Tény, hogy egyelőre jobban érdekel mindenkit az, hogy milyen is lehet az időben utazni: milyen korábban megismert történelmi részleteket tudunk megváltoztatni, milyen a jövő, milyen saját magunkat viszontlátni a múltban, milyen a korábban elkövetett balgaságokat kijavítani, és így tovább – mint az, hogy mindennek felderítése azzal jár a filmben, hogy milliónyi logikátlanság bukkan fel benne. Hol buknak el ezek a filmek?
Figyelem, a Bosszúállók: Végtelen háború, a Bosszúállók: Végjáték és A holnap határa című filmekkel kapcsolatban komoly spoilerveszély lehetséges!
1# Mindig megszegi a lefektetett szabályokat
A tudomány nagyon nehéz dolog, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az időutazás lehetetlen, de ha már a filmek ilyen fikcióval rukkolnak elő saját „tudományos” teóriákat és szabályokat alkotva, akkor tartsák is magukat azokhoz. Például legutóbb a minden idők legtöbb pénzét bezsebelő Bosszúállók: Végjáték rúgta saját magát tökön. Persze a Végtelen háború végén felvezetett problémát (az univerzum fele kihalt Thanos csettintése után) csakis úgy oldhatták meg, hogy visszautaztak az időben.
A Marvel Filmes Univerzum újítása szerint a múltban tett módosítások nem hatnak ki a jövőre, hanem új idővonalat nyitnak. Ezért nem segített volna az sem, ha Thanost még ártatlan csecsemőként megölik: a történelemnek ugyanis egy újabb szála indult volna azon a ponton, ami lehet, hogy a Bosszúállók csapatának kedvezőbb lett volna, de a film fővonala szerint a fél univerzum még mindig hamuként szállt volna a levegőben – hiszen azon az idővonalon Thanos még mindig él, a Végtelen Kövekkel kirakott kesztyűvel pedig csettintett. Nem egyszerű, ugye?
Mindez teljesen oké – nem tudhatjuk, hogy a valóságban milyen áron és hogyan tudnánk a múltba utazva változásokat tenni –, egészen addig a pontig, amíg a film végén Amerika Kapitány vissza nem utazik a múltba egyetlen szerelméhez, Peggy Carterhez, hogy rendes életet éljen vele. Eddig a pontig még mindig rendben vagyunk, de akkor miért bukkant fel mégis a film jelenében az öreg Steve? Hiszen a múltat megváltoztatta, és elvileg új idővonalat kreált saját magának. Oké, hogy az időutazás számtalan lehetőséggel szolgál, de az írók valamiért mégis belebonyolódnak a saját teóriájukba, ami miatt nem áll össze a végére teljesen.
2# Felesleges problémákat generál
A Holnap határában, ha Tom Cruise meghal, akkor újraindul a napja, és elölről kell kezdenie a küldetését. Mégis van, hogy az egyik jelenetben Tom Cruise és Emily Blunt elfelejtik ezt a tényt, és végigharcolják a fél napot ahelyett, hogy a nő egyszerűen csak lepuffantaná mindenkorunk szuperhősét, újrakezdve a teljes akciót, ami aztán egy balesetbe is torkollik, amelynek során a férfi már képtelen arra, hogy megnyomja a reset gombot.
De ugyanígy felesleges köröket futnak a Bosszúállók: Végjátékban is, amikor Nebula és Hadigép visszarepülnek az időben, hogy az Erő Követ megszerezzék, felidézve ezzel A galaxis őrzői első részét. Valamiért ugyanakkor ezt a dolgot nem a lehető leghatékonyabban és legcsöndesebben intézik el: az időben oda utaznak vissza, ahol épp Thanos várja őket tárt karokkal. Ha csak pár órával korábban érkeznek, már egy rakás nehézséget spóroltak volna meg maguknak. Miért nem oda repülnek vissza az időben, ahol még nem ketyeg az óra? Ha képes lennél időutazni, akkor például nem oda utaznál vissza, ahol Luis Fonsi elkezdte írni a Despacito című számát, hanem ahol elkezdte a teljes karrierjét, nem?
3# Feltesz fontos kérdéseket, amikre nem kapunk választ
Biztosan veled is megesett már, hogy az időutazós filmek közben gyanakodva mormolod: „hogy a fészkes fenébe lehetséges ez?” Persze már ha úgy nézel filmet, hogy közben gondolkodsz és nem csak tátott szájjal várod, amit az arcodba nyomnak. Például amit a Jean-Claude Van Damme-filmek alapvetésében, az Időzsaruban láttunk, könnyen lecsúszik a torkodon? Merthogy a történet szerint a jelen és a múlt között lehet utazni, a jövőbe pedig azért nem lehetséges, mert még nem történt meg. De ha Van Damme a múltba utazik vissza, akkor nem tud visszatérni a jelenbe, mert a múltban az már a jövő, nem?
Aztán van az a kérdés, hogy ha az idő egy zárt körben bontakozik ki, és minden cselekedet hat mindenre, akkor tulajdonképpen senkinek sincs teljes szabad akarata? Ha már minden, ami megtörténik, predesztinálva van, akkor senkinek nincs ereje felülírni azt. Hiszen minden mindennel összefügg. Mégis, ha te ennek tudatában vagy, akkor máris képes vagy mást tenni, és azzal befolyásolni a jövőt... vagy sosem tudod megváltoztatni az eljövendőt, mert abban az esetben pont a cselekményre való befolyásod predesztinált?
