Az író saját története is valódi tündérmese. Minden viszontagság ellenére elnyerte szíve választottjának kezét, megjárta a háborút, elvesztette a barátait, de végül sértetlenül ért haza, hogy beváltsa a nekik tett ígéretét: megírja a saját mitológiáját.
Gyerekek és sárkányok
John Ronald Reuel Tolkien története 1892-ben kezdődött, de nem egy földbe vájt lyukban – ahogyan a 45 évvel később megszületett Zsákos Bilbó úré –, hanem a Dél-afrikai Köztársaság fővárosában, Bloemfonteinben, ahová édesanyja, Mabel Suffield férjét, Arthur Tolkient követte Birminghamből. Két évvel később itt született meg öccse, Hilary is. Az olvasó bizonyára sejti már, hogy valamilyen fordulatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy a kis Tolkien visszakerülhessen Angliába, amelynek a végtelen, zöld vidékei inspirálják mitológiájának helyszíneit. Ronald hároméves volt, amikor Mabel úgy döntött, hogy a gyerekekkel együtt hazalátogat. Terveik szerint később Arthur is csatlakozott volna hozzájuk, de reumás láz tört ki rajta, agyvérzést kapott, és hamarosan meghalt.
A család a nagyszülőkhöz költözött a birminghami Suffield-házba, ahol Ronald a legszebb gyermekéveit töltötte a Moseley Bog mocsárvidékén kalandozva. „Csodálatos nyarakat töltöttünk ott, virágszedéssel, birtokháborítással” – emlékezett vissza Hilary erre az időszakra. Édesanyjuk sokat foglalkozott a két testvérrel, tanította őket és felolvasott nekik. Ronald különösen Andrew Lang tündérkönyveiért rajongott. „Rettentően vágyakoztam a sárkányok után. Persze gyáva kis testem nem szívesen vette volna őket a szomszédságunkban. De az a világ, amelyikben akár csak képzeletben is Fafnir létezhetett, veszélyei ellenére is mindennél gazdagabb volt és gyönyörűbb” – mondta egyszer. Hatévesen aztán elkezdte írni saját, sárkányokról szóló történetét.
Az idilli gyerekkor egy csapásra véget ért, amikor a fiúknak iskolába kellett menniük. Mabel úgy gondolta, hogy fiainak úgy lesz a legkönnyebb, ha közelebb költöznek a belvároshoz, ezért el kellett hagyniuk a házat és Moseley Bogot, ahol annyi jó élményben volt részük. De a legnagyobb veszteség csak ezután érte őket. Édesanyjuk cukorbeteg lett, és mivel abban az időben még nem ismerték az inzulint, hamarosan meghalt. Tolkien úgy emlékezett rá, mint aki „valódi mártír volt, és nem mindenkinek adja meg az Úr oly könnyen azt az ajándékot… egy anyát, aki halálra dolgozza magát, hogy gondoskodjék a fiairól és az ő hitükről”.
Nyelv születik
Más gyerekek fociztak, horgászni mentek vagy a bogárgyűjteményüket szaporították. Ronald más volt: ő a nyelvekért rajongott. Nem mindennapi érdeklődése egy walesi út során kezdődött, amikor megismerkedett a walesi nyelvvel. Aztán a King Edward iskolában találkozott a göröggel, ami azonnal lenyűgözte. „A görög nyelv keménységgel tarkított könnyedsége és felszíni csillogása rabul ejtett. A vonzerejébe belejátszott az antikvitása és a (tőlem távol való) idegenszerű távolsága is; messze állt minden megszokottól” – mesélt egyszer róla.
