Már nem árulunk el titkot azzal, hogy a Végtelen háború végén a nagy lila fejű dörmögő főgonosz, Thanos csettintett egyet, miközben a Végtelen Kövekkel borított kesztyű rajta volt, így aztán az univerzum fele megszűnt létezni. Ne menekülj, ez nem az a fajta geek cucc lesz, amiben olyan karakterekkel és sztorikkal dobálózunk, amit csak azok a Marvel-fanok tudnak, akik Stan Lee nagylábujjának átmérőjét is kapásból tudnák, ha valaki valaha kíváncsi lenne rá.
De ha már évről évre tele van a mozi a jobbnál jobb (vagy rosszabbnál rosszabb?) szuperhősmozikkal, kicsit ássunk a mélyére, és egy kevésbé említett, de annál érdekesebb témát hozzunk felszínre: mégpedig hogy a fenébe lehet az, hogy nem tudunk kapásból említeni egyetlen zenei témát sem a Marvel-filmekből?
[Marvel-fanok kórusban]: „Tudatlan, balga újságíró, nem emlékszel a főtémára?” De, igen. Minap, mikor elhúzott felettem egy gyakorlatozó vadászgép, rögtön felcsendült bennem a világmegváltó Marvel-muzsika, merthogy kétségkívül a zenére érzékeny fülűek és a szuperhősökkel kelő-fekvő rajongók minden bizonnyal fel tudják idézni Alan Silvestri muzsikáját. Legalábbis azt a pár sort, ami minden egyes filmben felhangzott, amikor éppen csak említést tettek a Bosszúállók csapatára.
„Pedig Oscar bácsi gyütt”
Nemcsak azért időszerű foglalkoznunk ezzel a témával, mert a Végjáték pár hét múlva ellepi a mozikat, hanem mert a Marvel egyik nagy sikerfilmje, a legjobb film díjára is jelölt Fekete Párduc Oscart kapott legjobb eredeti filmzene kategóriában. Akkor mégse olyan gyatra ez a műfaj, nem? Tény és való, hogy Ludwig Göransson zenéje kellemes, szépen elvan a film alatt, mint befőtt a spájz polcán, de továbbra sincs semmi egyedi, amiért emlékeznénk rá. Ennek okát pedig az Every Frame a Painting YouTube-csatorna fedte fel: a zeneszerzők olyan jellegtelen, egyediséget nem ismerő zenei aláfestőket használnak, amelyek éppen csak elérik a kellő hatást, de igazán pluszt nem adnak a jelenethez. Emlékezzünk vissza csak Darth Vader témájára! Vagy amikor beköszöntött Roxfortban a tanév, fülünkben pedig már hallottuk is a titokzatos, mesés témáját a Harry Potter-filmeknek. Ugye, hogy mekkora különbség van akkor, ha a zene önálló életre kel, de mégis tökéletesen illeszkedik a filmhez?
Nem gondolom természetesen, hogy mindenkinek John Williamsnek kell lennie, aki nagyon is egyedi módon lengette pálcáját, és aki nagyon bölcsen a Star Wars filmzenéjénél Wagner nyomán minden főszereplőnek önálló zenei témát adományozott. De mégis felmerül a kérdés bennünk, hogy a filmtörténelem legnagyobb vállalásánál – merthogy a Marvel-filmek univerzuma az – miért marad el pont az, hogy a szuperhősök önálló zenét kapjanak? Ugye, hogy libabőrös leszel Batman zenei témájára, ugye, hogy füledben cseng a klasszikus Superman-téma? Ugye, hogy csontvelődbe hatol a feeling, amikor meghallod Hulk zenei belépőjét… vagy, várjunk csak. Nem, a tényleg nem zene, hanem egy ordítás. Ugyehogyugye?!
Megbújik, pedig ott van
De akkor milyen zene van a szuperhősfilmek alatt? Hiszen mégis hallunk valami kis morajt, ami belövi a jelenet hangulatát, ami nem hagyja üresen az adott pillanatot. Nagyjából úgy képzeljük el, hogy ezek a zenei aláfestők szinte olyanok, melyeket bizonyos zenevásárló portálokon termékként árulnak, amelyek reklámfilmek, jellegtelen, művészi ambícióktól távol eső videóanyagokhoz használnak. Rövid kis trackek, amelyek éppen csak azért vannak, hogy ne legyen üres a zenei hangsáv.
