Napjaik nélkülözésekkel, a nem várt terhességektől való félelemmel és feszültséggel teltek, a költő hűsége megingott, a háború pedig végleg szétválasztotta őket.
Mik és Fifi mindennapjai
A 17 éves Radnóti Miklós és a 14 éves Gyarmati Fanni először 1926-ban találkozott. Ugyanahhoz a tanár házaspárhoz jártak korrepetálásra matematikából. A fiatal költő elcserélte a lány ceruzáját a sajátjára, hogy legyen oka szóba elegyedni később Fifivel. Radnóti aztán egy évig egy csehországi textilipari főiskolán folytatta tanulmányait gyámja kívánságára, de miután visszatért, úgy tűnt, semmi sem állhat boldogságuk útjába: lediplomázott, és 1935-ben feleségül vette Fannit. Az esküvő mégsem telt olyan gondtalanul, mint várták. „Utálatos izgulós nap az esküvőnk sok sértődéssel, mert kizárjuk lehetőség szerint a rokonokat, és emiatt bajok” – írta Fanni naplójában, amiben 1935 és 1946 között rendszeresen és részletesen jegyezte fel életük történéseit. Ugyan ekkor még nem sejtették, de az első riadt, feldúlt és elkapkodott éjszakát több is követte. „Első éjjelünk volt. Féltem, és ez sokat rontott, de nem tudtam ezt a félelmet elaltatni magamban. Este szertartásosan készültünk a lefekvésre, együtt fürödtünk játékosan, és olyan jó volt, de azután Miklós kicsit sietett, de talán ő is szeretett volna már túl lenni rajta, és fájdalmat okozott, ijedtséget öröm nélkül.”
Házasságuk alatt Radnóti főállású művészként élt: kávéházakba járt, barátokkal, írókkal, költőkkel találkozott, verseket, néha kritikákat írt és fordított. Kettejüket Fanni tartotta el, aki miután gépírás- és gyorsírásoktatói oklevelet szerzett, édesapja gyorsíróiskolájában tanított, amíg 1941-ben be nem zárták a zsidótörvények miatt. Házasságuk második évében a mindig optimista Fifi rendszeresen panaszkodott leterheltségéről naplójában. „Nem vagyok rendben. Nem bírom a munkát. Lehet, hogy van ebben egy kis póz is, mert annyit rágták a fülembe, hogy ez nem megy így tovább, de azt hiszem, őszintén érzem magam is. Most már mióta semmi ünnepnap, semmi megszakítás és napi nyolc-kilenc óra munka, mindig ugyanaz.”
Fanni igyekezett kielégíteni a költő minden, alkotáshoz szükséges igényét. Intézte az ügyeit a lapoknál, legépelte a szövegeit, és biztosította a szabadságát. „Miknek pláne rabság ez az állapot, és örök tragédia lesz, ha neki dolgozni fog kelleni és közben az éltető semmittevését elveszti vele” – és bizony nehezen jöttek ki abból a kevés pénzből, amit Fanni a tanítással, Radnóti pedig az alkalmi munkáival keresett, ha pedig írói válságba került, felesége hajlamos volt magát okolni érte. „Hát miért nem tud Mik dolgozni, ha nem miattam. A létem nem hat rá segítően, sőt. És ez iszonyú, tele vagyok önváddal, és nemhogy javítani próbálnék a helyzetünkön, inkább még jobban elrontom. Talán az lenne legjobb rá nézve, ha elpusztulnék.”