Egy tanárának, Robert Cary Golsonnak köszönhetően elkezdett érdeklődni a nyelv általános törvényszerűségei iránt. Megismerkedett az angolszásszal, majd a középangollal, aztán belekóstolt az óskandinávba, hogy eredetiben olvashassa Fafnir sárkány történetét, felfedezte a gótot, később pedig komolyabban tanulmányozta a finnt, de az izlandi nyelv sem állt távol tőle. Ronald számára a nyelv lehetőséget jelentett a játékra. Unokahúgai, Mary és Marjorie szívesen szórakoztatták magukat az állatnyelvvel, amit ők találtak ki és főleg állatnevekből állt. Miután megunták, Ronald és Mary egy sokkal bonyolultabb nyelvet találtak ki, aminek a nevbosh vagy új nonszensz nevet adták.
A fiú ezután gondolkodott el azon, hogy miért ne találhatná ki a saját nyelvét. „Tudják, nem ritkaság az ilyesmi. Sokkal-sokkal több gyerekben benne van a kreativitás, ahogyan ma nevezik, mint gondolnánk, és korántsem korlátozódik néhány dologra. Lehet, hogy nem akarnak festeni vagy nincs érzékük a zenéhez, és mégis szeretnének alkotni valamit. S ha az oktatás gerincét a nyelvtanítás alkotja, ez az alkotói kedv a nyelvteremtés felé fog fordulni” – mondta a kitalált nyelvekről.
Indulásnak a spanyolt vette alapul, amit a gyámja könyvtárában fellelhető könyvek segítségével tudott tanulmányozni. Kitalálta a naffarint. Az évek folyamán nyelve folyamatosan fejlődött, vagy újat talált ki. Mellette sok legendát olvasott, és felfedezte a britek és más népek mitológiáját. Nyelvének akkor talált gazdát, amikor az Earendil nevű, képzeletbeli hőséről írt verseket nagyobb történetté kezdte dolgozni. Azok a tündérek és manók beszélik, akikkel kalandjai során találkozott.
Edith, a tündelány
Ronald és Hilary édesanyjuk halála után a család jó barátjának, Francis atyának a gyámsága alá kerültek, aki igyekezett új otthont keresni nekik. A fiúknak végül Mrs. Faulkner adott szobát a házában, ahol családja mellett egy másik árva is élt: Edith Bratt. Nem meglepő, hogy hamar összebarátkozott a testvérekkel, főként a nála három évvel fiatalabb Ronaldhoz került közel. Sokat beszélgettek, és szívesen jártak teázókba. Kedvenc helyükön azzal ütötték el az időt, hogy a balkon fölé hajolva kockacukrot dobtak a járókelők kalapjára, ha pedig elfogyott a cukor, átültek egy másik asztalhoz.
Hamarosan egymásba szerettek, és ezt be is vallották egymásnak. Francis atyát nem tette boldoggá a hír. Követelte, hogy Ronald vessen véget a kapcsolatnak, és koncentráljon az oxfordi felvételijére. A fiatalok azonban titokban továbbra is találkoztak, Tolkien pedig elbukta a vizsgáit. Mégis úgy tűnt, sorsuk eldőlni látszik: Edithet gyámja meghívta, hogy költözzön hozzá Cheltenhambe, Ronald pedig második nekifutásra bejutott Oxfordba. „A Francis Road sarkán elhajtott mellettem kerékpárjával az állomás felé. Talán többé nem is látom az elkövetkező három évben” – írta naplójába arról a napról, amikor elváltak Edith-tel.
Ronald nem felejtette el a lányt. Arra várt, hogy betöltse a huszonegyedik életévét, és szabad, felnőtt férfiként ott folytathassa élete szerelmével a kapcsolatukat, ahol három évvel azelőtt abbahagyták. Miután éjfélt ütött az óra, és ő belépett a felnőttek világába, tollat ragadott és levelet írt Edith-nek: „Mikor következik el a nap, amikor Isten és az emberek előtt egymáséinak vallhatjuk magunkat?” A válasz más, hozzá hasonló szerelmeseket biztosan kijózanított volna, ugyanis a lányt közben eljegyezte George Field, Molly nevű barátnőjének a bátyja. Ronald ahelyett, hogy kétségbeesett volna, vonatra ült, és Cheltenhambe utazott. Az állomáson Edith várta, aki a nap végére úgy döntött, hogy felbontja a jegyességét George-dzsal, és hozzámegy Tolkienhoz.
