Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nyáron mindannyiunkat két mozgatórugó hajt: hogy minél messzebbre kerüljünk a munkahelyünktől és minél közelebb a tengerhez. A perzselő aszfaltot homokos strandra cserélve már képesek vagyunk bármit elviselni, legyen szó a tömegről vagy az igencsak borsos árakról. Pedig ha képesek vagyunk átvészelni a legmelegebb napokat a klimatizált irodában, türelmünk és belátásunk elnyeri a jutalmát. Olaszország egyik legnépszerűbb üdülőhelyén, Lignanóban jártunk – utószezonban.
Azelőtt sosem hallottam Lignanóról, de talán nem olyan nagy a bűnöm, hiszen mindössze százéves múltra tekint vissza: ekkor épültek fel itt az első házak. Az itt élők hamarosan rájöttek, hogy az Adriai-tenger félszigetén rengeteg a lehetőség. Őrült hotelépítési láz kezdődött, és ma már háromszázezer nyaraló kényelmesen elfér egymás mellett. Lignano valóságos üdülőparadicsom, ahol minden a felhőtlen kikapcsolódásnak kedvez. Anélkül tölthetünk el egy napot strandolással, a helyi ínyencségek végigkóstolásával és különféle vízi sportokkal, hogy akár egyszer is ki kellene bújnunk a fürdőruhánkból.
Strand arany homokkal, műanyag nélkül
Lignano három részből áll: Lignano Rivierából, ahol a Tagliamento folyó az Adriai-tengerbe ömlik, a magas fenyőkkel övezett Lignano Pinetából és az arany homokos Lignano Sabbiadoróból, amit 8 kilométer hosszan borítanak napernyők, öltözőkabinok és barnára sült strandolók. A zord, magyar őszből érkezett csapatunk itt veti magát először a habok közé. A strandon foglalhatunk napozóágyat vagy akár egy strandsátorral, asztallal, székekkel és ágyakkal ellátott, elfüggönyözhető privát teraszt, ami kifejezetten komfortos, ha az ember családostul érkezik, és a vízparton tölti az egész napot. Mi viszont csak a tengerre vágytunk, ami ilyenkor, szeptember elején még mindig kellemesen hűvös.
A Balaton környékén nőttem fel, gyerekkorom nyarait az északi part valamelyik fűzfája alatt, egy törölközőn heverészve töltöttem, ezért igen szerények az igényeim, ha strandolásról van szó. A sabbiadorói strandok legnagyobb különlegessége számomra a tisztaságuk. Egyből feltűnik, hogy nem látok a homokban laposra taposott műanyag poharakat és gazdátlan szívószálakat, ami valószínűleg a néhány lépésenként felállított szelektív szemeteseknek köszönhető.
Lignano a 2019-es nyári szezonban ugyanis műanyagmentes mozgalmat indított. A tengerparti vendéglátóhelyeken bevezették a növényi cellulózból készült poharakat, tányérokat és evőeszközöket. Ugyan a bárpultokon még láttam szívószállal ellátott italokat, a saját poharamba én sosem kaptam, ráadásul az asztalunkra kitett ásványvizek is mindig üvegben érkeztek. A környezetvédelem fontossága nem merül ki a műanyagmentességben: a strandok mellett elektromos töltővel felszerelt parkolók állnak, ingyen lehet biciklit bérelni, illetve cigarettacsikk-ellenes kampány is indult.
