Az Oscar a filmszakma díjazásának csúcsa. Aki egyszer hazaviheti a szobrocskát, az élete végéig neve mellé biggyesztheti, bármilyen förmedvényt tesz is le később az asztalra. Ugyanakkor lehetséges, hogy már közel sincs akkora értéke a díjnak, mint a régi időkben. Megváltozott a piac, megváltozott maga a filmművészet, már sokkal kevésbé lehet azt mondani, hogy ez és az tipikus Oscar-film. Ezt mutatja az is, hogy idén a Fekete Párducot is jelölték legjobb filmként. Egy képregényből adaptált akciófilmet, ami − többé-kevésbé érthető módon − felháborodást is váltott ki, hiszen messze nem ezen értékek miatt csillog a filmművészet gyémántja.
Ármány és szenvedély
Miután a nyáron felötlött az Akadémia tagjaiban, hogy „legjobb populáris film” kategóriát is indítsanak, mely során a kevésbé mély és komplex művészi értékű alkotások is teret kapnak, a közvélemény felhördült. Tiszta a képlet: tulajdonképpen arra hajtanak, hogy a nagyközönség apraja-nagyja is kövesse az átadót, és szorítson kedvencének. Hiszen, ha a tömegeket megmozgató, éppen legfrissebb Star Wars-rész vagy Marvel-képregényfilm, Adam Sandler-vígjáték, netán horror is Oscar-díjra lesz jelölve, akkor ugyancsak tömegek fogják nyálukat csorgatni a képernyő előtt a szék karfáját görcsösen szorítva – miközben nagyot zuhanhat a színvonal és a díj értéke egyaránt.
Az Akadémia aztán, látva a felmorajló filmszakmát, elvetette az ötletet. De a show még mindig bajban volt. Azáltal, hogy nem éppen népszerű filmek futnak versenyt a díjátadón, a magas nézettség sem érkezik. Régen másképp működött: olyan filmek versenyeztek, amelyek igazán népszerűek voltak. A Gyűrűk Ura: A király visszatér, a Titanic, a Forrest Gump, az Esőember mind-mind kasszát robbantottak, ugyanakkor tényleg Oscarra méltóak voltak.
A botrányt csak tetőzte, amikor kiderült, hogy a műsor lerövidítése érdekében nem lesz házigazda, a közelmúltban pedig bejelentették, hogy a legjobb smink és élőszereplős rövidfilm mellett az operatőri és vágói kategória sem lesznek bent az élő show-ban: reklámszünetben adják majd át ezeket a díjakat.
Alfonso Cuarón, a Harry Potter és az azkabani fogoly, Az ember gyermeke, illetve a most 10 Oscar-díjra jelölt Roma rendezője így írt erről Twitterén: „A mozi történetében mesterművek léteztek hang nélkül, szín nélkül, történet nélkül, színészek nélkül és zene nélkül.
Egyetlen film sem létezett azonban fényképezés és vágás nélkül.”
Talán nincs olyan jelölt e kategóriákban, amely tömegeket vonzana? Tényleg ennyire pénzéhes lenne az Akadémia? A filmszakma felháborodására aztán éppen pár napja reagáltak: mégis minden kategória benne lesz az élő show-ban, ahogy azt korábban megszoktuk.
In the history of CINEMA, masterpieces have existed without sound, without color, without a story, without actors and without music. No one single film has ever existed without CINEMAtography and without editing.
— Alfonso Cuaron (@alfonsocuaron) 2019. február 12.
Volt miért félnie egyébként az Akadémiának, hiszen egy-egy rossz lépés számos bojkottot eredményezhet. Persze nem az első ilyen eset lenne az idei: tekintsünk vissza a történelemben, és nézzük meg, mely alkotók hagyták ki anno az Oscart, és miért. Ki látta már esetleg akkor is azt, hogy az Oscar nem más, mint a burzsoázia melegágya, holmi rongyrázás, aminek talán legkevesebb köze van a filmművészet ünnepéhez.
