visszavonhatatlan vonzalom alakul ki. 1958-at írunk, még három év kell ahhoz, hogy az Országgyűlés megszavazza azt a törvénymódosítást, amely az azonos neműek közti szexuális kapcsolat büntethetőségét eltörli.
Szokatlan ambivalencia lengi körül a filmet: Éva amilyen szókimondó a rendszerkritikát támadó igazságával kapcsolatban, olyan restellve beszél szexuális irányultságáról. Amilyen prűd a kor és a benne élő ember, olyan erősen törnek fel az elfojtott vágyak. Amilyen kiegyensúlyozottan próbál a társadalom lavírozni 1956 sötét árnyékában, olyan súlyosan ütközik ki az, hogy itt semmi sincs rendben. Kiforratlan, képlékeny kor, az emberek a nagy semmibe próbálják kiáltani igazságaikat, de a sok csalódás közepette mindenki csak a konyakos pohár csörömpölését hallja meg az útszéli presszók félhomályában.
Ugyanolyan szerelem
A káoszban egyetlen dolog biztos: Éva és Lívia szeretik egymást. Szerelmük azonban nem arra hivatott, hogy tabukat döngessenek, megbotránkoztassanak, hogy különbözőségüket villogtassák. A filmben megjelenő románc éppen olyan szép, akár a Szerelemben Darvas Iváné és Törőcsik Marié. Makk Károly éppen olyan érzékkel és gyengédséggel, teljes természetességgel alkotta meg a romantika kevésbé megszokott formáját. Színtiszta tisztelettel közelíti meg a témát, és hiába az 1982-es évszám, és a kikövezetlen út, Makk tudta, hogy ez sem működik másképp, ugyanolyan szerelmi történet ez, mint a többi.
1982-ig a magyar filmtörténet soha nem látott még olyat, hogy két azonos nemű ember szerelmi közelségbe került volna. Éva és Lívia egy karácsonyi rendezvényen csókolják meg először egymást. Tiszta odaadással, szeretettel. Az egész jelenetből sugárzik az őszinteség. Itt pedig óhatatlanul felmerül bennünk: a kölcsönös, tiszta szerelem sosem lehet bűnös. Miért pont az lenne vétek, amikor az ember testben és lélekben is mezítelen tud lenni valaki előtt?
Az emberek nem az ágyban követik el a bűnöket, hanem felöltözve.
– hangzik el a film alapjául szolgáló Galgóczi Erzsébet írta Törvényen kívül és belül című kisregényben, melyben az író egyébként saját életéből meríthetett: az írónő nem vállalhatta fel leszbikusságát, de könyveiben gyakorta visszatérő motívum volt, a szakma pedig tudott arról, hogy Gobbi Hilda színésznővel több éven át élt együtt.
Egy szerencsétlen nemzet
Különös kettősség jelenik meg a külvilág és a főszereplők közt. 1958 Magyarországa nagyon rideg, egy fakó álomkép, egy egész évnyi ősz, egy nemzetnyi depresszió, közönyös és mélabús karakterek közege. Ezzel szemben a két nő szerelme tüzes, szívet melengető, egy-egy zavart pillantás, szelíd kézfogás, gyengéd simogatás felülírja a külvilág boldogtalanságát. Ebben a különbözőségben találunk konklúziót is: mennyire mérhető egy társadalom érettségi szintje? Azaz mennyire elfogadó a többségtől eltérővel szemben? Makk Károly, ha itt nem is teljesen nyíltan, de apró utalásokkal jelzi: van még mit tanulni. Ahogy a két rendőr szétrobbantja a padon turbékoló szerelmespárt, úgy lépünk újra ki az ötvenes évek cudar valóságába.
Persze, hogy is lehetne másképp egy olyan rendszer terhe alatt, ahol pálinka és pörkölt mellé propaganda dukál.
A pult mögött álldogáló Teri nénitől kezdve, aki a két nő csókját figyelve csak pökhendien nevet, s mondja: „szerencsétlenek”, egészen Blindics őrnagyig, aki tapintat nélkül, ugyanakkor végtelen kíváncsisággal kérdez rá arra, hogy a nők hogyan csinálják.
A diagnózis egyértelmű: a társadalom toleranciája nagyon is függ a hatalomtól. Itt ér össze a diktatúra időszaka és a leszbikus románc története.
Amíg sötétben bujkáló, rémhírterjesztő ellenforradalmárokat, megformált ellenségképeket láttat egy rendszer, addig a nép azt látni is fogja. Amíg egy hatalom határt szab az igazságnak, addig ne várjunk fedetlen őszinteséget.
Addig Éva is, aki teljes valójában irtózik a hazugságtól, rejteni fogja telefonbeszélgetéseit, félni fog vonzalmának, szerelmének leleplezésétől. Persze ez nem csak az ötvenes évekről szól: az igazságot és a felszólaló hangot elhallgattatni kívánó feljebbvaló mindig létezik.
Erdősi elvtárs nekimegy a lapigazgatónak, mikor az dühösen vonja kérdőre Éva erőszakos téeszesítésről szóló cikkének publikálása miatt:
„Igenis a fejeteket veritek majd a falba mindnyájan. Mert csupa seggnyaló lesz körülöttetek. Gerinctelen firkászok, csupa nímand, akinek csak ahhoz van esze, hogy azt írja meg, amit olvasni akarsz.”
A rendszernek kell a kritikus hang, különben elvérzik. A rendszerben nem csak tüneti kezelést kell alkalmazni a felbukkanó problémákra. A tüneti kezelés nem megoldás. A nép elnyomására sem, elhallgattatásra sem, arra sem, hogy forradalomnak hívják az ’56-os eseményeket. De arra végképp nem, hogy egy nő egy másik nőt szeressen.