Az oltárhoz azonban göröngyös út vezetett. Edithnek át kellett térnie a katolikus hitre, amiért gyámja elküldte a háztól. Unokanénjével költözött össze, és hamarosan vőlegénye is csatlakozott hozzá. Ekkor már küszöbön állt a francia partraszállás, ezért 1916. március 22-én Tolkien feleségül vette Edithet.
A Tea Klub
Ronald életében a barátai is fontos szerepet játszottak, akikkel a King Edwardban találkozott. Christopher Wiemannel, Robert Q. Gilsonnal és Geoffrey B. Smith-szel megalapították saját kis társaságukat, a Tea Clubot. Wiseman így írt szeánszaikról: „A tanév nyári harmadában kezdtük el, mégpedig igen merészen. A vizsgák hat héten át folytak, és ha épp nem vizsgáztál, az égvilágon semmi dolgod se volt. Ekkor kezdtünk a könyvtárban teázni délutánonként. Mindenki hozott valami »hozzájárulást«. Emlékszem, egyszer valamelyikünk egy doboz szardíniát hozott, ami aztán nem fogyott el, és a nyitott dobozt fenn felejtettük az egyik könyvespolcon. Később találtuk meg aztán, szag után. (…) A teázásokat eleinte a könyvtár rejtekében ejtettük meg, de mivel nyár volt, egy idő múlva áttettük a székhelyünket a Corporation Streeten lévő Barrow’s Storesba, Barrow áruházába. A teázójának egy eléggé különálló részben állt két pad között egy nagy, hatszemélyes asztal. A zugot Vasúti Kocsinak nevezték, és mi ezt tettük meg törzshelyünknek. A nevünket a hely névadója után »Barrowian Society«-re változtattuk.”
Hamarosan T. C. B. S.-ként hivatkoztak magukra. Tolkien itt igazán önmaga lehetett, gyűléseiken kedvenc történeteit olvasta fel, művészetkedvelő társait is megismertette a brit legendákkal. Halálukig szoros barátságban maradtak.
Oxford kapui megnyílnak
Ronald ösztöndíjasként nyert felvételt Anglia legrangosabb egyetemére, itt kapott lehetőséget arra, hogy még többet foglalkozzon azzal, ami a leginkább érdekelte: a nyelvekkel. Ennek ellenére bármikor kapható volt a diákcsínyekre. Egy esetről naplójában írt: „Geoffrey meg én zsákmányoltunk egy autóbuszt, és förtelmes zajt csapva az egyetemisták meg a városlakók tomboló tömegétől kísérve elhajtottunk a Cornmarketra. A busz rövidesen zsúfolásig telt elsőévesekkel. Carfaxnél néhány felkavaró szót intéztem a hatalmas tömeghez, aztán visszamentünk a maggers memuggerhez, a Martyr’s Memorialhez. Az eset semmiféle fegyelmi következménnyel nem járt!”
Nemcsak diáktársaival, tanáraival is megtalálta a közös hangot. Joe Wright a filológia iránti szeretetét adta át Ronaldnak, de miután megtudta, hogy a fiút a walesi nyelv érdekli, ezt mondta: „Fogjon a keltához, fiam, pénz van benne!” Tolkient a nyelv hangzása különösen elvarázsolta. „Ha megkérdezed, a legtöbb angolul beszélő ember azt fogja mondani, hogy a cellar door (pinceajtó) »szép« szó, különösen, ha a jelentésére nem figyelünk, a helyesírására meg pláne nem. Szebb, mint, mondjuk, a sky (égbolt), és sokkal szebb, mint a beautiful (szép). Nos, az én számomra a walesi nyelv tele van cellar doorokkal.”
