A magas sarkú, pláne a tűsarkú cipő cseppet sem praktikus viselet. Tény, hogy szépen formálja a lábat, de ezenkívül semmiféle előnye nincs, sőt hosszú távon gerinc- és lábfájdalmakat, torzulásokat okozhat. Ezek után elég meglepő, hogy a magasabb sarokkal rendelkező cipőket eleinte abszolút praktikus okokból hozták létre a 800-as években: a perzsa lovasok a saroknak hála megtámaszthatták a lábukat a kengyelben, és biztosabban ülve-állva célozhattak harc közben. Aztán amerre csak a híres perzsa harcosok megfordultak, ott el is kezdett terjedni az újfajta lábbeli, hiszen melyik férfi ne akart volna olyan maszkulin és erős lenni, mint egy perzsa harcos! Így lett a magas sarok a férfias erő jelképe.
Az 1500-as évekbeli Európa teljes mértékben élt-halt mindenért, ami perzsa, így miután egy küldöttség tagjain meglátták a topánokat, azonnal másolni kezdték. Senki sem mondta nekik, hogy elkéstek, és a velencei kurtizánok már száz éve magas sarkúban járnak, de talán nem is lett volna lényeges, hiszen az újfajta cipő a férfiak körében hódított. Az arisztokratákat cseppet sem zavarta, hogy a sarok esetükben funkcióját veszti, hiszen menni alig lehetett benne, lovon állva nyilazni pedig eszükbe sem jutott. A nemesek azt élvezték, hogy a magas sarkaknak köszönhetően tekintélyt parancsolóbbnak tűntek: minél magasabb rangú – és alacsonyabb termetű – volt valaki, annál inkább ragaszkodott a magas sarkújához, ráadásul azt is kimutathatta vele, hogy nem kell órákat imbolyognia az utca porában, annyira előkelő, hogy hintón cipelteti magát mindenfelé egy járásra alkalmatlan cipőben.
Az igazi férfi magas sarkakon imbolyog
Egy szó mint száz, a magas sarkú cipőt egyre több férfi kezdte hordani harisnyával, pláne azok után, hogy XIV. Lajos francia király egyenesen bolondult értük. Alig több mint 160 centis termetét tíz centi magas cipőkkel emelte feljebb, a díszes topánok persze egyedileg készültek csak neki, és csatajelenetekkel tették őket férfiasabbá. Amikor Lajos ezt is megunta, rákattant a méregdrága piros festékkelt kezelt cipőkre: annyira tetszettek neki, hogy csakis ő hordhatta őket, no meg a legközelebbi hívei, mindenki másnak megtiltotta a piros cipők viselését. Valószínűleg innen ered a modern kori rajongás Christian Louboutin piros talpú magas sarkúi iránt.
Amikor az „alantasabb” néposztályok és a nők is elkezdték másolni az új módit, a nemesek még magasabb sarkakat csináltattak cipőiknek, ezzel is jelezve, hogy kitűnnek az egyszerű emberek közül. A női és a férfi cipők között ebben az időben csupán annyi volt a különbség, hogy az erősebb nem selyemharisnyás lábára vastagabb, míg a nőkére (akik ironikus módon azért kezdtek magas sarkút hordani, mert az 1600-as évektől másolni kezdték a férfiak ruházatát) vékonyabb sarkú topán került. Az első ismert nő, akin a botrányos magas sarkú cipőt látta a hüledező tömeg, messze korát megelőzve Medici Katalin volt, aki 1533-as esküvőjén abban mondott igent a francia trónörökösnek.
A férfiak levették, a nők felvették
Meglepő, de egészen az 1740-es évekig volt divatos a férfiak és a nők magas sarkú cipője, csak azután ment ki a divatból. Azok a férfiak, akik gyakran lovagolnak, a perzsákhoz hasonlóan kicsit magasabb sarkú csizmát hordanak ma is, de idővel mindenki másnál a kényelem és a praktikum kapott főszerepet. A nők az 1800-as évek közepén tértek vissza a magas sarkú cipők viseléséhez, magukhoz ragadták őket, s azóta ki sem engedték őket a kezükből. Az erotikus felhangot korabeli fényképészeknek köszönhetjük, akik aktfotóiknál használták őket kellékként. Meztelen nők szerepeltek a képeken, akik csupán egy pár magas sarkút viseltek – ismerős?
Az immár végleg nőiesedett cipő idővel még tovább fejlődött, a sarkak egyre magasabbak és keskenyebbek lettek: az 1930-as évektől megjelenik a tőrről elnevezett stiletto, azaz tűsarkú cipő, amiben még nehezebb járni, mint elődeiben. Ennek ellenére ma már minden nő gardróbjában találunk legalább egy pár csinos magas sarkút, ami ugyanúgy a hatalmat jelképezi, mint a középkorban – talán ezért ragaszkodunk hozzá annyira, minden ortopédiai tanács ellenére.
