A horrortörténetek műfaját megteremtő 1818-as sci-fi megírásához Shelley-nek nem kellett csupán a fantáziájára hagyatkoznia. Azokban az évtizedekben több neves tudós is kísérletezett azzal, hogy nyilvánosság előtt feltámassza a halottakat, előadásaikra csak úgy tódultak az érdeklődők. Az egyik legnagyobb nyilvánosságot Conrad Dippel kapta, aki a von Frankenstein nemesi család (ez egyébként teljesen átlagos családnévnek számított, hiszen még a regény előtti időkben vagyunk) várában végezte kísérleteit.
Keltsük életre a halottakat!
Radu Florescu In Search of Frankenstein című könyvében azt írja, hogy Mary Shelley hírét vehette Dippel egykori előadásainak, s a feljegyzésekből merített ihletet a rémregényéhez. Shelley sosem adott valódi választ erre a vádra. Az azonban tény, hogy Dippel alkimistaként anatómiával foglalkozott, és attól sem riadt vissza, hogy holttestekkel kísérletezzen. Mesterkedéseit bizonyítani nem tudták, főleg azért nem, mert a nitroglicerinnel is játszadozó alkimista véletlenül felrobbantott egy egész tornyot, benne a laborjával. Akár igaz volt a vád, miszerint egyik ember lelkét akarta átvinni egy másikba, akár nem, a szóbeszéd miatt Dippelnek menekülnie kellett a városból.
Mire jó az elektromosság?
Természetesen nem Dippel volt az egyetlen, aki a halottak feltámasztásával próbálkozott. Luigi Galvani olasz orvos, fizikus, a Bolognai Egyetem anatómiaprofesszora és az elektromosság egyik atyja több mint tíz éven át békákkal kísérletezett. A felboncolt állatok vizsgálatánál észrevette, hogy az állat izma összerándul, ha a gerincvelőhöz és az izomszövethez két különböző, de egymással érintkező fém ér. Galvani eleinte úgy gondolta, hogy felfedezte az állati elektromosságot, de ezt hamar megcáfolta Alessandro Volta olasz fizikus és kémikus, aki mindezek hatására feltalálta a folytonos elektromos áramot szolgáltató galvánelemet. Szó sem volt tehát arról, amiben Galvani reménykedett, hogy elektromossággal életre lehet kelteni a holtakat.
Az „igazi Frankenstein”, Giovanni Aldini
Ám Galvani unokaöccse, aki lenyűgözve figyelte rokonai kísérletezését, makacsul hitt az elektromosság feltámasztó erejében. Giovanni Aldini fizikusként végzett a Bolognai Egyetemen, majd megunva a békákat, nagyobb állatokkal kezdett kísérletezni. Miután disznókkal, juhokkal és marhákkal is sikereket ért el – legalábbis szerinte, hiszen az izmok rángatóztak az áram hatására, a szemek, a nyelv is mozogtak – elérkezettnek látta az időt a szintlépésre.
Első emberi „páciense” 1803 januárjában érkezett hozzá, egy halálra ítélt és kivégzett gyilkos, George Foster felakasztott holtteste. Foster teteme azért volt alkalmas a célra, mert Aldini kísérletei nem működtek fej nélküli vagy kivéreztetett holttesteken. Aldini elvitte a testet a Royal College of Surgeons orvosi kutatóintézetbe, és elhatározta, hogy életre kelti. A bizarr eljárás persze hatalmas közönséget vonzott, pláne azután, hogy az elektromos árammal „kezelt” test valóban az „élet” jeleit mutatta. Állkapcsa megrándult, arca grimaszolt, bal szeme kinyílt, lábával rúgott, s úgy tűnt, mellkasa is emelkedik, lélegzik. Ettől persze Foster cseppet sem volt életben, de abban a korban elhitték, hogy valóban feltámadt, hiszen – a halottakkal ellentétben – mozgott.
A szenzációnak hamar híre ment, pedig a test mozdulatlanná vált, amint az akkumulátort lekapcsolták. Aldini kísérlete szájról szájra terjedt, és mindenki el is túlozta egy kicsit. Még kormányzati körökben is viták indultak, mi legyen Foster sorsa, ha tényleg visszatér az életbe (ismét felakasztották volna). Végül Aldini bevallotta, hogy soha egy élőlényt sem tudott feltámasztani, de ekkor a közbeszéden már nehéz volt változtatni. Egyes források szerint Dippel történetével egyetemben ez a hír jutott el Mary Shelley-hez, akinek már csak papírra kellett vetnie a halottakkal szórakozó tudós történetét.
Aldini kísérletei egyébként – akármilyen bizarrak is voltak – végül hozzájárultak az elektromosság terápiás felhasználásának elterjedéséhez, a férfit eredményei elismeréséül még lovaggá is ütötték.
