„Egy nő dilettáns marad, és soha a tudományt előre nem viszi” – Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő története

Teljes nevén Szentgyörgyi gróf Hugonnai Vilma Jozefa Laura Ilka 1847-ben jött világra egy grófi családban, s addig tanult, ameddig azokban az időkben nőnek csak engedték. A pesti Prebstel Mária leánynevelő intézetben végezve – érettségi vizsgát egyedül férfiak tehettek – a következő lépéshez érkezett, amit a magyar szokásrend előírt: a házasságkötéshez. 18 éves korában ennek eleget is tett, férjhez ment Szilassy György földbirtokoshoz, majd megszülte gyermeküket. Az átlagos magyar asszony története ezen a ponton érne véget: felnevelte a fiát, híven szolgálta férjét és a közösséget, majd békésen megtért teremtőjéhez. Vilma azonban más utat választott.

Nem lehetünk elég hálásak neki

Ha Hugonnai Vilmába kevesebb tehetség, hit és kitartás szorul, ma egész másképp nézne ki a magyar történelem orvosnőkről szóló fejezete. A természettudományok iránt mindig is érdeklődő, intelligens fiatalasszony elhatározta, hogy orvos lesz. Abban a korban, amikor Madách Imre akadémiai székfoglaló beszédében így mutatta meg, hol a helye a magyar asszonynak: 

„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad, és soha a művészetet és tudományt előre nem viszi.”

Még szerencse, hogy Madáchnak nem volt igaza. Az otthon, gyereknevelés mellett tanuló Vilma nemhogy előre vitte a tudományt, de minden diplomás magyar nő sokat köszönhet neki. Már huszonötödik évében járt, amikor a férje felolvasott neki egy cikket, amelyben arról írtak, hogy Svájcban engedélyezik a nők egyetemi tanulmányait. Több sem kellett Vilmának, összecsomagolt, és annak ellenére, hogy sem férjétől, sem apjától nem kapott semmiféle anyagi segítséget, dolgozni és tanulni kezdett Svájcban. Ahhoz, hogy egyáltalán kijuthasson, meg kellett szereznie férje engedélyét, majd – ami nyilván sokkal nehezebb döntés volt – otthon kellett hagynia a gyermekét is, nem engedték, hogy a „bizonytalanba” magával vigye kisfiát. Vilma az egyetem klinikáján kezdett el ápolónőként és szülésznőként dolgozni, ebből a fizetésből tartotta fenn magát, nagyon szűkös körülmények közt élt, közben tanult, az iskolai szünetekben pedig hazautazott a családjához. Férjével, aki nagy kártyás volt, és gyakran veszített, nem volt túl jó a viszonya, gyermeküket pedig anyósa nevelte ellene.

  

Svájcban már orvos volt, Magyarországon 20 éven át nem lehetett az

Vilma a sok nehézség ellenére ötévnyi tanulás után 1879. február 3-án kiváló eredménnyel lediplomázott, orvosi gyakorlatát pedig egy zürichi kórház sebészetén végezte. Nagyon szerették, tudását el is ismerték, nyugodtan kint maradhatott volna megépíteni orvosnői karrierét, ám ő hazavágyott. Ahhoz, hogy Magyarországon is orvosként praktizálhasson, először is le kellett érettségiznie. 1881-ben ezt könnyedén meg is tette – összesen a második nőként az országban –, ám ez még messze nem volt elég ahhoz, hogy itthon is elismerjék diplomáját. Honosítási kérelmet nyújtott be az orvostanári karhoz, ám Trefort Ágoston személyében hatalmas akadályba ütközött. A vallás- és közoktatási miniszter ilyen „kedvesen” szólalt fel a témában: 

„Szerezzünk a nőknek a tanítói pályán kívül is – melyre kiválóan alkalmasak – munkát és keresetet az iparban, a kereskedésben, sőt a közigazgatás bizonyos ágaiban, de nem követeljük, hogy bírák, ügyvédek, orvosok, törvényhozók lehessenek; a nő polgári jogok tekintetében egyenlő lehet a férfival, de a társadalmi funkciók tekintetében a nemi különbségnél s női természeténél fogva a férfival egyenlő nem lehet.”

Az egyetem a nemzetközi példák ellenére tudatosan utasította el a kérelmet, hiszen ha az első doktornő áttöri a láthatatlan falat, akkor megnyílik az út a nők előtt, az oktatás koedukált lesz, ami „zavart okoz a tudományos életben”. Vilma két alkalommal kereste fel Trefortot, mindkétszer elutasították, de ezután sem adta fel. Felajánlották neki, hogy honosított diploma nélkül dolgozzon hivatalosan bábaasszonyként, de ezt meg ő nem fogadta el: ragaszkodott megszerzett diplomájához. Állóháborúra rendezkedett be, küzdött álmaiért, miközben hivatalosan csak szülésznőként tudott dolgozni. Pedig a pénzre nagy szüksége volt...

