A sok legenda között azonban rengeteg a hazugság és történelmi tévedés. Hogy a rend valójában mivel foglalkozott, és milyen tevékenységet folytat napjainkban, arról Várszegi Csaba preceptor, az 1979-ben egyházi és állami jóváhagyással újraalapított Templomos Lovagrend Magyarok Preceptóriájának elöljárója mesélt nekünk.
Miért pont templomosok?
A Templomos Lovagrendet 1119-ben alapított meg Hugues de Payns frank lovag. Abban az időben javában folyt az első keresztes háború, és ő a keresztények által bevett Jeruzsálemben úgy döntött, hogy eszét, pénzét és fegyvereit a szent cél támogatásának szolgálatába állítja. Kilenc hasonlóan vallásos társával alapította meg a rendet, amelynek tagjai minden vagyonukat a rendnek ajándékozták, ők maguk pedig szegénységi, engedelmességi és tisztasági fogadalmat tettek. A szerzetesi élet szigorúságát ötvözték a fegyverforgatók bátorságával és elszántságával. Céljuk a Szentföld őrzése, szolgálata, illetve oda zarándokló utazók védelme volt.
A rend neve onnan ered, hogy Jeruzsálem ura, II. Balduin király abban az épületben adott a lovagoknak szállást, amely a legenda szerint Salamon templomának romjaira épült. A hamar jelentőssé váló rend tagjait a mai napig vádolják azzal, hogy mindent túlélve, titokzatos hálózatukon keresztül ők irányítják a világgazdaságot. Várszegi Csaba szerint ez több szempontból sem lehetséges.
„A templomos lovagok minden idegszálukkal a Szentföld megszerzésére, megtartására és visszaszerzésére koncentráltak. Nem gondoltak másra Isten szent ügyén kívül, ezért történhetett meg a rend feloszlatásakor, hogy a koncepciós perekben szinte alig tudták megvédeni magukat. Bár a háborúk idején jelentős politikai erőt képviseltek, a tagok jámborak voltak, és ha nem a szent célról volt szó, naivak, engedelmesek és beletörődők. Nem voltak világmegváltó ambícióik, az pedig pláne nem igaz, hogy túlélték volna a feloszlatásukat.”
Harcedzett katonák
Naivitásuk és szerzetesi életformájuk ellenére – vagy talán éppen ezért – a templomosok kiváló katonákká fejlődtek. Komoly erőt jelentettek a keresztény háborúkban, fegyelmezettek, bátrak, okosak, edzettek és erősek voltak, egyetlen lovag három ellenfelet is képes volt legyűrni. Képesek voltak adományokból és saját vagyonukból fenntartani magukat, egyfajta zsoltáréneklő kommandós egységgé váltak. 1148-ban a második keresztes hadjárat során ők mentették meg VII. Lajos francia királyt és seregét, komoly szerepük volt Oroszlánszívű Richárd harmadik keresztes hadjáratában 1191-ben, IX. Lajos francia király, vagy I. (Hódító) Jakab aragóniai király mellett, és még hosszan sorolhatnánk. Amint a rendet feloszlatták, a lovagok a harcot is befejezték, és a közhiedelemmel ellentétben nem találhatók meg különböző titkos alakulatok tagjaiként.
„Amelyik rendjétől megfosztott templomos lovag tovább akart harcolni, az a johanniták közé állt – kilencven százalékuk így tett –, a többiek pedig a portugál Krisztus Lovagrendje katonai lovagrendbe léptek be. Ez a rend adta egyébként kölcsön a hajóit Kolumbusz Kristófnak, ezért lobogott piros kereszt a flotta zászlóján. Aki viszont nem akart tovább harcolni, szerzetesnek állt, úgy élte le az életét. Arra, hogy titokban továbbra is munkálkodtak volna, semmiféle bizonyíték nincs. Az utolsó nagymestert, Jacques de Molay-t 1314-ben máglyán égették el, utóda nem lehetett, hiszen cölibátusban élt, és a nagymesteri cím amúgy sem öröklődött.”