Nem szeretünk csöndben lenni.
Egy egész érdekes kört futott a filmművészet, hiszen a némafilmek alatt állandó zene ment, ami nagy segítségére vált a rendezőnek, hogy átadja a jelenet fontosságát, mondanivalóját bármilyen beszéd vagy felirat nélkül is. Akkor főszereplő volt a zene – emlékezzünk vissza Chaplinre, ahol minden egyes apró mozzanat visszatükröződött a zenében is. Aztán persze elérkezett a hangosfilm korszaka, a muzsika hangja pedig háttérbe szorult. Sőt, voltak olyan alkotások, ahol csupán a végjátékban, a drámai vagy lényeges jelenetekben jelent meg a zenei aláfestő.
Mindebből természetesen az következik, hogy a filmzene minősége többnyire magas volt: kevesebb volt belőle, így ahol megszólalt, ott volt létjogosultsága. És hol tartunk ma? Visszatértünk a némafilmek korszakába, amikor minden egyes mondatra és kézmozdulatra zene szól, annyi különbséggel, hogy mindez olyan zene, amire – a némafilmekkel ellentétben – az égvilágon nem érkezik semmi érzelmi reakciónk. Mert „lufizene”, totálisan szürke, kiszámítható, semmi egyediséget nem tartalmazó muzsika. A fent említett videó az alábbi perctől ezt nagyon jól ábrázolja.
Kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket!
Az alkotók a lehető legbiztonságosabb játékot készek játszani. Azt kapod, amit vársz, a zene nem tesz hozzá semmit a képhez, csupán megerősíti azt, még ha nincs is rá szükség: ha humoros jelenet van, vidám, de jellegtelen zene szól. Ha drámai zene szól, a vonósok húzzák a mélyet, mint ahogy azt ezernyi filmben hallhattuk már. Nincs kockázat, nincs merészség, elrugaszkodottság, csak a jól bevált recept. Persze a Marvel-filmek esetében sem a filmzene csábítja be a mozikba az embereket, hanem a látvány és a határtalan, nagybetűs mozis élmény.
Mégis, ezek a filmek valamiért megtesznek egy olyan lépést, amit semelyik más filmes „franchise” nem. Gondoljunk csak bele: miért van az, hogy nem emlékszünk a Marvel-filmek témájára? Biztos, hogy csakis azért, mert alapvetően Hulknak vagy Fekete Özvegynek nincs külön témája, vagy a csapat zenei témája (amely a legismertebb) ritkán hangzik fel a filmekben? Van még itt egy dolog, amit lényeges látnunk.
Ha a Harry Potterre gondolsz, látsz magad előtt egy színárnyalatot (talán sötétkék és zöld?). Látsz magad előtt egy betűtípust, hallasz egy zenét – egyszóval egy egész brand arculati elemeit. Ugyanez történik a Star Warsszal, Indiana Jonesszal, James Bonddal – érthető okokból, hiszen a marketingrésze az, hogy egy állandóan új résszel jelentkező filmsorozatot az emberek tudatába égessenek – bármilyen eszközzel. Nincs ez másképpen a Marvel-filmeknél sem a betűtípus, színvilág, stílus és a többi esetében. Viszont az egyetlen felismerhető és idézhető filmzenei motívum csupán a főcím alatt és egy-egy helyen bukkan fel a filmekben, míg az előzetesekben, a tévészpotokban nem (kivéve az utolsó két, befejező epizód beharangozó anyagait).
Egyelőre rejtély, hogy miért történt így. Talán az elmúlt 11 év 23 filmje alatt elcsépeltté vált volna egyetlen zenei motívum, sok-sok új aláfestőt pedig idő és energia hiányában, valamint a karakterek sokasága miatt nem írtak. Így aztán maradtunk a színtelen-szagtalan, szürke, egyszer használatos szemét mellett, amit fülünkbe duruzsolnak a manapság legtöbb pénzt hozó filmek.
