Mindig voltak kisebb-nagyobb törekvéseim a környezetbarát életmódra. Az igazat megvallva nem tudom, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: előbb kezdett-e el érdekelni a fenntarthatóság, mint hogy vegetáriánus lettem, és vajon előbb foglalkoztatott-e a vegyszermentesség, mint hogy az egyetem mellett biopamut gyerekruhákat árultam egy üzletben? Azt hiszem, minden apró lépés, amit a bolygóért teszünk, újabbakat hoz magával.
Nem volt kérdés tehát, hogy több kollégámmal együtt én is végigcsinálom a műanyagmentes júliust. Bíztam benne, hogy ha bevállalom ezt az egy hónapot, az életem az új szokások mentén elkezd átalakulni majd, hogy augusztusban ezzel a lökettel tudjam folytatni a hulladékcsökkenést. Szerencsére éppen úgy történt, ahogy elképzeltem: már nem undorodom a textilzsebkendő használatától, mindig van a táskámban egy kulacs és egy vászontáska, és nem okoz gondot a mosószer, a napraforgóolaj vagy tejföl csomagolásmentes beszerzése. Legnagyobb meglepetésemre viszont sokkal többel lettem gazdagabb, mint pusztán a környezettudatos mindennapok.
1. Több pénzem maradt a hónap végén
Még februárban belevágtam egy háromhetes csomagolásmentes kihívásba. Abból is sokat profitáltam, de úgy éreztem, ennyi idő nem elég arra, hogy új szokásokat alakítsak ki, és bosszantott, hogy még élesztőt sem tudtam venni anélkül, hogy ne hagytam volna szemetet hátra. Már akkor is vásároltam hulladékmentes boltokban, sőt a tulajokkal is beszéltem, akik igyekeztek bebizonyítani nekem, hogy ugyan az ő kilós áraik valamivel magasabbak, mint a hagyományos üzletekéi, összességében mégis sokkal jobban jövök ki velük, mert csak annyit veszek mindenből, amennyire szükségem van, ráadásul a minőségük is jobb. Ekkor még csak kísérleteztem az életmóddal, valószínűleg tényleg több időre lett volna szükségem, hogy megértsem, nem a legdrágább dolgokat kell levenni ezeknek a boltoknak a polcairól sem.
A műanyagmentesség is új gondolkodásmódot követelt meg a vásárlásban. Rájöttem arra, hogy úgy jövök ki a legjobban, ha amit lehet, én készítek el, és csak az alapanyagokat szerzem be. Ebben a hónapban sütöttem kenyeret (meglepően kevés energiával), készítettem kókusztejet (ami fényévekkel olcsóbb így, mint ha boltban venném), és elmerültem a vegán sajt készítésének a rejtelmeiben is. Mivel szeretek sütni-főzni, mi több, kifejezetten meditatív tevékenységnek tartom, ezért többnyire nem éreztem fárasztónak, hogy munka után még beálljak a konyhába.
Így történt, hogy sokszor otthon főztem ebédet magamnak, amivel kikerülhettem az étkezdék műanyag evőeszközeit, tányérjait és csomagolásait, ráadásul napi pár száz forintból jóllaktam, plusz tudtam, hogy milyen összetevőkből készült az ebédem. Ennyi munkával a hátam mögött nehezebb volt pazarlásra adni a fejem. Miután energiát öltem abba, hogy megtervezzem, melyik nap mit eszem, milyen dobozokat és befőttesüvegeket kell magammal vinnem reggel, hogy be tudjak vásárolni, és elkészítettem a finomabbnál finomabb (na jó, és néha borzasztóan félresikerült) fogásokat, nem szívesen hagytam, hogy ezek megromoljanak. Kisebb, mégis bőségesen elég adagokat főztem. Nem akartam csak azért beiktatni a héten egy plusz vásárlást, mert a másfél kiló spagetti fele a kukában végezte.