Marlon Brando
A legendás színészt leghíresebb szerepéért természetesen jelölték is: Don Corleone alakításáért gyakorlatilag borítékolható volt a győzelem. Ebben javarészt Brando is biztos volt, és amikor 1973-ban a ceremóniát megrendezték, ő egész egyszerűen otthon maradt, maga helyett pedig elküldte az őslakos Sacheen Littlefeathert, ő tolmácsolta Brando üzenetét, mellyel az ellen tüntetett, ahogy Hollywood megjelenítette filmjeiben az őslakosokat. Brando egyébként egész életében kiállt a kisebbségek mellett: a 40-es években a zsidó közösségekért, de az afroamerikaiak jogaiért is harcolt, csakúgy, mint ahogy aztán az indián őslakosok érintetlenségéért. A színész Oscar-bojkottja aztán majdnem olyan híres és legendás lett, mint maga A Keresztapa, mely természetesen azóta is az elsők közt van a legtöbb filmes toplistán.
Roman Polański
A híres, számtalan zseniális alkotást magáénak tudó lengyel rendező a 2003-as Oscar-gálát hagyta ki. Persze, még ha nagyon is akarta volna, se tudta volna átvenni a díjat, ugyanis immáron 42 éve szökevény. Talán ismered a történetet: 1977-ben azzal vádolták, hogy Jack Nicholson otthonában megrontott egy 13 éves lányt. Egy Vogue-fotózás kapcsán találkoztak, ahol Samantha Geimer, az érintett „rájött, hogy más szándékai is vannak, és tudta, hogy ott van, ahol nem kéne lennie. De nem tudta, hogyan szabadulhatna el onnan”. A rendező később önéletrajzi könyvében is említést tett az esetről, de tagadta, hogy a lány ellenkezett volna. Mindenesetre Polański Európába menekült az ítélet elől. Akkorra már olyan filmekkel volt elismert rendező, mint a Kés a vízben, az Iszonyat, a Vámpírok bálja, a Rosemary gyermeke vagy a Kínai negyed, boldog házasságának pedig egy brutális gyilkosság vetett véget. Polański élete azóta egy hajsza, miközben a teljes igazságra talán sose derül fény. Mindez azonban nem tartotta vissza attól, hogy tovább alkosson: 2003-ban A zongoristáért Oscar-díjra is jelölték. Helyette aztán Harrison Ford vette át a díjat.
Michael Caine
Az angol színészikon sokkal egyszerűbb okokból nem vette át díját. Woody Allen filmje, a Hannah és nővérei mellékszerepéért kapta meg a szobrocskát, ám a gála ideje alatt éppen A cápa bosszúját forgatta. Steven Spielberg klasszikusának negyedik folytatásáért viszont igazán kár volt kihagyni a fontos pillanatot – ezt nem is kell magyarázni, ha ránézünk kicsit az említett B-horror átlagaira: az IMDb-n csupán 2,9-et, a kritikusok véleményét összegyűjtő Metacriticen 15 százalékot, a Rotten Tomatoeson kerek 0 százalékot ért el. Caine aztán tanult az esetéből, 2000-ben az Árvák hercegében nyújtott alakításáért kapott díját már ő maga vette át.
Elizabeth Taylor
Az 1965 óta méltán híres és számtalanszor színpadra is feldolgozott Nem félünk a farkastól egy elképesztő éjszakát tár elénk egy életük derekán járó házaspár hektikus kapcsolatáról. Nem volt ez nagyon másként a valóságban sem, Elizabeth Taylor és Richard Burton megéltek mindent, amit egy házasságban megélhet az ember. Mindkettőjüket Oscarra is jelölték, a színész viszont rettegett attól, hogy újra alulmarad, így meggyőzte feleségét, hogy ő is maradjon távol. Burton tényleg vesztett, Taylor viszont megkapta második szobrát.
Woody Allen
A különleges humoráról ismert rendező nem jár díjátadókra. Még akkor sem volt ott, amikor 1978-ban az Annie Hallért 3 Oscar-díjat (!) ítéltek neki: legjobb színészként, legjobb forgatókönyvíróként és a legjobb filmért. Egyedül 2002-ben bukkant fel, olyan filmek kapcsán, amelyek a New York-i terrortámadás eseményeit mutatták be.
Allen úgy véli, a díjak egész koncepciója butaság:
„Nem függhetek más emberek ítéletétől, mert ha elfogadom, amikor azt mondják, megérdemlek egy díjat, akkor el kéne fogadnom azt is, amikor azt mondják, hogy nem”, utalva ezzel arra, hogy a díjátadó csupán korlátozza az alkotói és ízlésszabadságot, amiben amúgy van is valami − főleg az Oscarnál, ahol sokszor kifejezetten specifikus témák versenyezhetnek előnyben, egy kísérleti film vagy forma pedig labdába sem rúghat.
