A történelem egyik legismertebb uralkodójaként emlékszünk rá, aki 1762-ben, 33 évesen lett Oroszország cárnője, sőt hivatalosan Oroszország császárnője. Nem ült tétlenül a babérjain, sokat tett az orosz művészet és kultúra népszerűsítéséért és országa megerősítéséért. Annektálta a Krím félszigetet, ezzel több mint félmillió négyzetkilométerrel növelte a birodalom területét, modernizálta az oktatást és a jogrendszert, és számos egyéb reform is fűződik a nevéhez. Mindezt ráadásul úgy vitte véghez, hogy eredetileg nem is volt orosz. Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst néven született porosz családba, és a kor szokásai szerint francia neveltetést kapott. Kamaszkorában adták feleségül a leendő orosz cárhoz, III. Péterhez.
Kora egyik legműveltebb asszonya volt
Alaposan felkészült leendő házasságára: a jegyesség idején elkezdett oroszul tanulni, hogy megnyerje magának leendő anyósát, Erzsébet cárnőt és a népet, tanulmányozta a kultúrájukat, szokásaikat. 1744-ben, egy évvel az esküvő előtt – apja haragja ellenére – még az ortodox vallást is felvette, így lett belőle Jekatyerina Alekszejevna. Bár Katalin mindent megtett, hogy beilleszkedjen, házassága nem volt sikeres, férjét állítólag jobban foglalkoztatták az ólomkatonái, mint a felesége vagy az ország irányítása.
Egyetlen gyerekük született csak, Pál, 1754-ben, és az ő származását is vitatták. A mellőzött asszonyka, akitől fiát és a nevelés lehetőségét az anyósa szakította el, unalmában olvasni kezdett, amitől csak még műveltebb lett: tisztában volt Oroszország és Európa történelmi és politikai életével, otthon volt a művészetek terén, Voltaire-rel és Diderot-val éveken át levelezett. Elég intelligens és törekvő volt ahhoz is, hogy férjétől átvegye a vezető szerepet.
Miután a kedves mama, Erzsébet cárnő 1762-ben meghalt, III. Pétert cárrá koronázták. Nem sokáig maradt alatta a trón, Katalin ugyanis még abban az évben az első adandó alkalommal kirántotta alóla, különc férje pedig, aki hamar kivívta a nemesek ellenszenvét, nem is igen tiltakozott. 1762-től Katalint kiáltották ki uralkodónak (nem volt ez ismeretlen az oroszok számára: I. Pétert 1725-ben I. Katalin követte a trónon), aki nemcsak az ország irányításának a gondjaival nézett szembe, de fél év múlva az özvegységgel is. Túlzottan nem bánkódott, sőt egyesek szerint tudott is arról, hogy férjét meg fogják ölni, és a munkát egyik szeretőjének testvére, Alekszej Orlov végezte el. Apropó, szeretők...
Nimfomániás vagy normális?
Katalin cseppet sem volt mindennapi nő, sem politikájában, sem intellektusában, sem a magánéletében. Házassága alatt férje is tartott szeretőket, és ő ugyanígy tett. Özvegységre jutva pedig további kalandokba bocsátkozott, és ezeket nem is titkolta a nyilvánosság előtt, bár ezzel maga adott fegyvert politikai ellenfelei és irigyei kezébe. Számonkérték rajta, amiért nem élt olyan szűzies és önmegtartóztató életet, amilyet egy nőnek illene, és rengeteg szeretőt és megalázó történetet eszeltek ki és terjesztettek róla. Nem állítjuk, hogy Katalinnak szüksége lett volna mendemondákra, anélkül is kiválóan szórakozott, de a róla kialakult kép azért nem fedi teljesen a valóságot. Szó sem volt nimfomániáról, orgiákról, több ezer szeretőről, és természetesen nem amiatt halt meg, mert egy pikáns kedvtelésből tartott ló ráesett és agyonzúzta, hanem egyszerűen agyvérzést kapott 1796-ban.
Hány szeretője is volt?
Nehéz lenne megmondani, Katalin összesen hány emberrel folytatott viszonyt élete során. Egy saját keze által írt dokumentumra támaszkodhatunk, amelyben maga veszi számba egykori szeretőit. Innen tudjuk, hogy köztük volt az államcsínyben mellette álló Grigorij Orlov, majd Grigorij Patyomkin hadvezér és politikus (akit Orlov féltékenységből annyira megveretett, hogy fél szemére megvakult), Szergej Szaltikov kamarás, Poniatowski Szaniszló Ágost, akit Katalin segített hozzá a lengyel trónhoz, bizalmasa és udvarhölgye, Jekatyerina Daskova, és az asszonynál több évtizeddel fiatalabb Zubov herceg.
1752 és 1796 között tizenkét szerelem sodródott Katalin útjába: ez azokban az időkben pont tizenkettővel volt több az elvártnál. Pedig Katalin nem viselkedett másképp, mint abban a korban bármelyik uralkodó: aktuális szeretője mindig kapott valamilyen titulust, rangot és birtokot, amiket a szakítás után is megtarthatott, addig pedig élvezte a palota kényelmét, illetve titkos lépcsőn közlekedhetett asszonya hálószobája és a sajátja között. Ettől eltekintve a rejtőzködés nem igazán tartozott Katalin erényei közé, elképesztően naturális, a nemiséget ábrázoló bútorokkal vette körbe magát mindenféle zavar nélkül.
Levelek Patyomkinnak
Néhány szerelmes levél is ránk maradt, amelyet Katalin írt testőrtisztjéből lett szeretőjének, Patyomkinnak. A levelekből nemcsak az nyilvánvaló, hogy szerették egymást, hanem az is, hogy nem csupán röpke kalandot terveztek.
„Ha örökké meg akarsz tartani, halmozz el annyi barátsággal, mint szerelemmel, de legfőképp szeress és légy őszinte hozzám” – írta Katalin. Bár idővel szakítottak, egészen Patyomkin 1791-es haláláig leveleztek egymással. Az el nem égetett irományokat Douglas Smith rendezte könyvbeLove and Conquest címmel. A levelek érdekes betekintést nyújtanak az akkori politikai-gazdasági életbe, Katalin felvilágosult gondolkodásmódjába, és persze gazdag szerelmi életébe is.