Megtanultam azt is, hogy mit hol érdemes beszerezni. Rájöttem, hogy igen elszállt árakon lehet kenyeret kapni, ha az ember nem figyel, vagy éppen lusta, hogy hazafele még egy pékségnél is megálljon. Sokkal több zöldséget és gyümölcsöt vettem, mert ezeket volt a legkönnyebb műanyagmentesen beszerezni (már ahol, ugye), és ezek sokkal egészségesebbek és olcsóbbak, mint azok a készételek, amiket az ember péntek este zombi üzemmódban szór be a bevásárlókosarába, nehogy gondolkozni kelljen, mit egyen a hétvégén.
Azt vettem észre, hogy a hónap végére (a különleges, csomagolásmentesen kapható csokitól való függőségem ellenére is) érzékelhetően több pénz maradt a bankszámlámon, mint általában. És nem éheztem, nem szűkölködtem, nem volt semmiben hiányom.
2. Jobban értékelem a meglévő tárgyaimat, és nincs szükségem felesleges, új holmikra
Kifejezetten utálok vásárolni. Hipochondriás pánikrohamom lesz a nagy tömegben, nem szeretek sokat ácsorogni a boltokban, és igen, mégis én vagyok az az ember, aki ha belép egy bevásárlóközpontba, minden vásárlócsalogató inger hat rá (Milyen gyönyörű az a hálóing! Hiszen nyári leárazás van, biztosan találok olyan ruhadarabot, ami csak rám vár. Mi ez az illat?), és azonnal elfelejtem, hogy voltaképpen mi is volt az eredeti célom (egy csomag pamutzokni és egy kiló kenyér). Az utóbbi időben ezért szoktam rá az online vásárlásra. Szinte hallom, ahogyan a kedves olvasó felszisszen, mert lelki szemei előtt látja, hogy ez micsoda műanyagmennyiséget jelent. Ott van ugye maga a csomag, amiben érkezik a sok kis csomag a vadonatúj len nadrággal és a pamut nyári ruhácskával, és ha szerencsém van, akkor nem találok még további selyempapírt és merevítő kartont.
Nem mondom, hogy nem ültem üveges tekintettel az e-mailek előtt, amikben arról értesítettek, hogy éppen azt a gyapjúpulóvert árazták le, amire már hónapok óta vágyom, vagy hogy nem hagyta el a számat vágyakozó sóhaj egy új bikini után, amikor a strandra indultam, vagy hogy könnyű volt végignézni, ahogy elfogy az a csinos halásznadrág a méretemben. De hé, túléltem!
Itt egy pillanatra meg kell állnom, mert kötelességemnek érzem, hogy meggyónjam: nem tudok turkálóban vásárolni. Számtalanszor megpróbáltam, de mint említettem, megőrülök a tömegtől és az átláthatatlanul nagy választéktól. Ha én egy fekete farmernadrágot szeretnék a fenekén egy katicabogaras hímzéssel, akkor nem tudok megnyugodni egy sötétkék nadrággal rózsaszín flitterekkel a szárán. A turkálókban pedig eddig még soha nem találtam olyan ruhát, ami pont megfelelt volna az elképzeléseimnek, és ha mégis, akkor biztosan nem volt a méretemben. Tudom, van még hova fejlődnöm, de hiszek a fokozatosságban. Könnyen lehet, hogy ha egyszerre próbálnék magamra erőltetni mindent, úgy megutálnám az egészet, hogy hamarosan egy gyorsbüfében találnám magam marhaburgert falatozva műanyag késsel és villával, szívószállal szürcsölve egy műanyagpohárnyi üdítőitalt, az oldalamon számtalan nejlontáskával, amelyek mindegyike egy-egy 100% poliészter ruhadarabot tartalmaz.
A helyzet az, hogy júliusban egyetlen csomag biopamut bugyit vettem magamnak, aminek a műanyag összekötőbizgentyűje a „Július Havi Eltévelyedéseim és Bűneim” nevű befőttesüvegben végezte két camembert sajt csomagolása és a majonézfedő fólia mellett. Sikerült túllendülnöm a nehéz pillanataimon, és elkezdtem értékelni a meglévő holmijaimat. Rá kellett jönnöm, hogy minden alkalomra és minden szituációhoz van egy ruha a szekrényemben, ami tökéletesen megfelel. Idén nyári lábbelit sem vettem. Ugyan a bőrszandálom talpa lassan kettéválik, de úgy döntöttem, inkább megjavíttatom – elvégre nagyon szeretem.