Szeljük a habokat
Andreán látszik, hogy a nyarat a parton töltötte. Csokibarna, baseball-sapkája alól napszítta tincsek kunkorodnak elő, baywatch-piros fürdőnadrágot, fehér atlétát és olajkék lencséjű napszemüveget visel, amiben a kizárólag nőkből álló sajtós csapat áhítattal átitatott arca tükröződik vissza. Éppen arról mesél, hogy családi vállalkozásuk milyen lehetőségeket kínál: kajakozhatunk, SUP-ozhatunk, szörfözhetünk és vitorlázhatunk. Úgy tűnik, társaim sokkal szívesebben töltenék a délutánt a szárazföldön, vele, így cselhez kell folyamodnom, mert mindegy vágyam, hogy beüljek az egyik vitorlásba azok közül, amik ugyanolyan nemtörődöm szépséggel parkolnak a homokban, mint ahogy Andrea a homlokára tolja a napszemüvegét és egyetlen pillantásával beismeri, hogy tisztában van az adottságaival. Megjegyzem – csak úgy mellesleg –, hogy ha a vitorlázást választanánk, valószínűleg ő is elkísérne minket.
Öt percen belül mind a hajókban ülünk. Én Andrea 86 éves apukáját választom tanáromul, biztos vagyok benne, hogy lesz majd néhány izgalmas története, és mégiscsak van ötven év előnye a tengeren. Egy jó sztoriért mindent. Nem telik el sok idő, belátom, hogy nem lesz itt semmilyen történet arról, hogyan került viharba és kötött ki egy gyönyörű, egzotikus és rejtélyes emberek lakta szigeten, vagy hogyan küzdött meg egy cápával a két kezével. Ediano ugyanis csak néhány szót beszél angolul, ráadásul rendre németre vált. Spanyolul kérem, hogy akkor beszéljen inkább olaszul, mert azt még mindig jobban értem. Ezen felbátorodva fél órán keresztül érkeznek a „fuerték”, a „lentamenték” és a válogatott vitorláskifejezések olaszul.
Halálfélelemmel ugyan, de követem félig-meddig megértett utasításait, és a bumm elől hajolgatva újra és újra megfordítom a hajót. Miután kiérünk a partra, elnéző, szinte szánakozó, de mégis szeretetteli mosollyal megjegyzi, milyen kár, hogy nem beszélek olaszul. Arra sajnos nem volt elég egy óra, hogy kihúzott háttal, magabiztosan szeljem a habokat, de végül elmondhatom, hogy vezethettem egy 420-as vitorlást. (A bérlése különben egy órára 20 euró, egy napra pedig 75.)
A helyszínen vitorlásoktatás is zajlik, a gyerekeknek tábort tartanak. Éppen a kis Optimistjeik körül sürgölődnek, amikor elbúcsúzunk Andreától és Edianótól. A parton szinte minden létező vízi sportot ki lehet próbálni: a vitorlázást, a kenuzást, a kajakozást, a SUP-ozást, a vízi siklóernyőzést, de akár jet skire is lehet ülni, vagy az utána sikló banánra. Rengeteg ingyenes lehetőség is van. A színpadokon reggelente aerobikórák zajlanak, de a vízi nordic walkingért sem kell fizetni, amit mi egy órában próbálunk elsajátítani, az ajánlott tíz helyett.
Hajókázás a lagúnában
Az utószezon hátránya – vagy éppen bája –, hogy a szikrázó napsütést bármelyik pillanatban felválthatja egy kiadós zuhé. Lignanói utunk második napján minket is utolér az eső. Szélálló dzsekiben és hosszú nadrágban, dideregve szállunk fel a Nuova Saturno fedélzetére, és hálát adunk, amiért a sétahajónk fedett.
Kapitányunkat, az ötvenes évei végén járó, őszülő Adrianót senki sem tartaná nagy durranásnak, ha nem lenne meg benne az olaszok sajátos csábereje, a kisugárzás, ami miatt minden szempár rászegeződik, amikor a fedélzetre lép. Persze ekkor még nem sejtjük, hogy sokkal több van a tarsolyában, mint a hajóvezetés tudománya.
A Marano lagúnában tett utunk minden pillanatában vár ránk valamilyen élmény. Miután felfedezzük a Venezia és Lignano feliratú irányjelző táblákat, rákanyarodunk az Adriai-tengerbe torkolló Stella folyóra. Jobbról és balról nádas emelkedik, egy hattyú úszik át előttünk, az égen pedig megjelennek a sirályok. Bor és szardíniás szendvics érkezik egy nagy tálcán.
