Nyakában Rolleiflex géppel, átszellemülten figyeli a nézőkét, keresi a megörökítendő témát. Nem akar feltűnést kelteni, az élet apró pillanatait igyekszik megragadni, lehetőleg úgy, hogy a fotó alanya ne vegye észre. A fények tökéletesek, a fókusz is helyén van, az alany gyanútlanul áll a helyén. A zár kattan, és a valóság a filmtekercsre költözik örökre.
A titkok kamerája
A kamera mögött megbújó nőt egészen haláláig titkok fedték. Egyedül élt, magányosan halt meg: különcnek tartották, se férje, se gyerekei nem voltak. Évtizedeken át dolgozott dadusként több családnál, hagyatéka pedig a 20. század egyik fontos mementója: közel 150 ezer negatív, filmtekercs, hangfelvétel.
2007-ben, két évvel a halála előtt Vivian már nem engedhette meg magának, hogy tovább bérelje a tárolót, amelyben ezrével álltak a fotói. Anyagi okokból kénytelen volt túladni azon, ami az életét jelentette, és számtalan értékes tekercset bocsátott aukcióra.
Az egyik vevő John Maloof volt, aki Chicago történelmét kutatta, így az aprópénzért áruba bocsátott képgyűjtemény rögtön felkeltette az érdeklődését. Remélte, hogy segít majd neki a század egy-egy apró részletét és pillanatát feltárni. Amit talált, az azonban jóval több volt ennél, és ahogy egyre mélyebbre ásott a fotók között, színt és részleteket kapott egy sötétben megbújó, háttérbe szorult személy: reflektorfénybe került Vivian Maier és munkássága.
De a teljes kép mindmáig kibogozatlan: ki volt ez a rejtélyes dadus, aki szenvedéllyel és soha nem lankadó kitartással párosította a képzeletét a valósággal? Miért nem tette közzé a fotóit? Tudta, hogy jó fotókról van szó?
Mary Poppins a középformátumúval
Maloof eleinte nem sokat foglalkozott Vivian képeivel, főleg miután a Google-on sem talált róla semmit. Így hát majd egy éven át hevertek a sufni hideg kövén a negatívok, mígnem később újból rákeresve Vivian nevére, aki épp az idő tájt hal meg, megtalálta a nekrológját a Chicago Tribune-ben. Az első nyom.
Ezután Maloof egy egyszerű szkennelővel digitalizálta a negatívok egy részét, és bár neki kifejezetten tetszettek a fekete-fehér fotók, nem volt teljesen tisztában a művészi értékükkel. Egészen addig, amíg 2009 októberében − nagyjából fél évvel Vivian halála után − fel nem töltött pár képet a Flickr-re. Az internet felrobbant, Maloof pedig úgy döntött, megkeres egy galériát, hogy szakvéleményt kérjen.
„Az első benyomásom, amikor megláttam a munkáit, az öröm volt és a meglepetés. Amikor azt érzed, hogy egy felfedezetlen nagy művész munkáit látod, amelyek hitelesen mutatják meg az emberi természetet, az utcát és magát a fotózást” – mondja Vivian munkáiról Joel Meyerowitz fotós az Oscar-díjra jelölt Vivian Maier nyomában című dokumentumfilmben.
A fotókon spontán pillanatok jelennek meg, legtöbbször gyerekek, munkások, hajléktalanok, az utca emberei. Viviannek érzéke volt a drámai helyzetekhez, a humorhoz, és volt tehetsége megmutatni a nyomorban levő boldogságot, őszinteséget, kegyetlenséget, az emberi természet rengeteg oldalát. Lélegzetelállító képek ezek, és akkor lesznek igazán érdekesek, ha közelebbről is megismerjük Vivian Maier titokzatos életét.
John Maloof elhatározta, hogy kideríti, ki rejlik a fotók mögött, és mi a magyarázata annak, hogy a képek Vivian életében soha nem jelentek meg. Tudni akarta, kinek a nyakában lógott a középformátumú Rolleiflex.
