Számunkra már csak maximum könyvekből ismerős a diftéria, azaz a torokgyík. A betegség száz évvel ezelőtt azonban még gyakori és halálos kimenetű kór volt, amitől rettegtek az emberek. Nome-ban is egyik gyerek esett ágynak a másik után, a felnőttek pedig nem tudtak tenni semmit: sem gyalog, sem lovon, sem repülőgépen, hajón vagy más közlekedési eszközön nem lehetett megközelíteni a települést. Bár létezett már védőoltás, a városka hamar elhasználta a készletét, utánpótlást pedig nem kapott. Úgy tűnt, a járvány elkerülhetetlen.
A város, ahol csoda, hogy ember élni tud
Nome-ot az 1800-as évek végén alapították a rendkívül zord időjárású Alaszkában, annak is azon a részén, ami két fokra fekszik csak az északi sarkkörtől. Hogy akkor mégis miért költözött oda bárki is? Az aranyláz miatt. Egyik szerencselovag követte a másikat, így hamarosan már húszezren tolongtak a városban. 1925-re az arany nagy része köddé vált, ám 1500 fő kitartott és ott maradt. A népesség egyharmadát inuit őslakosok tették ki, akiket nem zavart az extrém hideg, és akik szinte egy családként éltek szánhúzó kutyáikkal. Szükség is volt a tapasztalataikra, a város ugyanis az év hét hónapjában egyszerűen a jég foglyává vált. Egyetlen út volt járható a civilizáció felé, az Iditarod út: ezt átlagosan 25 nap alatt lehetett megtenni szánhúzó kutyák segítségével. Fontos megemlíteni, hogy a kutyaszán volt az egyetlen közlekedési mód.
Az orvos, aki csak azért sem adta fel
Nemcsak útból és közlekedési eszközből volt egyetlen Nome-ban, de orvosból is. Curtis Welch-nek hívták, aki nemcsak háziorvosként, de a helyi kórház vezetőjeként is tevékenykedett. Figyelt arra, hogy mindig legyen elég diftéria elleni oltóanyaga, de az 1925-ös szállítmány nem érkezett meg a járhatatlan utak és a befagyott kikötő miatt. A járvány pedig elkezdődött. Először csak egy kisgyerek fájlalta lázasan a torkát és halt meg másnapra, majd egyre többen követték. Január 20-án vált egyértelművé, hogy nem szórványos mandulagyulladásos esetekről van szó, hanem torokgyíkjárványról. Szérum nem volt, csak olyan, aminek már lejárt a szavatossága – teljesen hatástalannak is bizonyult.
A gyerekek sorra haltak, és Welch nem tehetett semmit. Jelezte a polgármesternél, hogy egymillió egységnyi oltóanyagra lenne szükség a kibontakozóban lévő járvány megfékezéséhez, különben még többen fognak meghalni, nemcsak Nome-ban, hanem a környező településeken is. Ám hiába kértek segítséget táviratokban más alaszkai településektől, az utak járhatatlansága miatt nem tudták odaszállítani a készletet. Felmerült a repülőgépes szállítás ötlete, amit maga Roald Amundsen is támogatott, de végül nem találtak valóban használható útvonalat és tervet. Welch doktor végső elkeseredésében azt javasolta, használják az Iditarod utat és a kutyaszánokat.
Talán a kutyák segíthetnek
Eközben az amerikai közegészségügyi hivatal és a kórházak sem tétlenkedtek: gyűjtötték az oltóanyagokat, és sikerült repülőkön Nenanába szállítaniuk. Innen azonban még egy 1085 ezer kilométeres út várt a szállítókra Nome-ba olyan területen, ahol egyetlen kilométert is veszélyes megtenni. A tenger felől fújó erős széltől, a viharoktól, a tenger mozgásától és a hidegtől függött élet vagy halál. Húsz hajtó és százötven kutya állt készenlétben, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megtegyék az utat. Az első kutyaszán „Wild Bill” Shannon vezetésével indult el január 27-én Nenanából. A –45 Celsius-fokos hőmérséklet annyira megnehezítette a dolgát, hogy súlyos fagyási sérülésekkel és négy kutya elvesztése árán érkezett meg rendeltetési helyére. Innen Edgar Kallands vitte tovább a szérumot, amit ráadásul rendszeresen fel kellett melegíteni, nehogy tönkremenjen.
Ezután George Nollner, Charlie Evans, Tommy Patsy, Jackscrew, Victor Anagick, Myles Gonangnan, végül Henry Ivanoff vitték tovább az értékes csomagot, nem törődve fagyási sérülésekkel, kihűléssel, a szeretett állatok elvesztésével. Mindeközben Leonhard Seppala és kutyája, Togo segítségével Nome-ból is elindult egy váltócsapat, hogy félúton találkozhasson a szérumot szállítókkal. 274 kilométer megtétele után sikerült is Ivanoffal találkozniuk.
Szinte reménytelen helyzet
Seppala elképesztő iramot diktálva sietett Nome felé a jeges, olykor 100 km/h-val tomboló viharos szélben. Az első napon 135 kilométert haladtak, ami óriási teljesítmény volt. Golovinba érve átadták a szérumot Charlie Olsennek. Az adag harminc ember kezelésére volt elég, miközben Nome-ban és környékén már 28-an mutatták a betegség jeleit. Olsen azonban hóviharba került, a szél 130 km/h-val vadult, lehetetlen volt előrehaladni. Amikor mégis megpróbálta, egyszerűen lefújta a szél az ösvényről. Arról azonban szó sem lehetett, hogy feladja, így haladt, amennyit tudott. Ekkor érkezett meg a szérum az utolsó hajtóhoz, Gunnar Kaasenhez, akinek kutyafalkáját Balto vezette. Magas hóakadályok, veszélyes jeges területek tették nehézzé a helyzetét, csakúgy mint minden elődjének. Csakhogy a viharos szél már a szánt is felborította, és az értékes oltóanyag a mély hóba esett. Úgy tűnt, a vállalkozás teljesen reménytelen.
