Még az elején érdemes felidézni azt az örökbecsű mémet, amikor 1980-ban valaki megszólal: „Lefogadom, hogy lesznek repülő autók a jövőben”. 2019-ben ugyanakkor nemhogy repülő autók nincsenek, de gyakorta olyan problémákkal és fejlesztésekkel foglalkozunk, amik korántsem az emberiség érdekét vagy jövőjét szolgálják. Például a rácsszerkezet, amit a hasadra nyomva egy rövid perc alatt meglesz a hat kocka, vagy a Pizza Hut cipője, amely helyetted rendel pizzát.
Sosem pont úgy alakul a jövő, ahogy elképzeltük, de még így is bizonyos jóslatok egész félelmetes módon válnak valóra: például kevésbé köztudott, de Stanley Kubrick lehetett az, aki már 42 évvel azelőtt feltalálta az iPadet, hogy 2010-ben Steve Jobs bejelentette volna azt. A 2001: Űrodüsszeia című sci-fijében Newspadnek hívják a vékony élű, szinte egy kijelzőből álló készüléket, ami mai trendek értelmében is dizájnos kivitelezéssel bírt.
Los Angeles, 2019
Másik nagy kedvencünk másképp jósolt: az 1982-es Szárnyas fejvadász cselekménye ráadásul az idei évben játszódna. Különösen borúlátó, egy technológiailag előrehaladott világot tár elénk: repülő autók szelik az utcákat, végeláthatatlanul magas felhőkarcolók és egy ikerpiramis ékesítik a városképet. Sötét van és kosz, fülledt utcák és élhetetlen levegő veszi körül az apró embereket, akik fel-alá özönlenek a személytelen nagyvárosban. Gyárkémények, villódzó city-lightok, reklámjárművek, tömény szmog és savas eső. Csúnya jövőkép, melyben úgy tűnik, az emberek teljesen elidegenedtek egymástól, s látszólag nyoma sincs egy idillikus környezetben élő társadalomnak. Vagy ez nem is hangzik így annyira apokaliptikusan, inkább zavarba ejtően ismerősen, nemde?
A különösen sötét, preapokaliptikus látkép egyébként a sci-fi regényírók egyik nagy atyjának, Philip K. Dicknek köszönhető. Az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című könyv viszont hiába vázol fel egy pesszimista jövőképet, mégis az emberi humánum, a törődés és az empátia kérdéseit feszegeti. Ebből a könyvből biztosan viszel haza valamit: Dick filozófiai hangvétele, izgalmas leírásai nem véletlenül nyerték meg a filmeseket is.
A történet központi gondolata természetesen a replikánsok, azaz a teljesen emberszabású androidok körül forog. Feladatuk, hogy távoli bolygók kolóniáin dolgozzanak, élettartamuk csupán négy év, szabad akaratra és gondolkodásra képesek, viszont empátiára képtelenek, jelenlétük illegális a Földön. Replikánsok kis csoportja azonban visszatér a fülledt Los Angelesbe, hogy ezt a négyéves élettartamot meghosszabbíttassák tervezőjükkel. Vezetőjük, Roy Batty elmegy a gyártó Tyrell Corporationhöz, ahol meg is öli tervezőjét, miközben nyakukra Rick Deckardot, a fejvadászt küldik – Harrison Ford személyében.
Klasszikussal van dolgunk, méghozzá azzal, ami mondanivalójában és hatásában sosem avul el, még ha dátumát tekintve igen: úgy néz ki, 2019-re nem fog beteljesedni – remélhetőleg − ez a csúnya disztópia. Különösen elgondolkodtató, hogy mennyire pesszimista jövőt álmodtak meg mind 1968-ban, a könyv megírásakor, mind pedig 1982-ben, a film bemutatásakor. Ugyanakkor ez nem Dick egyéni látása: mindig is borús jövőképünk volt. Más kérdés, hogy miért és mióta van ez így: talán mióta látjuk az emberiség pusztító erejét, úgy gondoljuk, hogy a jövőnk egy szörnyű apokalipszis felé, mintsem egy idillikus utópisztikus világ felé tart. Sajnos a legújabb jelentések és kutatások azt már megválaszolták, hogy ez előbb-utóbb be fog következni, a rejtély már csak az, hogy pontosan mikor.