Az árnyék
Ha igazán elmélyedünk Vivian munkásságában, különleges nőt látunk. Árnyként suhant végig a városon, hogy elkapja a mindennapok apró pillanatait, hogy a saját tekintetén keresztül emlékezetessé tegye a legapróbb momentumokat is. Megfelel ennek a képnek az, ahogy munkaadói és a felvigyázott gyerekek visszaemlékeznek rá a dokumentumfilmben: férfiruhákat, régimódi kalapot, bő kabátokat, sokszor bakancsot viselt, és mindig palástolta az alakját. Árnyék volt, akit nem vettek észre, még akkor sem, ha fényképezőgépét maga előtt tartva hosszú pillanatokig meredt előre.
„Most így visszagondolva azt mondanám, hogy úgy öltözött, mint egy gyári munkásnő az 50-es évek Szovjetuniójában” – emlékszik vissza rá az egyik gyerek, akire vigyázott. A kamera pedig segített neki abban, hogy észrevétlenül fotózzon: a középformátumú Rolleiflexbe felülről kell belenézni, így lesz remekül álcázó masina. Nem kell felemelni a szemhez, így a képalkotás folyamata és a fotózás pillanata is rejtve tud maradni. Mindez lehetővé tette azt is, hogy alsó perspektívából fotózzon, egészen új értelmet adva a legegyszerűbb témának is. Az árnyék évtizedeken át ide-oda osont: mint egy lopakodó ragadozó szedte áldozatait.
A francia idegen
A dokumentumfilm tucatnyi olyan embert vonultat fel, akik ismerték Viviant. Az ő beszámolójuk alapján ugyanakkor sok részlet még kuszább lett, többször mondanak egymásnak ellent. Végignézve a filmet olyan, mintha Vivian egy tökéletes bűntény kitalálója lenne, aki egész életében szerepeket játszott annak érdekében, hogy valamit eltitkoljon.
Van, aki úgy emlékszik vissza, hogy Vivian erőltetett francia akcentussal beszélt, van, aki ugyanezt valódinak érzékelte. Sokszor álnéven mutatkozott be, vagy nemes egyszerűséggel nem árulta el a nevét, csak a monogramját, vagy máshogy írta le, mint ahogy anyakönyvezve volt. Van, akinek megengedte, hogy becézze, van, akivel szemben viszont olyan szigort és távolságot tartott, hogy soha nem szólíthatta volna nemhogy a becenevén, de a keresztnevén sem. „Miért nem akarja valaki megmondani a valódi nevét? Kérdeztem, mit csinál, és a válaszát soha nem fogom elfelejteni:
Kémféle vagyok
– emlékszik vissza a filmben egy nyelvész, aki 1972-ben találkozott Viviannel, majd rögtön hozzáteszi: „Szerintem csak az mondja magáról, hogy kém, aki nem az”. Egy hangfelvételben maga Vivian mondja, hogy „én vagyok a titokzatos nő”. Azaz teljesen tisztában volt azzal, hogy milyen a viselkedése, sőt minden bizonnyal rá is játszott erre, leginkább talán a maga szórakoztatására. És ez talán magyarázat ad arra is, hogy miért fényképezett, illetve miért nem hívatta elő sohasem a fotóit. A fotózás folyamata volt az öröm számára, a többi nem érdekelte.
A távoli Európa
Maloofot természetesen nem hagyta nyugodni az, hogy honnan szerezhette Vivian ezt a különleges akcentust, ha világéletében Amerikában élt. A választ a fotókon találta meg: volt pár kép, amely ugyanabból az európai hangulatú városból származott, több év eltéréssel. A levéltárból kiderült, hogy Vivian jó ideig Franciaországban élt, Maloof így Európába utazott. Nagy nehezen rá is talált a kis falura, az Alpok lábánál fekvő Saint-Julien-en-Champsaurra, ahol ismerték Viviant. Többszöri hazajáró vendég volt, és oda is elvitte a gépét, hogy megörökítse a kicsiny falu életét. Emlékére kiállítást is szerveztek a közelmúltban, ahol a falu mára megöregedett lakói láthatták viszont fiatal arcukat, szeretett rokonaikat.