A törékeny Fanni hamarosan teljesítőképessége határára ért. 1937-ben már arról írt, hogy képtelen otthon is a munkával foglalkozni, 1940-ben pedig veszekedés tárgyává vált, hogy férje annak ellenére jár kávéházba, hogy már a hónap közepére felélik minden pénzüket. A szegénység nemcsak mindennapjaikra, de a jövőjükre is rányomta a bélyegét, ilyen körülmények között úgy érezték, nem tudnának eltartani egy gyereket. 1935 és 1940 között Fanni szinte évente járt terhességmegszakításokra. „Holnap megint megoperálnak. Pénteken voltam orvosnál, és megállapította újból a terhességet. (...) Ma este Laci tartott itt nagy goromba prédikációt, hogy ezt nem lehet csinálni, és Miklósnak, mintha ő szegény tehetne róla. Olyan butaság ez tőle, hiszen olyan szerencsétlenül neurotikusak vagyunk már úgyis. Lehetetlen így az élet, nincs megoldás és menekvés. Hisz az a régi kínlódó, romantikus egymásra vágyás akkor még ezerszer jobb volt, mint ez az átkozott félbeteljesülés. (...) Halálra voltam elkészülve szinte, és féltem attól, hogy betölt a tudat: ha ez mindig így lesz, ha ennyire meg van bénítva a szerelmünk örökre, akkor hát mit fogunk tudni egymásnak adni, miért élünk még?”
A rendszeres abortuszok miatt a félelem Fanni mindennapjainak részévé vált, a nem kívánt terhességek rémképe – ahogyan naplójában fogalmazott – Damoklész kardjaként lógott felette. „Neurotikus ölelési kísérletek. Megint reszketek, hogy baj van velem, és meg vagyok félemlítve.” Szerelmi életét már az esküvő után egy évvel sem érezte emiatt teljesnek.
Judit két karjában
Radnóti Beck Judittal folytatott viszonya Gyarmati Fanni naplójának a megjelenése óta kapott nagyobb visszhangot, és ezzel együtt eloszlott a pár mindent elsöprő szerelmének a kultusza is. Azt azonban kevesen tudják, hogy Fanni szívében férjén kívül másnak is akadt hely, igaz, sosem csalta meg Miklóst. 1936 januárjában közös íróbarátjukon, Schöpflin Gyulán akadt meg a szeme. „Tetszett nekem tegnap a Schöpflin, fiatal, szép és kemény. Zavar ez, mert tudom, hogy értelmetlen az egész. De lelkifurdalást érzek miatta, hogy tetszik, és ezt meg kell mondanom Miknek is. Este lefekvéskor mondom meg, és ő nagyon elváltozik erre. Fáradtan elalszom, de tudom, hogy ennek hosszú folytatása lesz még Miknél, és bánom az egészet, dühösít.” Rajongása ellenére érzelmei nem változnak Radnóti irányában, szívesen van együtt mindkét férfivel, amire bőven akadt alkalom: baráti körükkel kávéházakba jártak, egymás lakásán jöttek össze vagy kirándultak. „Gyuszi” végül 1938 júliusában feleségül vette Balázs Katalint.
Három évvel később aztán Fanninak Radnóti munkaszolgálatos társán, Göndör Tiboron akadt meg a szeme. „Olyan tiszta, hamvas fiatal és szőke, szerény, okos, jó gyerek, nagyon tudnám szeretni, ha hozzám tartozna, és nem volna ilyen fiatal, egyidős velem. Kicsit motoszkál ez bennem már a síelésünk óta, hogy tetszik, és jólesne, ha tetszeném neki.” Tiboron nehezebben tudta túltenni magát, mint Schöpflin Gyulán, és ezt Radnótival is megtárgyalta. „Beszélgettünk erről, és mondom: itt nem lesz más orvosság, mint az, hogy szép nyíltsággal végére járok a dolognak. De hát ő ilyenkor mosolyogva ingatja a fejét: visszatérés azután nincs többé. Szabad vagyok, de visszatérni nem lehet többé.” 1942-ben aztán a férfit ismét munkaszolgálatra hívták be.
