Persze feltehetjük a kérdést, hogy minek a fikciók világába menekülni, ha a valóság éppen olyan félelmetes és szorongató? Ha arra gondolunk, milyen váratlanul toppant be életünkbe a járványügyi helyzet, akkor akár azt is hihetnénk, hogy ez az egész valamelyik forgatókönyvíró fejéből pattant ki. Legalábbis első blikkre így tűnik, aztán ha közelebbről megnézzük, látszik, hogy mennyi minden nem úgy történik, ahogy azt oly sokszor elképzelték a filmvásznon.
Milyen az igazi katasztrófa?
Ironikus kimondani, hogy egykor azért néztünk katasztrófafilmeket, hogy a hétköznap unalmából elmeneküljünk, kikapcsolódjunk. Most részben mi vagyunk a főszereplők. Bár a valóság és a fikció teljesen más, az apokaliptikus hangulat itt is, ott is jelen van. Nem kellenek zombihegyek, összedőlt házak és napok alatt milliókat kiirtó szupervírus, ezt most már tudjuk. A filmes túlzásokat nagyon könnyen kezeljük nézőként, de a valóságban ennek töredéke is már elég ahhoz, hogy világvégét kiáltsunk. Bár az új koronavírus hatalmas krízist zúdított a világra, amit valamilyen szemszögből – no nem a filmesekéből – nevezhetünk apokalipszisnek, mégsem kell gyászolnunk az emberiséget. Hogy van ez a filmekben?
A Fertőzés például rögtön a második napon kezdi a sztorit, felkeltve bennünk az érdeklődést, hogy hogyan is indult útjára a pokol. A filmben versenyt futva dolgoznak a kutatók azon, hogy megállítsák a katasztrófát. A valóságban ez nem ilyen izgalmas, épp ellenkezőleg: a karanténhelyzet sokszor az unalmas óráinkról szól, az a bizonyos pokol pedig már hetek óta csordogál. Ez talán majd újabb kihívást jelent a filmeseknek: mozivászonra vinni azt, hogy a hétköznapi embernek, aki engedelmességből otthon marad, milyen megpróbáltatásokban van része. Téma van, de ez messze nem az a járványapokalipszis, amit a filmben láttunk.
Mert amikor ott eljön az apokalipszis, átlagos embereket látunk a sztori középpontjában, akik megmutathatják világmegmentő képességüket egy-egy szorult helyzetben. Hétköznapi szuperhősök: ez a katasztrófafilmek alapvető összetevője. A Vírus egy ebolaféle járvány terjedéséről szól, a 2013-as dél-koreai film, az Influenza pedig egy helyi, gyorsan terjedő járványról, amelynek következtében a lakosság karantén alá kerül. Mindkét filmben erős tónust kap a romantika, az önfeláldozás, az önzetlenség és más alapvető emberi vonások.
Azért halunk ki, mert nincs bennünk szeretet
Amire viszont érdekes módon egyik sem fókuszál: a vírusban szenvedők kálváriája. A Fertőzésben látjuk, hogy milyen veszedelmes sebességgel terjed a betegség, a Vírusban leginkább az amerikai hadsereg véreskezűségét figyelhetjük meg, az Influenzában pedig szintén leginkább politikai és társadalmi problémák kerülnek a felszínre.
Azaz: a vírussal küzdő beteg horrora és maga a vírus többnyire ismeretlen marad, ehelyett a filmek gonoszokat kreálnak, legyenek azok kegyetlen bürokraták, kíméletlen katonai vezetők, rosszakaró polgártársak. És bár a láthatatlanul terjedő vírus a kulcsfontosságú probléma, a megoldás inkább jelenti az ember és ember közötti konfliktusok befejeződését.
A Patient Zeróban például zombivá változnak az emberek, a főszerepben pedig egy filozófiaprofesszor áll, aki agyatlan szörny helyett szuperintelligens lénnyé fertőződik. Elmondja, hogy a fertőzés csupán az evolúció egy állomása, a túlélők pedig azért nem tekinthetők már embernek, mert még mindig hisznek a szeretetben és a szerelemben, ami a „korábbi” emberi léthez szükséges volt (visszautalva Hippói Szent Ágoston tézisére). A kór terjedéséhez a társadalom kollektív haragja járult hozzá, amit a nézetek folyamatos összetűzése táplált. Távolabbról nézve tehát a „fejlődés” e formája tulajdonképpen az emberiség bűnhődése. Bár ez mind kicsit izzadságszagú – ahogy a film is pocsék –, az alkotók itt is inkább erkölcsi és társadalmi problémákat vázoltak fel a járvány okaként. Az Androméda-törzs – az 1971-es eredeti változat – egy távoli, elszigetelt amerikai falut mutat be, ahol az egész lakosság kihalt, miután mindenkinek a vére megmagyarázhatatlan módon porrá vált. A lassan folydogáló és rendkívül pontos tudományos alappal rendelkező thrillerben egy csoport specialista kerekedik fel, hogy egy föld alatti bunkerben vizsgáljak ki a szokatlan vírust. Végül felfedezik, hogy a kórságot egyfajta baktériumháború okozza. Itt a kutatók lázas munkája van fókuszban.