A levéltári adatokból az is kiderült, hogy nemcsak Vivian, de az egész családja elképesztően zárkózott volt, a családtagok pedig soha nem akarták, hogy sok közük legyen egymáshoz. Vivian nagynénje például ezért hagyta 1965-ben mindenét egy közeli barátjára. Végrendeletében csak annyit írt, hogy nyomós oka van rá, hogy kihagyja a családját az örökségből. De a titok már a sírban nyugszik, pedig ennek tudatában valószínűleg arra is fény derülne, hogy maga Vivian miért volt ilyen zárkózott.
A szunnyadó kegyetlenség
Az alkotásvágy és a tehetség sokszor negatív tulajdonságokkal jár együtt. Vivian különcsége nem volt ártalmatlan: több munkaadója és felvigyázott gyereke beszámolt arról, hogy mennyire vonzotta őt az erőszak. Cikkeket, híreket vágott ki az újságokból halálesetekről és bűncselekményekről. Leginkább a családon belüli és a nők elleni erőszakra összpontosított. Az újságkivágásokat kis padlásszobájában gyűjtögette. „Ha megnézi a képeit,
az élet bizarr oldalát látta, az élet abszurditását és az emberi lény rútságát
– vélekedik az egyik szülő a filmben. Ez a fajta vonzalma úgy tűnik, őt magát is arra késztette, hogy apró momentumokban kegyetlen legyen. A mára felnőtt gyerekek visszaemlékeznek arra, hogy Vivian sokszor kihasználta a hatalmát: volt, hogy megtömte őket étellel, vagy kidobta a játékaikat.
Ez minden bizonnyal olyan traumákra vezethető vissza, amikről nincs tudomásunk, lévén hogy szinte semmit nem tudunk Vivian gyerekkoráról. A gyerekkori molesztálás egyik jele lehet a felnőttkori visszahúzódó, de mégis olykor szeszélyes, megmagyarázhatatlan magaviselet, de erre utaló jel lehet az is, hogy Vivian szerelmi életének semmi nyoma.
„Aljas volt. (…) Nem is tudom, volt egy sötét énje” – emlékszik vissza egy másik felvigyázott, aki elmeséli azt a történetet is, amikor Vivian gonosz férfiakkal ijesztgette, akik majd az ölükbe ültetik, és mindenféle csúnya dolgot művelnek vele. Ez még közelebb visz minket a feltételezett gyanúhoz, miszerint Vivian Maiert valaki molesztálta kiskorában. Ez lehetett a sötét családi titok? Lehetséges, hogy azért akart dadus lenni, hogy megóvja a sajátjához hasonló traumáktól a gyerekeket? És lehet, hogy bárhogy próbálkozott, olykor azzá vált, ami ellen harcolt?
Képek az örökkévalóságnak
A fotózás azonban minden kétséget kizáróan gyógyír volt a sebeire. Meg tudta örökíteni az élet szépségeit és rútságait, kiemelni az elnyomott embereket – gyerekeket, hajléktalanokat, munkásokat –, megragadni az emberi faj őszinte pillanatait.
Vivian Maier életének titkait mindörökké homály fogja fedni, ám képeit – hála John Maloofnak – ma már bármikor láthatjuk. Vajon hogyan érintené a zárkózott Viviant, ha tudná, hogy egy egész világ az ő élete után kutat, az ő képei felett gyönyörködik? Hogy egy egész világ őt próbálja megérteni, megfejteni?
Munkássága viszont anélkül is érthető, hogy teljesen megfejtenénk őt. Képei valósággal lélegeznek, önálló életre kelnek, szinte megmozdulnak. Az arcokat, vonásokat, éleket, fényeket látva bizton jelenthetjük ki azt, hogy
aki Vivian fotóján szerepel, az sosem hal meg.
Címlapkép: Csabai Kristóf / Dívány