Sikerek a válás után

Hugonnai Vilma és Szilassy György házassága végképp megromlott, a férj a maradék vagyont is elkártyázta, így 1884-ben elváltak. Vilma anyagilag nehéz helyzetbe került, ezért folyamatosan dolgozott, hogy fenntartsa magát és gyermekét, több könyvet és cikket is írt, amelyekben a nők tanuláshoz való jogáért harcolt, illetve részt vett az egyenjogúságért folyó harcokban. 1887-ben a szerelem is rátalált egy hozzá méltó ember személyében: Wartha Vince vegyészprofesszor nemcsak megértette Vilma természettudományos érdeklődését, orvosi vágyait, de Szilassyval ellentétben mindenben támogatta is. Egy lányuk is született, Vilmának keresztelték. Édesanyjának végre nem kellett szülésznőként dolgoznia, minden erejét és idejét annak szentelhette, hogy a gyereknevelés mellett honosítsa diplomáját, és egyenjogúságot szerezzen a nőknek az élet minél több területén.

Részben az ő munkájának köszönhetően a kormány 1895-ben rendeletben engedélyezte a nők bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti képzését. Vilma azonnal saját diplomája honosítását kérelmezte, de azt csak három szigorlatot letéve engedélyezték neki. Végül Hugonnai Vilma 50 éves korában, 1897-ben végre átvehette magyar orvosi diplomáját. Az eseményen annyian jelentek meg, hogy dugig volt a terem, újságírók jegyzeteltek, miközben az első magyar orvosnő szürke selyemruhában felolvasta a doktori esküt. Ott ült a padban Steinberger Sarolta is, aki Vilmának köszönhetően tanulni kezdett az orvosi egyetemen, és az első nőként végzett a századfordulón. Maga Ferencz József is jelen volt az ünnepélyen, s így bátorította Vilmát: „Örülök, hogy a grófnő az első magyar orvosnő, de ugyebár praktizálni fog, mert a tudománynak csak akkor van becse, ha azt értékesítik.”

A harc messze nem ért véget

Hazánk első doktornője praktizálni is kezdett, ám az előítéletek miatt a betegek nagy része cseppet sem bízott benne. A pacientúráját főként szegény emberek és nők tették ki, de Vilma nem csüggedt: végre hivatalosan is gyógyíthatott. Az egyenjogúságért folytatott harca viszont tovább folytatódott. 1899-ben Pap Samu országgyűlési képviselő felháborodottan kelt ki a nők fontos tisztségviselése ellen. Vilma válaszul cikkeket és tanulmányt kezdett írni, utóbbit „A nőmozgalom Magyarországon” címmel, és felhívta a figyelmet a nők szerepére, tudására, fontosságára. 1907-ben végre magyarul is megjelenhetett A nő mint háziorvos című könyve.

Tanított az Országos Nőképző Egyesületben a helyes betegápolásról, gyermekgondozásról, a fertőző betegségek megelőzéséről, sőt a gyermekvédelemről, segítette a lányoknak szóló gimnáziumok létrehozását, folyamatosan és nyíltan vitázott a régimódi felfogású férfiakkal. Még 67 éves korában sem volt rest újra tanulni, elvégezte a katonaorvosi tanfolyamot, majd az első világháború alatt 14 vidéki városban szervezett betegmegfigyelő állomást. Miközben szakmailag egyre közelebb került céljaihoz, magánéletében tragédiák következtek. Vilma lánya – csakúgy, mint az orvosnő édesanyja – TBC-ben halt meg fiatalon, őt követte a férj, Wartha Vince 1914-ben. A megözvegyült doktornő még megérte, hogy a numerus clausus törvény meghozatala után ismét korlátozták a nők tanulási jogait, majd 1922. március 25-én szívszélhűdésben elhunyt. 

Élete nehéz volt, de harcát nem hiába vívta, még életében példaképpé vált, reményt nyújtott nemcsak a betegeknek, de a tanulni és felemelkedni vágyó nőknek is. A doktornők ugyan a mai napig nem keresnek ugyanannyit, mint a doktor urak, és tavaly derült ki, hogy a Tokiói Orvosi Egyetemen hosszú éveken át csaltak, hogy több férfit vehessenek fel, mondván, a nők úgyis elmennek szülni, Hugonnai Vilma példája mutatja, hogy sosem szabad feladni.