Azért halunk ki, mert örökké egymás ellen harcolunk
Az omega emberben – amely szintén Az utolsó ember a Földön című 1964-es horror újabb változata, akárcsak a 2007-es Legenda vagyok – Charlton Heston az egyedüli, aki immunis a Föld lakosságát kiirtó világjárványra. Magányosan tengeti napjait Los Angeles kiüresedett utcáin, amikor a fertőzöttek felbukkannak: Családként hivatkoznak magukra, és a modern technológiát, a tudományt, a művészetet okolják az emberiség pusztulásáért. Csuhába és palástokba öltözve úgy hiszik, az egyedüli megoldás erre az, ha ősemberként, barbár népségként létezve élik túl zombiszerű betegségüket.
Míg Az Androméda-törzs és Az omega ember az akkori amerikai–szovjet, illetve vietnámi háborús helyzetekre reagált – utóbbi a ’60-as évek végi popkulturális és szexuális forradalomra is –, a Vírus, a Fertőzés és az Influenza teljesen más vetületű problémákra mutat rá. Ezekben katonai és egészségügyi vezetők, dolgozók ugranak egymásnak a megoldáson vitatkozva, vagy hogy feláldozható-e valaki az emberiség megmentéséért. Az állandó feszültségforrás pedig a kommunikáció, amennyiben a katonák képtelenek elfogadni és megérteni a tudomány állását, és fordítva. Itt nincs szó helytelen táplálkozásról, kézmosásról, életmódról vagy önkéntes otthon maradásról – ezekkel mi nézünk szembe most, és ezzel a tapasztalattal kifejezetten szórakoztató nézni egy járványról szóló filmet. A filmek főhősei hatalmi harcok közepette találják magukat, amelyek nehezen megoldhatók, és sokszor megoldatlanok is maradnak: legtöbbször a tudomány és a katonaság közti megegyezés elmarad, inkább valamelyik fél győzelmével zárul a történet. A hatalmi harcokat nem a világ laboratóriumaiban kell megoldani, hanem a tiszta kommunikáció és közös bizalom jegyében.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Nem arra haladunk, amerre kéne?
Az apokalipszis kialakulásának oka a filmek szerint inkább az, hogy az emberiség letért a számára kijelölt ösvényről. Megtettünk valami olyat, amit nem kellett volna, így a fajunk bűnhődik. A múlt század filmgyártásában ez gyakorta előfordul, A majmok bolygója is tulajdonképpen erről szól, de a 2001: Űrodüsszeiát is lehet szimbolikusan így értelmezni. Persze a valóságban sokkal inkább a földi javak és a leendő állapotunk foglalkoztat, mint a helyzet elméleti jelentése. Hétköznapi ember lévén kevésbé gondolkodunk ezen, bár kétségkívül akadnak önjelölt próféták.
A mozik világjárványai szinte sosem azt jelentik, hogy azért néptelenednek el az utcák, mert mindenki a függöny mögül nézi felkelni és lemenni a napot. Épp ellenkezőleg, a főhősök országokat, kontinenseket, akár az egész világot is átutazzák, hogy menedéket leljenek az egyik napról a másikra beálló apokalipszis és a következményei elől. A karantén ez esetben is létezik: a főhősök a saját fejükbe vannak bezárva, hadakozva az őrülettel. A mi karanténhelyzetünket jobban megmutatja az Iszonyat vagy a Hátsó ablak című film.
2020 azonban egy kissé máshogy alakult apokalipszisügyileg, és érdekes lesz látni, hogy például az elkövetkezendő években hány film fogja feldolgozni a járványapokalipszist bergmani magasságokig érő családi vagy párkapcsolati drámákban – merthogy most a valóságban éppen ezeket éljük. Annyi bizonyos, hogy most érdemes járványkatasztrófáról szóló filmet nézni. Egy dolog ugyanis a legtöbbükben közös: boldog véggel mutatnak egy új jövő felé.