3. Molymentes lett a konyhám
A legnagyobb öröm és meglepetés, ami ebben a hónapban ért! Nem is emlékszem, hogy mióta küzdök a molyokkal. Hiába pakoltam ki az egész konyhát, hiába szórtam minden gyanús élelmiszert a kukába, hiába könyörögtem a Nagy Molyistenséghez, hogy most már hagyja el az én szerény kis otthonomat, egyszerűen semmi nem segített. Különben egészen összeszoktunk a kolóniával. Már-már szomorúan, gyászindulót dúdolva dobtam a kukába a nyomokban molybébiket tartalmazó diószacskót, reggelenként pedig baráti fejbiccentéssel üdvözöltem a konyhaszekrény ajtaján pihengető Lizit és Armandot.
Aztán egy szép nyári reggelen megtörtént a lehetetlen. Először csak hiányérzetem volt. Nem tudtam, miért érzem magam olyan kellemetlenül. Elfelejtettem kenyeret venni? Nem raktam be a gombás pizzát este a hűtőbe? És akkor rájöttem, hogy hosszú idő után először nem repül moly az arcomba, amikor kinyitom a konyhaszekrényt.
A sikert annak tudom be, hogy szinte minden, amit vettem, befőttes- vagy csatos üvegbe került (a régieken pótoltam a lába kélt szilikontömítéseket), így öreg barátaimnak nem hagytam lehetőséget a táplálkozásra. Béke molyainkra!
4. Megtanultam: nincs olyan, hogy tökéletes
Legyen szó műanyagmentességről vagy zero waste életmódról, igen egyszerűen a végletek emberévé lehet válni. Elvégre ha meg tudtam válni a szívószáltól, inkább szomjan halok, mint hogy megvegyek egy PET-palackot, és a világ végéig, perzselő pusztákon és jeges hegyvidékeken át is képes vagyok elzarándokolni kimérős tejfölért, akkor miért nem tudok lemondani a C-vitaminról, amit sehogy sem lehet műanyagmentesen megvenni?
Amikor az ember megpróbál kialakítani egy környezettudatos életmódot, nehéz megtalálni a határokat, és nagyon könnyű hibáztatnia magát minden botlásáért vagy halandó határaiért. Erre a lelkiismeret-furdalásra még azok a Facebook-csoportok is ráerősítenek, ahol a transzcendens lénnyé avanzsálódott zero wasterek egymás torkának ugranak egy tejesdoboz újrahasznosításának az ötletéért. (Minek kellett megvenned? Most nem lenne gondod rá, hogyan készíts belőle madáretetőt. Te okoztad a bajt! Szégyen. Szégyen!)
Az emberiség egyik legősibb titkát szeretném megosztani most: nincs olyan, hogy tökéletes. Még Bea Johnsonnak, a zero waste fogalom feltalálójának is (aki még azzal is megpróbálkozott, hogy az egész családját átnevelje a WC-papírról a lapulevélre) van egy befőttesüvege, amibe a szemetét gyűjti. Még ő sem tökéletes.
Törekedni viszont lehet. Ha ma felállsz, elmész, veszel egy kulacsot, és többet nem iszol PET-palackból, ha csak ennyit tettél meg, a világ máris szebb hely. Persze sokkal könnyebb azt mondani, hogy „nekem sosem menne a műanyagmentes életmód” vagy hogy „nekem nincs időm arra, hogy este még nekiálljak sütni”, esetleg „én vidéken lakom, értsétek meg, hogy itt nincsenek csomagolásmentes boltok”, netán (az egyik kedvencem) „mit számít egyetlen eldobott műanyag palack?”, de ha végiggondolod, bárhol élsz és bármennyit keresel, igenis tudsz tenni valamit. Az is rendben van, ha csak apróságot. Mit szólnál például, ha ezentúl a banánt nem tennéd nejlonzacskóba, amikor bevásárolsz? A természet olyan szépen megoldotta a csomagolást! Minden icipici változás számít, nem kell tökéletesen csinálni.