Balto hősiessége
Kaasen azonban nem adta fel. Puszta kézzel ásta ki a hóból a szérumot, nem törődve a fagyási sérülésekkel, visszakötötte a helyére, és újra nekiindult. Az utolsó negyven kilométer bizonyult a legizgalmasabbnak. Balto még tapasztalatlan, újonc szánhúzó kutya volt, mégis tökéletesen viselkedett. Ösztönei egy percre sem hagyták cserben, így történhetett meg, hogy megmentette az egész szánt: egy szikla peremén haladtak, olyan mély hó borított mindent, hogy képtelenség volt kivenni, hol biztonságos az út és hol életveszélyes. Balto mégis megérezte, mikor kell letérni, s így megakadályozta, hogy a szán szérumostól a folyóba zuhanjon. Kaasen is ugyanilyen hősiesen viselkedett, annyira átfagyott, hogy részlegesen lebénult. Képtelen volt irányítani a szánt. Minden Baltón múlt. A kutya emlékezett az útra, és emberi segítség nélkül elvezette a csapatot Nome-ba. Február 2-án érkeztek meg, azaz a szérum azon az úton, amin átlagosan egy hónapig tart átkelni, 127 óra alatt ért el rendeltetési helyére.
Még ez sem volt elég
A hősiesen a városba szállított oltóanyag arra volt elég, hogy megfékezze a járvány kialakulását, viszont sokkal több egységre lett volna szükség belőle ahhoz, hogy a város lakói fellélegezhessenek. Egy második szállítmányra is szükség volt, ám azt ismét nem tudták repülővel Nome-ba szállítani. Egy második kutyaszános váltóra volt szükség, ami az első utat megjárt tapasztalt hajtókból állt. Egy hét alatt oda is értek vele, így február 15-től mindenkinek jutott elég oltóanyag. Azokat, akik ezután betegedtek meg, már sikeresen kezelhették.
Balto sorsa rosszabbra fordul
A kutyaszános hősöket nemcsak Nome-ban ünnepelték, de szerte Amerikában is. Calvin Coolidge amerikai elnök levelet írt nekik, aranyérmet és pénzt is kaptak jutalmul a bátorságukért. Ám az utak sikere éppúgy múlt a kutyákon, mint az embereken. Baltóról épp ezért még nem sokkal a kaland után készítettek egy rövidfilmet Balto’s Race to Nome címmel, 1925 decemberében pedig szobrot is állítottak neki a New York-i Central Parkban. Ezen joggal háborodott fel a legalább akkora teljesítményt nyújtó Togo gazdája, Leonhard Sappala. Ezért Kaasenhez hasonlóan ő is körútra indult a kutyáival, s meg is kapta, amit akart. Roald Amundsen adta át az aranyérmet Togónak.
Ezek után azt gondolnánk, hogy mindkét hajtó a végletekig ragaszkodott a kutyájához, de ez nem így történt. Togo részt vett néhány versenyen a gazdájával, de aztán eladták egy kutyatenyészetnek, ahol Seppala néhányszor meglátogatta, majd 1929-ben, amikor az állat kimúlt, tisztességgel eltemette. Balto nem járt ilyen jól. Látványosság gyanánt egy cirkuszhoz került, ahol még rosszabb sora volt, mint a kinti fagyos szélben. Miután pénzt gyűjtöttek a kutya kiszabadítására, 1927-ben végre kiengedték a rácsok mögül – hogy egy másik mögé zárják. Balto a clevelandi állatkertbe került, ahol 1933 tavaszáig élt. A veszélyes út megtételében részt vett többi kutya és hajtó egyáltalán nem lett népszerű, sőt: az inuit és atabaszk indiánokkal, tehát az őslakos hajtókkal, illetve állataikkal egyáltalán nem foglalkoztak, mintha nem is lett volna részük a sikerben.
A hősök emlékezete
A járvány és a szérum szinte lehetetlennel határos szállítása végre felhívta a figyelmet Nome lehetetlen helyzetére. A technika fejlődésének és különböző magán-légitársaságoknak köszönhetően végre kiépítették az alaszkai légiposta-hálózatot. Egyre kevésbé volt szükség a kutyaszánokra, útvonalaik szép lassan a feledés homályába vesztek. Manapság inkább hómobillal közlekedik arrafelé mindenki, bár néhányan még őrzik a régi tradíciót, és tartanak egy falkányi szánhúzó kutyát. Már csak azért is, mert a híres Iditarod útvonalon 1975 óta rendszeresen kutyaszános versenyeket rendeznek. Amíg éltek, a versenyen részt vettek a hős hajtók, illetve azok leszármazottai is. A diftériajárvány hatalmas sajtóvisszhangja arra is alkalmas volt, hogy jobban felhívja a figyelmet a védőoltások fontosságára. Togo és Balto, illetve a többi szánhúzó kutya pedig azt mutatta meg, hogy lehetnek nekünk gépeink, kritikus körülmények között az állati ösztön – ami megvéd a jegesmedvéktől, szakadékoktól, balesetektől – egyszerűen pótolhatatlan. Állhatatosság, Hűség, Intelligencia – áll Balto szobrának talapzatán.