A parton kis halászkunyhók tűnnek fel, a verandájuk a vízre nyúlik, mellettük a folyó fölé húzott hálók feszülnek. Járt itt Ernest Hemingway is – mondja kapitányunk – A folyón át a fák közé című könyvében erről a tájról írt. Ha éppen nincs újabb megcsodálni való épület, jelenség vagy állat a természetvédelmi terület vizein, Adriano szórakoztat minket. Szorgosan adja át a kormányt és kalapját bárkinek, aki szeretné kipróbálni, hogy milyen egy ilyen nagy hajót vezetni. Egyik kolléganőmben különösen örömét leli, amíg vezet, átkarolja, és talán a helyi élővilág sokszínűségéről mesél, talán a hajó kormányzásának mikéntjéről magyaráz, de igazából az is lehet, hogy éppen szerelmet vall neki. Aztán a hangszórókból egyszer csak felharsan Céline Dion hangja a Titanic főcímdalával, ő pedig Leonardo diCaprióvá változik, és kolléganőm karját kitárva eljátssza a film ikonikus jelentét.
A vízre épült halászfalu egyik házánál kötünk ki, a kiszállást Adriano trombitajátéka kíséri. Miután megszokjuk a talpunk alatt a talajt, a nádfedeles kunyhóban gyűlünk össze, ahol a kapitány arról mesél, egykor hogyan jártak ide édesapjával halászni. Igazi mesélő légkört teremt, aztán a kezébe kerül egy gitár, és jó érzékkel olyan turistabarát dalokat játszik nekünk, amiknek a szövegét garantáltan ismerjük. „Quando, quando, quando...” – énekli például.
Egy órával később visszaszállunk a hajóra, és a part felé vesszük az irányt. Ha kedd reggel érkeztünk volna, nem csak olasz muzsikában és egy kis romantikázásban lett volna részünk, olyankor ugyanis a Nuova Saturno kalózhajóvá alakul a legkisebbek nagy örömére, és kincskereső kalandra indul. (Az útra a felnőtt- 18, a gyerekjegy 9 euró.)
Tenger gyümölcsei és Lignano proseccója
A sajtóutak egyik jellegzetessége, hogy az újságíró azt eszik, amit elé tesznek. Lignanóban egymást érik a szeletes pizzázók és éttermek, ahol megfordultunk, valószínűleg ezért is döntöttek úgy, hogy ők legkülönlegesebb fogásaikat tálalják nekünk, amik között természetesen nem tűnik fel a világszerte imádott és szégyenszemre ketchuppal elfogyasztott lepény.
Peszketáriánusként (vagyis halevő vegetáriánusként) mellőzöm a húsokat (kollégáim tányérján megfordult sült kacsa és marhasteak is), így rengeteg hal kerül a tányéromra. A Lignano Sabbiadoro mólóján helyet kapott híres Terrazza a Mare főként tenger gyümölcseiből álló ételeket vonultatott fel tempurált és sült formában. Ettünk rizottót tintahallal és csigával, tésztát, gnocchit tonhallal, Szent Jakab-kagylót és rákot.
Ugyan kifejezetten lignanói étel nem létezik, megkóstoljuk a helyi proseccót, vagyis a ribolla giallát. Az olaszok családi vacsoráin állítólag vérre menő vitákat képes elindítani a kérdés, hogy melyik a finomabb, az eredeti vagy az itteni. Találkozunk az olaszok tokajijával is, a friulano nevű száraz fehérborral. Hotelünk, a Florida portása előre figyelmeztetett minket, hogy Olaszország gasztronómiája sokszínűbb, mint ahogyan azt a turisták gondolják, minden régióra más ételek jellemzők, és mi egy cseppet sem bánjuk, hogy a pizza helyett olyan ízeket fedezhetünk fel, amiket itt, a fenyvesekkel körülölelt szigeten, az arany homokos parton álmodtak meg.