A vetélytársak és a külön utak szinte mindig jelen voltak a pár életében. A költő csehországi tanulóideje alatt megismerkedett egy német gépírókisasszonnyal, Tinivel, vagyis Klementine Tschiedellel. Egy ideig felváltva írt leveleket neki és Fanninak. Már két éve házas volt, amikor 1937 októberében Tini meglátogatta. „A Tini egy sugárzóan szép és fiatal, hamvas, édes pofa. Nagyon gusztusos, egészséges, nyílt s jóságos, van az arcában szeretnivaló természetesség. Nagyon kétségbe volt esve azon, hogy Mik megnősült. Állítólag sírt a taxiban, amikor tőlünk elment” – számolt be az eseményről Fanni naplójában. Radnóti a találkozás után írta meg Emlék című versét. (Aj, feszeskemellü / fecskenyelvü régi lány, / te régi költemény, / most életem delén / kérlek, ne légy goromba / fuss karomba és kivánj!)
Aztán elérkezett 1941 tavasza, és Radnóti Miklós és Beck Judit számára az egész világ – nemhogy a házasságuk ténye – is kevés ahhoz, hogy megakadályozza őket szerelmük beteljesedésében. A festőnő Judit Radnótiék baráti társaságának tagjaként járt el a házaspárral kirándulni és strandolni, miközben egyre meghittebb lett a költővel a kapcsolata. „Mulatozom magamban azon ahogy Miklóska odahevert a Judit mellé, és Juditnak látszólag jólesett, csak a Gombosi Gyuri lett egyre félszegebb, ettől-e vagy általában a szokatlan környezet hatására, nem tudom” – írta Fanni márciusban, ekkor talán még ő sem gondolt arra, hogy ennél komolyabb történhet férje és barátnője között.
Áprilisban viszont már megállapította, hogy „Judit nagyon szereti Miklóst”. 20-án megszületik a Két karodban című vers (ezenkívül a Harmadik ecloga és a Zápor című költemények bizonyítottan Judit-versek). Radnóti és Judit 1941. június 12-én „keveredett felnőtt dolgokba”, amiről – és általában a festőnővel való viszonyáról – a költő meglehetősen szűkszavúan írt naplójában. Kapcsolatukról sokkal többet mond el a levelezésük. Judit levele így szólt Radnótihoz 1941 szeptemberében: „...rajta kapom magam, hogy minden mögött ott vagy Te, magammal viszlek utaimon, és érzem, hogy velem örülsz. De ha nagyon konkrét formát öltesz képzeletemben, lelkifurdalásom van. Ilyenkor sápadtnak, soványnak és búsnak látlak és ez elkeserit! Nekem ilyen jó legyen, miközben Te nem alszol és egyre fogysz? Szeretném megosztani Veled az életem, hogy mindenből jusson Neked is.”
Ennek ellenére esze ágában sem volt elválni Gombositól, ahogyan Radnótinak sem állt szándékában elhagyni feleségét. „Mik a maga nevében is kijelenti, hogy neki ez több, mint egy múló flört, és nemcsak mirólunk van szó, hanem a Gombosi-kettősről is, és a Juditnak is sokkal több ez. Azonban, ha nekem bármilyen csekély ellenvetésem van, vagy kifejezem azt, hogy ez nekem fájdalmas és rosszulesik, akkor ő kész azonnal abbahagyni, mert tud magán annyira uralkodni, és tud szublimálódni, ha akar, úgy hiszi” – írta Fanni, ám nagyon megütötte, amikor decemberben megtalálta a levelezésüket.
„Az írás, a levél, minden az enyém volt eddig,
igaz, évek óta már nem, csak utoljára tavaly, még a tábori időkben, de az másfajta volt. Meg kellett rázkódnom, hogy kicsit felélesszem magamat.”
Ekkor már nehezen viselte szerelmi háromszögüket. „Hát szeressék egymást, ha kikerülhetetlen, de ezeket a félig vagy soha semmihez sem vitt szánalmas kis izgalmakat nem bírom végigtanúskodni. Ha szeretni akarják egymást, hát szeressék szabadon és elhatározva teljesen. Nem bánom, nem fogok gátat vetni, ha Mik el akar szakadni tőlem, hiszen már többször mondtam. Megszűnne az életem, csak eleven halott lennék én is, mint Papa volt szegény, évek óta már. De hát ez méltó Mikhez, és mindennél, mindennél fontosabb, ami őérte való. Harcolni ilyen síkon, sajnos, nem tudok.”