5. Több élménnyel lett gazdagabb az életem
Az első héten minden nap boltba jártam. Ki kellett tapasztalnom, hogy miből mennyit érdemes kimérten vásárolni, és lassanként rájöttem arra is, hogy milyen eszközökre van szükségem az új, műanyagmentes életemben. Vettem például méhviaszos csomagolót (ami megváltoztatta a sajtjaim életét), snackzsákot (amiben általában a magvakat hoztam el), de megbarátkoztam a textilzsebkendő és szalvéta használatával is (amiket jó darabig csak ki kell mosnom ahelyett, hogy újabb és újabb csomagért zarándokoljak el valamelyik drogériába).
Hamarosan kialakult valamiféle rendszerem. Most két bevásárlást ejtek meg a héten, egyet hétfőn és egyet pénteken (ilyenkor vásárolok a csomagolásmentes boltban, aminek a közelgő hétvégén kívül az aznapi túrórudi-szállítmány a másik oka). Kénytelen voltam előre tervezni, ha nem akartam minden nap befőttesüvegekkel a táskámban dolgozni járni. Ennek köszönhetően viszont szabadabbak lettek az estéim, arról nem is beszélve, hogy már nem bújom a webshopokat az ideális farmerdzseki vagy bármilyen más ruhadarab, netán kiegészítő után. Van időm és energiám futni, színházba, moziba menni, a barátaimmal találkozni ahelyett, hogy munka után fáradtan egy film elé zuhannék. Ráadásul a megspórolt pénzt költhetem további élményekre. Mondjuk, egy jól kiérdemelt nyaralásra.
+1 Elkezdtem értékelni önmagam
Biztosan mindenkinek ismerős az az érzés, amikor gyerekkorában az ember fia, lánya úgy hiszi, azért született, hogy megváltsa a világot. Még nem tudja, hogy pontosan hogyan, talán építhetne egy szerkezetet, ami ötmilliárd év múlva nem hagyja majd elpusztulni a Napot, esetleg kitanulhatná a varázslómesterséget, hogy beteg embereket gyógyíthasson. Ezek az elképzelések aztán hamarosan szerényebb célokká szelídülnek, az egyetem elhagyása után pedig megszeppenten pillant körbe, és próbálja visszaidézni, hogy mi is volt az eredeti elképzelése. Aztán miközben pénzkereső felnőtté válik, a világ megváltása már egyáltalán nem tűnik olyan fontosnak. Hiszen fizetni kell a számlákat, vezetni kell a háztartást, és netán még arra is kísérletet kell tenni, hogy egészséges gyerekeket neveljen fel. Mindemellett minden, amibe csak botlik – a filmek, a sorozatok, a reklámok, az óriásplakátok és az üzletek kirakatai – azt sugallják, hogy nem elég. Nem elég szép, nem elég vékony, nem elég izmos, nem elég sikeres.
Vannak napok, amikor az ember se szépet, se jót nem talál magában – még akkor sem, ha nem vérfarkas. Ilyenkor különösen nehéz meglátni a motivációt az életben. A műanyagmentesség engem ebből a letargiából lendített ki. Túlzás lenne azt állítani, hogy segítek a Földön, mert nem vettem meg egy műanyagdoboznyi áfonyát, a helyzet az, így még mindig csak azt értem el, hogy nem ártok – de már ezzel a gondolattal is sokkal jobb érzés élni.
Többször kaptam magam azon, hogy reggel izgatottan kelek fel, és azon gondolkozom, mit lehetne tenni, hogy mások is megértsék, milyen fontos, hogy minél többen törekedjünk a fenntarthatóságra. Kit érdekel, hogy milyen szép, vékony, izmos vagy sikeres, amikor vannak ennél sokkal, de sokkal fontosabb célok. Már tudom, hogyan szeretném megváltani a világot.