Miért gyanúsítják őket ilyen hévvel?
Kevés rendnek kellett annyi előítélettel szembenéznie, mint a templomosoknak. Vajon mi az oka az emberekben található ellenszenvnek? Várszegi Csaba azt is tisztázza, mi közük a szabadkőművesekhez.
„Olyan rendről beszélünk, amely egyszerre két ideált egyesít: a szerzetesit és a lovagit. Rajtuk kívül két nagy lovagrend működött még, a johanniták, akik Máltán létrehozták a saját államukat, illetve a német lovagrend, amely szintén megalapította saját államát. A templomosok meg itt voltak Európa kellős közepén, egy profi fegyveres erő saját állam nélkül, és ez fenyegető erőt jelentett. IV. Fülöp francia király 1307-ben részben ezért fogatta el a lovagokat és indított ellenük koncepciós pereket. V. Kelemen pápa a király nyomására a rendet végül fel is oszlatta. Éppen az sokkolta Európát, hogy egy ilyen közösséget meg lehet szüntetni, és keresték az okokat.
Azt is nehezen fogadták el az emberek, hogy az egykori lovagok szétszéledtek. A szabadkőművesség vádja azért illetheti őket, mert az 1600-as években a megalakuló szabadkőművesek a templomosok rendjét vették mintának. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a szabadkőművesek egyházellenes mozgalmat jelentettek, több pápai bulla ítélte el őket, úgyhogy már csak ezért sem lehettek mögöttük a mélyen hívő, egyházvédő templomosok.
Mostani tevékenységünk pedig továbbra is kimerül az egyház védelmében. Már nem fegyverrel, hanem szellemi síkon harcolunk a gonosz ellen.”
Miért terjedtek el a templomosok kincséről szóló mendemondák?
A rend vagyona szőrén-szálán eltűnt. Egyesek szerint a templomosokat feloszlató IV. Fülöp kobozta el, mások szerint még mindig megvan a kincs valahol.
„Egy szentföldi háborúhoz rengeteg pénz kell – magyarázza Várszegi Csaba. – A templomosok nyolcvan százaléka francia nemesember volt, több száz hektár földdel, vagyonnal, amelyet mindegyik lovag a rendnek adományozott. Ha ezeket összeadjuk, hatalmas vagyonról beszélünk, ami fedezhette a háborús kiadásokat. Az utazó zarándokok védelméről egyedi módszerrel gondoskodtak: mivel sokukat kirabolták, a templomosok kitalálták a mai bankkártya elődjének számító rendszert. A zarándokok elhelyezték a pénzüket egy templomos rendházban, erről kaptak egy hiteles, pecsétes írást és azt vitték magukkal, nem a zsák aranyat. Ha szükségük volt készpénzre, akármelyik útjukba akadó templomos rendházban igényelhettek, a kivett összegeket pedig ismét papíron rögzítették. A különböző legendák elterjedésére az adhatott okot, hogy a rend hatalmas vagyonát a feloszlatáskor sehol sem találták. Nem tudjuk, hová lett, ki menekítette ki, hogyan és hová.”
Tényleg náluk van a Szent Grál?
A hatalmas vagyon mellett a rend tagjait olyan vádakkal illetik, amelyek szerint szent, felbecsülhetetlen értékű tárgyak voltak, vannak a birtokukban.
„A mitikus Szent Grál féldrágakő kehely, amelyet a legenda szerint Jézus használt az utolsó vacsorán, és később József ebben fogta fel Jézus vérét. Most a valenciai székesegyházban van, és nincs rá adatunk, hogy valaha a templomosok kezében lett volna, már csak azért sem, mert közel sem tulajdonítottak neki akkora jelentőséget, mint a mai kalandfilmek. A torinói lepellel kapcsolatban viszont már van némi igazság a legendákban. Nagyjából száz éven át lehetett a templomos lovagok őrizete alatt, de annyit biztosan tudunk, hogy 1353-tól már dokumentáltan mások kezébe került.”