Radnóti és Judit viszonya abban az időben ért véget, miután a költőt másodszor hívták be munkaszolgálatra, itt érték azok a hírek és az a levél is, amiben kiderült, Juditnak új udvarlója akadt. „Gyurinak bejelentettem, megállapodtunk az ideiglenes szétválásban. Másnap vissza vonta, megvert, azután sirógörcs, könyörgés, végül bezárt. Létrán másztam le, provokálta Tamást. (...) Se éjjel, se nappal nem aludtam, teljes mélyponton voltam. Barátaim akkor Szentendrére tuszkoltak. Ott három hétig voltam, fizikailag kicsit összeszedtem magam, a munka jót tett. Annyit most már biztosan tudtam, hogy Tamást szeretem. (...) Ami pedig Téged és engem illet Miklóskám, talán nagyon jó barátok maradhatunk örökké, – ezt a személyes érintkezés eldönti. Én nagyon szeretlek más síkon. Hát ez az, amit őszintén mondhatok magamról, persze személyesen jobban tudtam volna, de talán még pótolhatjuk. Ha nem lennél most ilyen helyzetben, nem fájna így ez a közlés.”
„Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet”
„Hajnalig nem tudtam elaludni. Most már tudom, hogy miért. Erre a napra virradtunk. Fanni is fölriadt minden fél órában. A fürdőszobában Hitler hangja harsog, míg öltözöm. A szomszéd rádiózik. A németek megkezdték a »hadműveleteket«” – írta naplójába Radnóti 1939. szeptember 1-jén. A világháborúval megkezdődött Mik és Fifi közös életének legnehezebb öt éve. A költőt háromszor vitték el munkásszolgálatra 1940-ben, 1942-ben, végül 1944-ben. A költő- és íróbarátok petíciója és római katolikus vallásra való áttérésük is csak pillanatnyi segítséget jelentettek.
„Zsidóságomat sohasem tagadtam meg, »zsidó felekezetű vagyok« ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben menő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« maghatározójának. (...) A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok (...)” – írta 1942. május 17-én Komlós Andrásnak küldött levelében. Az embertelen tábori körülményeket Fanni minden erejével megpróbálta tompítani, bevásárolt a költő elutazásai előtt, látogatta, ha tehette, leveleket írt és várt.
Aztán a háború Budapestet is elérte. 1944-ben Fanni először Pécsen, a katolikus Sancta Maria Női Otthon Egyesület és Leánynevelő Intézetben bujkált álnéven, majd szeptemberben visszatért Budapestre. Az ostrom alatt unokahúgával, Herminával és az ő férjével bujkált. A sors hozzá sem volt kegyes. Orosz katonák többször is megerőszakolták.
„Nem mozdulok. Revolverhez nyúl, aztán azt magyarázza jelbeszéddel, hogy ne féljek. Valahogy az ujjával figyelmeztet, hogy nem lesz semmi baj. Térdre roskadok, felém hajol, átölel simogatva, lassan és gyöngéden hanyatt fektet. Szorongatom a rózsafüzért, Mikre gondolok, és kicsit örülök is már talán, hogy ezzel őt menthetem meg valami rossztól. Ami nyugtalanított, hogy nem veszem ki a szenvedésekből eléggé a részem, ez a nyugtalanság most megszűnt. A kis mongol a zseblámpával megvilágít, és a nadrágomat húzza lefelé. Nemigen engedem, összeszorítom magam. Nem törődik vele tovább. Sötét lesz, és fölém borul becézve és gyöngéden vigyázva, érzem, hogy ölelni akar, de nem erőszakoskodik. Nem tudok haragudni rá, megsimogatom a kerek, puha arcát, és kérem, hogy ne, ne!”
