Nem tudjuk, mi lett volna, ha Szendrey Júliát édesapja Petőfi helyett egy tehetős birtokoshoz adja, ha Tanner Ilona sosem csenget be kézirataival Babits Mihály és Szabó Lőrinc közös otthonába, és ha Harmos Ilonát senki sem mutatja be Kosztolányinak. Vajon kivívhattak volna évszázadokra szóló hírnevet saját tehetségükkel egy olyan világban, ami a férjeiknek kedvezett?
Szendrey Júlia, a költőnő
Valószínűleg sosem hallottunk volna Szendrey Júliáról, ha Petőfi Sándor végül Prielle Kornéliát, a kor ünnepelt színésznőjét vette volna feleségül, pedig a nő érdemei nem merültek ki abban, hogy témát és gyermeket adott a költőnek. Gyimesi Emese által összegyűjtött 141 versét idén adták ki, és ezekben többek között gyermeke iránti szeretetéről és a boldogtalanságból adódó halálvágyáról is írt. Életében ezek közül csupán 26 jelent meg női divatlapokban, évkönyvekben és naptárakban, és egyik sem azokról a témákról szólt, amelyek Júliát igazán foglalkoztatták: a hazaszeretetről vagy a nők felé irányuló elvárásokról.
A hazaszeretet ugyanolyan fontos volt Szendrey Júliának, mint férjének. 1848 tavaszán, hasában fiával, Zoltánnal, részt vett a forradalom előkészületeiben. „Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt írtam, feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának” – írta Petőfi naplójában. Júlia ott állt a férfi mellett a Múzeumkertben, és a kokárdaviselés hagyományát is neki köszönhetjük: Petőfiét ő maga varrta és tűzte férje ruhájára. A költő eltűnése után néhány hónappal pedig Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez címmel publikálta írását, amiben a magyar nőket arra kérte, küldjék harcolni férfi hozzátartozóikat.
Verseket csak a költő halála után, az 1850-es évek elején kezdett írni. Hazafias műveit azonban (mint például a Magyar gyermekek éneke, a Zrínyi Ilona vagy a Magyar vagyok!) nem publikálhatta, a korban úgy gondolták, hogy ez a fajta érzület túl férfias a női beszédmódhoz. A kiadásban irodalmi kapcsolatai sem segítették, Jókai például egyáltalán nem közölte írásait, Aranyt pedig csak a prózája és a fordításai érdekelték. A költő különben a hazaszeretet és a nők kapcsolatáról így írt a Thúróczy Malvina műveiről szóló kritikájában: „Valóban így szép a nő. Nem declamálva a haza javáért, hanem keblére kulcsolva gyönge kezét s imádkozva mint egy Madonna.”
Ennek ellenére ígéretes költőnőnek tartották. Zilahy Károly úgy gondolta, „Szendrey Júlia nyitja meg azon időszakot, midőn költőnőink általános irodalmi színvonalra emelkednek”. Júlia második házasságának sikertelenségét jól mutatja, hogy verseinek kiadási jogát halála előtt nem férjére, hanem ápolójára, Tóth Józsefre ruházta, aki végül ugyan nem publikálta a kéziratokat, mégis megőrizte őket.
Török Sophie Babits árnyékában
Török Sophie-nak, azaz Tanner Ilonának irodalmi pályafutása szempontjából a Babits Mihállyal kötött házassága egyszerre jelentett szerencsét és szerencsétlenséget. A tehetséges költőnővel az irodalomtudomány férje miatt foglalkozott, akinek tehetsége és népszerűsége sohasem engedte Ilonát igazán érvényesülni.
Babitscsal kötött házassága korántsem a mindent elsöprő szerelemről szólt. Egy nap az ambiciózus nő, aki már olyan lapokban publikált, mint A Hét és az Új Idők, megjelent a költő Reviczky utcai lakásán, hogy megkérje, jelentesse meg verseit a Nyugatban. Meglepetésére nem a férfi nyitott ajtót, hanem lakótársa és titkára, Szabó Lőrinc, aki szívesen foglalkozott a mester helyett Ilonával, és nem sokkal később a kezét is megkérte. Boldogságuk azonban nem tartott sokáig. A visszahúzódó és nehezen ismerkedő Babits arra kérte barátját, engedje át neki a menyasszonyát, így Ilona 1921. január 15-én Babitscsal házasodott össze, és bár életük végéig társai voltak egymásnak, az előttük már sok ezer költő által megénekelt végzetes szerelem nem kapott helyet az életükben.
„Nem érdemeim tettek Babits Mihály hitvesévé, hanem mert éppen kéznél voltam, nem szeretett, nem kívánt mint egyetlen nőt, aki boldoggá teheti – csak a magánytól menekült, s meggondolás nélkül, teljesen ismeretlenül feleségül vett, csak hogy legyen mellette valaki...” – írta Ilona később a Most én vagyok a hang helyetted című visszaemlékezésében.
Babits egyengette az általa Török Sophie-vá keresztelt felesége karrierjét, aki mégis mindig a nagy költő árnyékában élt, és biztosította férjének azt a hátteret, aminek köszönhetően zavartalanul alkothatott, gégerákja alatt pedig hűségesen ápolta férjét. Babits halála után utolérte az alkotói válság: 1948-ban még megjelent a neki szentelt verseskötet, de a férfi életrajzát már nem írta meg, és a harmincas években elkezdett, Majthényi Flóra 19. századi költőnőről szóló regényét sem fejezte be.
A színpadon: Harmos Ilona
Harmos Ilona már komoly karriert tudott maga mögött, mire Kosztolányi Dezsőné lett belőle. Az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia után a Magyar Színházban helyezkedett el színésznőként, később vidéki társulatoknál is játszott, fellépett Székesfehérváron és Szabadkán.
Kosztolányi Dezsővel 1910-ben, a Vígszínház egyik bemutatóján ismerkedett meg, közös ismerősük, Kéri Pál újságíró mutatta be őket egymásnak. Három évvel később összeházasodtak és fiuk született, Ádám. Ugyan még ezután is fellépett a Modern Színpaddal, a Vígszínházban és az Alapi Nándor Vándorló Országos Kamaraszínházban, de már egyre ritkábban.
Ilonát a színészet mellett az írás is érdekelte: több elbeszélés és novella született tollából, amik a Nyugatban és a Szép Szóban jelentek meg, fordított színműveket is. Írói álneve Görög Ilona lett. Később nemcsak férje, hanem Kosztolányi legjobb barátjának memoárját is papírra vetette, 1948-ban pedig Tüzes cipőben címmel adta ki ostromnaplóját, amiben a fiával átélt bujkálás időszakáról írt.
Címlapkép: Németh László Társaság / Fortepan