A nyelveken kívül a kalligráfia is vonzotta, különböző stílusokkal kísérletezett. Egy egyetemi társa szerint akkoriban minden barátjának más kézírással írt levelet. Tolkien ebben az időben ismerkedett meg a finn nyelvvel, ami a tündék nyelvének alapjául szolgált később. Az Exeter College könyvtárában talált egy finn nyelvkönyvet, és elkezdte eredetiben olvasni a Kalevalát. „Mintha borospincére bukkantam volna, amely sosem ízlelt zamatú és illatú borokkal töltött palackokkal lenne tele. A kóstolásban egészen megrészegedtem.”
A klasszika filológia alapvizsgái után megkereste dr. Farnell, Exeter rektora, és mivel tudta, hogy Tolkien milyen szenvedéllyel vetette bele magát a nyelvek tanulmányozásába, azt javasolta, iratkozzon át anglisztikára, amit a fiú boldogan fogadott. De, mint tudjuk, az idilli időszakok nem tartanak sokáig.
Árnyak gyűlnek
Tolkien még egyetemista volt, amikor Anglia hadat üzent Németországnak. Szerette volna befejezni a tanulmányait, ezért nem jelentkezett azonnal a hadseregbe, csak azután vonult be, hogy megszerezte a diplomáját. Alhadnagyként került a lancashire-i lövészekhez, és azt remélte, hogy itt majd találkozik barátjával, Geoffrey-val, de külön zászlóaljhoz osztották be őket.
1916-ban átment a híradósokhoz, ahol jelekkel foglalkozott: megtanult morzézni, zászlóval és tárcsával jelet adni. Hamarosan azonban megkapta a behajózási parancsot, és Franciaországba, a frontra küldték. Ott értesült két barátja, Robert Q. Guilson és Geoffrey B. Smith haláláról. Úgy tűnt, a háború végleg feloszlatta a T. C. B. S.-t, de Smith Tolkiennek címzett, utolsó levelében ez állt. „Az a legfőbb vigaszom, hogy ha ma éjjel lemészárolnak – néhány perc múlva indulok szolgálatba –, marad még egy ember a nagy T. C. B. S.-ből, aki hangot ad mindannak, amiről álmodtam, és amiben mind egyetértettünk. Mert biztos vagyok benne, hogy a halál nem képes megsemmisíteni a T. C. B. S.-t. (…) Áldjon meg az Isten, én kedves John Ronaldom, s ha a sors úgy adná, hogy én már nem leszek, mondd ki helyettem is a szavakat, amelyeket én próbáltam kimondani.”
Tolkien sértetlenül tért vissza Angliába. Miután sok bajtársához hasonlóan ő is megkapta a lövészároklázat, hazaküldték. A háború után élete három nagy szerelmével töltötte az idejét: a családjával (Edith-tel és három fiukkal), oxfordi professzorként a nyelvvel és saját mitológiájának megalkotásával.
Mitológia születik
Tolkienban mély nyomot hagyott Geoffrey levele, amelyben arra kérte, hogy folytassa mindazt, amit a T. C. B. S.-sel elkezdtek. Úgy döntött, hogy belekezd a mitológia létrehozásába. Az ötletet saját nyelvének megalkotása is inspirálta. Rájött, hogy ha valódi nyelvet szeretne létrehozni, akkor szüksége lesz egy történetre, amiben az fejlődhet.
„Tónusa és színvilága olyan lenne, ahogy én szeretem, kissé hűvös és tiszta, s a mi »levegőnk« áradna belőle (az északkelet klímája és talaja volna benne, értve Britanniát és Európa felénk eső részeit, tehát nem Itáliát és az égei világot, még kevésbé keletet), és ha (reményeim szerint) megvalósulna benne az a tünékeny könnyed szépség, amit sokan keltának neveznek (noha a hiteles régi kelta anyagokban ennek nyoma sincs), »fennkölt« lenne, mentes minden durva alacsonyságtól, méltó egy régóta költészettől átitatott érettebb szelleméhez” – írta.