Ha, mondjuk, a Harry Potter és az azkabani fogoly végén Harryék csak ülnek és várják a sült galambot a szájukba, akkor nem lesz a történetnek hősies vége, az Univerzum nem fogja őket marionettbábuként mozgatni, hogy minden úgy történjen, ahogy az eleve el van rendelve?
Habár talán úgy hangzik, ez nem szőrszálhasogatás. Ha az időutazás az egyetlen megoldás, ami által a hősök képességet kapnak bizonyos problémák megoldására, de mindennek a mechanizmusa behatárolja, hogy nem tehetnek mást a szabad akarat hiányában, akkor mi a lényege a sztorinak? Illetve mi értelme az életnek? Micsoda filozofikus magasságok!
4# Állandó ellentmondásba keveredik más filmekkel
A Star Treket csak úgy ismerjük, mint amely a folytonosságot és a sztori koherens mivoltát hírből sem ismeri, és az időutazást előszeretettel használja. Éppen ezért sokszor totális káosz és állandó ellentmondás alakul ki az epizódok között. Persze legyintsünk, megbocsátjuk neki, hiszen számtalan stáb több száz részen keresztül dolgozott azon, hogy mindegyik történet izgalmas legyen – meg úgyis csak a legkeményebb fából faragott rajongók emlékeznek ezekre a következetlenségekre. De mi van akkor, ha például egy öt, egész estés filmből álló filmsorozatban található annyi ellentmondás, mint csillag az égen?
Igen, Terminátor, magadra ismerhettél. Merthogy ez a franchise mindig örömmel nyúl a „reboot” szó után, mintha smaragdot talált volna egy főtéri kukában. Amiről persze később kiderül, hogy csak egy mentolos, megcsócsált, kiszáradt rágó – a franchise utolsó felvonásai igen csúnyán muzsikáltak. Ezekkel az újragondolásokkal új idővonalra helyezik a filmet, csakhogy ne kelljen törődni a korábbi félrement részekkel, az írók így mindig új esélyt adnak maguknak a nagy kavalkádban. Vagy éppen még ezt a fáradságot se teszik meg, egyszerűen csak irdatlan magasról tesznek arra, hogy korábban mi történt.
Ugyanígy a Men In Black harmadik részében, amikor J ügynök visszautazik az időben, és megtudja, hogy K ismerte az apját, aki már gyermekkorában tervezte, hogy fiát a MIB-nek fogja nevelni. Ami totálisan nem így volt, mert korábban már megtudjuk, hogy J csak azért lett ügynök, mert lenyűgözte K-t. Szinte hallom:
Mindegy, úgyse emlékszik a popcornt zabáló néző, csak csámcsogni ül be.
5# És legfőképp: elveszi az erőt a nagy pillanatoktól
Mára megtanultuk, hogy senki se halt meg igazán – pontosabban bárkit vissza lehet hozni a halálból. Amióta a Bosszúállók: Végjáték egy egész stábot támasztott fel időutazós megoldásával, már szkeptikusak vagyunk mindenféle drámai halállal kapcsolatban. Már persze azoknál a filmeknél, ahol az időutazás opció.
Főleg, ha az írók még azzal is előállnak, hogy az időutazás egy teljesen új idővonalat hoz létre a franchise-ban, felülírva mindazt, amit több tíz éve – a Terminátor-, Star Trek-, X-Men-filmek esetében például – egyetlennek gondoltunk. Az utóbbi években indult el ez a trend, aminek nem is az a baja, hogy a korábbi részeknek ne lenne létjogosultságuk, de mégis: elveszik egy-egy pótolhatatlan filmtörténelmi pillanatnak az erejét. Tudva azt, hogy milliónyi variáció lehet, már sokkal kevésbé adja meg egy lényeges jelenet nagyságát és drámaiságát.
Folytatva a Bosszúállókkal: a Végjátéknak ez a legnagyobb hibája. A Végtelen háború zseniális fináléjában azért sírtunk és ríttunk, mert úgy hittük, hogy azok a karakterek, akik akkor elporladtak, sosem lesznek többé. A Végjáték első harmadában pedig ez az üresség még bőven jelen volt, ám később, amikor felmerült az időutazás lehetősége, már elégedetlenül károghattunk, hiszen sejthettük, hogy mire lyukad ki a vége. És még ha ennek fényében is nagyot szólt a finálé – mert látványos volt, grandiózus és drámai –, kevésbé érintett meg, és így már a Végtelen háború epikus vesztesége sem ugyanazt jelenti már, mint amikor még nem volt meg a folytatása.
Természetesen az időutazást és annak olykori logikátlanságát legtöbb esetben a folytatásos filmeknél az generálja, hogy a stúdió kész a lehető legtöbb bőrt is lehúzni egy történetről – bármi áron. A Terminátor sokadik (sikertelen) próbálkozása arra, hogy újraélesszék a sorozatot egyértelműen rámutat arra, hogy nincs értelme. De ugyanígy az X-Men-, vagy Marvel-filmeknél, amelyek bármilyen úton, de megtalálják a módot arra, hogy egy újabb történetet lezúzzanak a már megismert szereplőkkel. Mert hát új hősöket, univerzumokat, kalandokat sokkal nehezebb kitalálni és velük sok-sok pénzt keresni, mint azokkal begyűjteni a kenyérrevalót, akiket már ezer éve ismerünk.