A háború után Fanni visszatért Pozsonyi úti otthonukba, 1945-től régi ismerősüknek, Ortutay Gyulának, a Magyar Rádió elnökének titkárként dolgozott, és híreket várt férjéről, akit 1944 novemberében Abdánál tarkón lőttek. 1946-ig feküdt itt, ekkor exhumálták a sírt. Fanni 1946-ban értesült róla: „Győr mellett, Abdán felnyitottak egy tömegsírt, és megtalálták és megállapíthatók névsorában szerepelt teljes névvel, pontos adatokkal Miklós.” 1946. augusztus 12-én Győrbe utazott, hogy azonosítsa a holttestet.
„Tarkólövés. – Így végzed hát te is” – írta Radnóti a Razglednicákban. Egy hónappal később beteljesült saját jóslata. A Lager Berlin munkaszolgálatosait két turnusban indították haza, Radnóti a másodikba került volna, de egy tiszt segítségével átkerült a korábban indulóba. A sors fintora, hogy ha a költő elfogadja az eredeti beosztást, azzal a csapattal maradt volna, akiket néhány nappal később felszabadítottak a partizánok, így mind megmenekültek. Ehelyett – bár nem tudhatta – megindult a biztos halál felé. 1944 novemberében társaival együtt a győri kórházba küldték őket, de mivel a várost éppen szőnyegbombázták, rengeteg volt a sebesült, számukra már nem maradt hely. Innen vitték a csapatot a Győr melletti Abdára.
Halálának körülményeit egy aznap arra járó férfi mondta el Fanninak. „Elmeséli, hogy 44. november elején történt, mert ő 12-én bevonult, és ez még annak előtte volt, hogy egy szekér kanyarodott a kis ösvényre, ami tele volt emberekkel, úgy látta, hogy nagy részük agyon volt verve, a szekér oldalán vér csöpögött ki – írta naplójában. – Aztán őt elparancsolták a közelből. Egy SS-katona elállta az utat, tilos volt arra menni. Aztán hallotta, felszólítottak négy embert: álljanak ki, és akkor négyen lekászálódtak a kocsiról. Nyilván azt hitték, valamiképp előnyös lesz, ha jelentkeznek. Azokkal bevitették a többit a kocsiról a legsűrűbb akácos bozótba és azokkal megásatták a gödröt. – Aztán már nem látott a távolból semmit, csak hatvan lövést hallott. Ezért gondolta először, hogy hatvanan lehettek, de csak huszonkettőt találtak. Nyilván több golyót szántak rájuk. Alig voltak elföldelve, mint mondja, csak úgy sebtiben hányták rájuk a földet, és a fű tele volt vérrel és agyvelődarabokkal.” A tisztiorvos megnyugtatta Fannit, hogy férje a tarkólövésbe valószínűleg azonnal belehalt. „A tarkólövés állítólag azonnal halálos, és ezeket két mellkasi lövés kivételével ez érte. Amellett szétrepeszti a koponyát, ezért nem maradt egyben. Ez izgatott főként: a lengyelországi, észak-magyarországi mozgó tömegsírok motoszkáltak bennem, ahová együtt hányták be a még élőket és a halottakat.”
Mielőtt Fanni magával vitte volna Pestre férje maradványait, kérte, hogy nyissák ki neki a koporsót. „Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. Csak a felső részét láttam, azt is a szájpadlás felől. Felismerhetetlenül sáros minden, egyetlen erős, sárgás lábszárcsont, és mellette turistabakancsok megduzzadva, nyilván a földbeli nedvességtől, rothadástól. (...) Egy nadrággomb maradt csak épen és változatlanul. A többi ruhadarabot szeretném megfogni, megforgatni, és az egészet jó volna nyugodtan, apróra szemügyre venni, hiszen az enyém. Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorodom. (...) De egyáltalán, ő ez biztosan? Így szerintem semmi nem árulja el. A drága fej, a szőkeség mind-mind egyetlen sárkupac csak, és az öltözéke is változhatott, hiszen cserélgették darabjaikat.”
Radnóti Miklóst 1946. augusztus 14-én helyezték végső nyugalomra másodszori exhumálása után a Kerepesi úti temetőben. Radnóti Miklósné élete hátralevő részében tanított és a költő hagyatékát gondozta. Férjét hetven évvel élte túl.