Belekezdett abba a munkába, amit ma A szilmarilokként ismerünk. Az első történetet, amin nyomot hagytak a Somme-nál átélt háborús élmények, 1917 elején vetette papírra. Legkedvesebb történetét is egy háború alatti élmény inspirálta. Amikor kimenőt kapott, hogy meglátogassa újszülött kisfiát, Edith-tel bebarangolták a vidéket. „A haja hollófekete volt, a bőre bársonyos, a szeme ragyogott. Énekelt – és – emlékezett feleségére. Itt fogant meg benne A szilmarilok központi témája, a halandó Beren története, aki beleszeret a halhatatlan tündelányba, Lúthien Tinúvielbe, amikor meglátja a bürökvirágok között táncolni az erdőben. Felesége halála után így vallott szerelméről Christopher fiának: „Ő volt (és ezt ő is tudta) az én Lúthienem. Többet erről most nem tudok írni. De szeretnék egyszer hosszan beszélni veled erről.”
Mitológiája egy nyári napon újabb szereplővel bővült. A Northmoor Road-i ház dolgozószobájának íróasztalánál ült, és érettségi dolgozatokat javított éppen. „Az egyik jelölt féloldalnyit üresen hagyott a dolgozatlapon (ha a diákok tudnák, hogy mennyire hálás a dolgozatjavító tanár az ilyen üres fél oldalakért!), én meg ráírtam: Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy hobbit. A nevek mindig mozgásba lendítik a fantáziámat. El is gondolkodtam rajta, hogy milyen népek is lehetnek a hobbitok.”
Bilbó, a hobbit karaktere nagyon hasonlított a középkorú, külsőségekkel kevéssé törődő, a színes mellényekért viszont rajongó és angol értékekre esküdött Tolkienra. „Valójában hobbit vagyok, ha testméretemtől eltekintünk. Szeretem a kerteket, a fákat és a gépesítetlen szántóföldeket; pipázom, és kedvelem az egyszerű, nem mélyfagyasztott ételeket, a francia konyhát viszont utálom; szeretek, sőt merek díszes mellényt hordani szürke korunkban. Szeretem a (földeken szedett) gombát; van érzékem az egyszerű humorhoz (amelyet még jóindulatú kritikusaim is fárasztónak találnak); későn fekszem és (ha módom van rá) későn kelek; nem sokat utazom.”
Tolkien olyan könyvet szeretett volna írni, ami bár a mitológiájához szorosan kapcsolódik, mégsem olyan komor, és az ő gyerekei is szívesen meghallgatják. A hobbit 1937. szeptember 21-én jelent meg, és olyan nagy sikert aratott, hogy karácsonyra elfogyott az első kiadása.
Tolkien olyannyira megszerette a hobbitokat, hogy új történetbe kezdett, aminek szintén ők a főszereplői. Hozzálátott A Gyűrűk Ura megírásához. „Ilyen történetet az ember nem olyan fák leveleiből írja, amelyeket most vesz szemügyre, sem a botanika és a talajtan alapján; az úgy nő fel, mint maga a sötétben az emberi elme avarjából: mindabból, amit az ember látott, elgondolt vagy olvasott, amit rég elfelejtett, ami mélyre ülepedett. Pedig válogat is az ember, mint a kertész, hogy mit dob a maga személyes komposztgödrébe; az én televényemben nyilván a nyelvi korhadék a leggazdagabb” – mondta fő művéről.
A címet akkor találta ki, amikor Chamberlain Münchenben Hitlerrel kötött egyezményt, a könyvet mégsem az aktuális események inspirálták. Egykori barátja, C. S. Lewis is így látta: „Mindezeket nem azért ötlötte ki, hogy a valódi világ bármely helyzetét vagy eseményét tükrözzék. Épp ellenkezőleg: a valódi események kezdtek döbbenetes módon beilleszkedni az általa kiötlött sémákba.”
A Gyűrűk Ura megírásához Tolkiennek tizenkét évre volt szüksége, és már elmúlt hatvan, amikor megjelent A Gyűrű szövetsége 1954-ben. A könyvek a következő tíz évben 3 millió példányban keltek el világszerte.
