Hiába vonultak be a történelembe és jegyezték le történetüket a könyvekbe, több híres uralkodó végezte méltatlan körülmények között. A legismertebb közülük I. Béla magyar király, akinek halálát nem szépítették meg a történelemkönyvekben. Az 1016 és 1063 közt élt Árpád-házi király három év uralkodás után a trónon lelte halálát: a nehéz alkotmány a dömösi országgyűlésen egyszerűen vele együtt összerogyott, maga alá temetve a fenséges testet. Bélát még élve szedték ki a romok alól, de olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy nemsokára elhunyt. Teste a szekszárdi apátságban nyugszik.
Három király, akikkel a gyomruk végzett
Attól, hogy uralkodóvá koronáznak egy férfit, még nem lesz sem szent, sem jámbor. Ha addig szerette a hasát, a jólétben várhatóan még nagyobb lakomákat rendez. I. Henrik angol király is így tett: folyamatosan pitéket és más édes süteményeket evett, egyiket a másik után, egészen addig, amíg 1135-ben bele nem halt a saját falánkságába. Amikor már nagyon rosszul volt, akkor is ragaszkodott egy bizonyos hal elfogyasztásához, pedig orvosa figyelmeztette a veszélyre. Henrik végül ételmérgezésbe halt bele.
Mértéktelensége okozta Adolf Frigyes svéd király vesztét is. 1751 és 1771 között uralkodott országa felett, de saját étvágyát képtelen volt kordában tartani. 1771-ben leült, hogy elfogyassza kaviárból, homárból, pezsgőből álló lakomáját, majd kért egy adag svéd desszertet, hemlát is. Finom volt, jólesett, ezért kért még 13 adagot. Ez viszont már annyira sok volt a szervezetének, hogy aznap éjjel meghalt.
A harmadik falánk uralkodót Habsburg Albertnek hívták, és az aktuális háborús helyzet miatt hazája és a török által ostromolt magyar seregek között ingázott. A katonák soraiban vérhas pusztított, és ezt Albert is elkapta. Ezt még valószínűleg túlélte volna, ha ezután nem eszik egyfolytában sárgadinnyét, de nem bírt ellenállni. Még épp volt ideje végrendelkezni, mielőtt elhunyt.
Amikor a szeretet ölt
Nem csupán az evés túlzásba vitt élvezetébe lehet belehalni. A drákói szigorról valószínűleg mindenkinek ismerős, időszámításunk előtt 7. században élt athéni politikus, az első írásos görög törvények megalkotója, Drakón éppen az őt övező tiszteletnek esett áldozatul. Ahhoz képest, hogy milyen merev szabályrendszert alkotott meg, ironikus, hogy pont az imádat okozta a halálát. Miközben egy rendezvényen a tömeg őt ünnepelte, az akkori szokás szerint ruhákat dobáltak felé tiszteletük jeléül. Az államférfi egyszerűen megfulladt a hatalmas textilhalom alatt.
II. István magyar király is hasonló körülmények közt lehelte ki lelkét. Bár nem nevezhetjük sikeres uralkodónak, csatáit rendre elvesztette, azért valószínűleg nem ezt érdemelte volna. Először is elkapta a vérhast, de nem ez végzett vele. Már lábadozott a betegségből, amikor fogadta a hozzá érkező kunokat. Amikor arról biztosította őket, hogy már gyógyulóban van, és minden erejével támogatja őket, azok örömükben addig ölelgették-szorongatták, míg II. István vissza nem esett, és bele nem halt a betegségbe.
A legmegalázóbb vég
Kevés méltatlanabb halált tudunk elképzelni, mint hogy valakit épp az illemhelyen érjen a vég – pláne, ha nemes rangú az illető. Anonymus beszámolója szerint azonban pontosan ez történt Waldo gróf testvérével, Istvánnal még a honfoglalás idejében. Éppen Észak-Itáliában öldököltek hadjárat címén, amikor István az árnyékszéknél guggolva eldőlt: egy véletlenül kilőtt nyíl találta el és oltotta ki az életét.
Vencel magyar (ezenkívül cseh és lengyel) király majdnem ugyanígy járt, csak sokkal fiatalabb korában. Csupán 16 éves volt, amikor egy tivornyáról az illemhelyre sietett – ekkor egy addig rejtőzködő támadó megölte ott, ahol volt. Az időszámításunk előtti 198 és 217 között uralkodott Caracalla római császár sem járt jobban: őt saját testőre szúrta le, amikor épp a vizelete ürítésével volt elfoglalva az út mellett. Kínos.
Akit a majma tett el láb alól
Sándor görög király nem is élt olyan régen: 1917-től 1920-ig uralkodott, fekete-fehér fényképeink is vannak róla. Ehhez képest olyan halált halt, ami leginkább a középkorba illene. A csupán 27 éves király nyári palotája kertjében sétált, ahogy az rendes uralkodóhoz illik, amikor kedvenc majma valamiért rátámadt. Egyes források szerint a király kutyáját nézte ki magának, de a harcba az uralkodó is belekeveredett. Az állat többször megharapta a királyt, a sebek pedig oly mértékben elfertőződtek, hogy Sándor egy hónap múlva belehalt a vérmérgezésbe.
A királyné, akit nem mertek megmenteni
A ma Thaiföldként ismert Sziám uralkodónője ennél is tragikusabb módon hunyt el 1880-ban. Szunanda Kumariratana a rabszolgaságot eltörlő modern király, Csulalongkorn feleségeként éldegélt, és nevelte a kislányukat. A következő gyermekkel volt várandós éppen, amikor lányával és népes kíséretével veszélyes helyen sétált a nyári rezidencia kertjében: egy folyamon kellett volna átkelniük csónakon. A szolgák egy nagyobb, a királyné a lányával egy kisebb bárkában ült, amikor a hajó felborult. Mindketten a vízbe estek, és azért vesztették életüket, mert a szolgák nem merték őket kimenteni. Akkoriban ugyanis az volt a törvény, hogy aki meg meri érinteni a királyt vagy annak családtagját, tettéért halállal lakol. Ezenkívül nem volt szabad senkinek sem beavatkoznia a vízben élő szellemek tevékenykedéseibe: akit el akartak ragadni, hadd vigyék. Így halt meg három ember a folyamban teljesen értelmetlenül, a szolgák vezetője pedig börtönbe került a segítségnyújtás elmulasztása miatt.
„Ne ily halált adj énnekem!”
Az itt felsorolt uralkodók mellett még sokan mások is értelmetlen halált haltak. Attila hun király belefulladt a saját vérébe álmában, VIII. Károly francia király túl erősen ütötte be a fejét az ajtófélfába, II. Jakab skót király el akart sütni egy ágyút, de az befulladt és őt ölte meg, III. Károly magyar király (VI. Károly néven német-római császár) mérges gombát evett, II. Vilmos angol királyt egy vadászaton vadnak nézték, apját, I. Vilmost pedig a saját lova ölte meg. II. Károly navarrai király elájult, és amikor tömény szeszbe mártott ronggyal próbálták eszméletére téríteni, az anyag belobbant és olyan súlyos égési sérüléseket okozott, amikbe a király belehalt.
A sort hosszan folytathatnánk – amiből jól látszik, hogy akár uralkodó volt annak idején valaki, akár nem, a halált könnyen osztogatták, és senki nem tudta befolyásolni, hogy őt éppen mi módon fogja érni.