Rabok vagyunk, de szabadon
De vajon jelenleg disztópiában vagy utópiában élünk? Talán erre nincs is egyértelmű válasz, mert habár világunkat erőszakosnak és alapvetően sok szempontból élhetetlennek gondoljuk, bizonyos tények azt bizonyítják, hogy a múlthoz képest sokkal biztonságosabb. A legtöbb országban például érvényesülnek az emberi jogok, a munkatörvények, elenyésző mértékű az erőszak által elkövetett halál a korábbi évszázadokhoz képest, kevesebb a háború és az üldöztetés is. A sort folytathatnánk, egészen belemélyedve az apróságokba.
Persze ugyanígy megvan világunknak a disztópikus tulajdonságai: óriásvállalatok szakosodnak arra, hogy irányítsák életünket, például a Facebook és a Google számára nyitott könyvek vagyunk, a kormányaink szabályrendszere pedig még sosem volt ennyire szigorú, így mondhatjuk akár azt is, hogy sosem voltunk még ilyen szinten korlátozva, erkölcsileg pedig sosem volt ennyire szabad az emberi gondolkodásmód, és akkor még nem is érintettük a migráció súlyos problémáját. Talán ezek alapján megállapíthatnánk azt is, hogy úgy tűnik, utópiában élünk, miközben disztópia vesz körül bennünket. Viszont, ha ez egy úgynevezett látszatutópia, akkor nem is lehet más, csakis disztópia, nemde?
A megálmodott jövő itt toporog a küszöbön
De kanyarodjunk csak vissza a Szárnyas fejvadászhoz, nézzük meg, mi is valósult meg a klasszikus sci-fi megálmodott jóslataiból. Először is, a reflektorfényben ott vannak a replikánsok: noha az emberszabású robotok már köztünk „élnek”, közel sem tudnak olyan élethű viselkedésmódot, beszédstílust, gesztikulációt, mozgást felvenni, mint amellyel az ember jött a világra. Pedig vannak próbálkozások, amik előrevetítik, hogy a jövőben igenis számolnunk kell a robotok állandó jelenlétével, de szinte egészen biztos, hogy sosem lesz olyan humánus egy android, mint amilyen volt Roy Batty a Szárnyas fejvadászban – akiből eredendően még így is hiányzott a történet szerint az empátia.
A mesterséges intelligencia viszont mint önálló gondolkodásra képes számítógép már régóta létezik, a zsebünkben is hordjuk. Az M.I.-val kapcsolatos kételyeink viszont leginkább akkor erősödhetnek fel, ha majd olyannyira ellepnek minket, akár robotokkal karöltve, hogy feltehetjük a kérdést: jogunk lesz-e ahhoz, hogy ezeket a gépeket a saját vágyaink maradéktalan kielégítésére használjuk? Ha például a Szárnyas fejvadászban látható szinte hús-vér, érző replikánsokhoz hasonló gépek szexuális feladatot, vagy piszkos munkát látnak el, akkor az nem ütközik-e etikai kérdésbe, annak ellenére, hogy mi alkottuk őket?
„Lefogadom, hogy a jövőben már lesznek repülő autók.” A filmben látott közlekedés egyre csak érkezik, éppen a CES kiállításán a Bell mutatta be a repülő autók prototípusát: a Nexus repülő taxi lesz, és természetesen szó sincs benzinről vagy gázolajról, a cég pedig azt ígérte, 2020 derekán már használhatjuk is az elképesztő technológiát, így hamarosan beteljesülhet a már idézett híres mém.
A Szárnyas fejvadász egyik híres jóslata volt a videohívás is, amelyet habár még telefonfülkéből indít Deckard – okostelefonról itt szó sincs! És ugyancsak híres részlet, amikor a fejvadász egy különleges képolvasó masinával egy fotót a végtelenségig, pixelekkel nem is törődve felnagyít, majd a kamera szögét megbuherálva még azt is látja, ami nincs is a képen. Erre a 3D fotómasinák képesek, de egy normál kép nem – és valószínűleg nem is lesz.
Bolygónk is kihalt már 2019-re, állatok nyomát, növényeket és rendes klímát nemigen láthatunk, viszont szintetikus élőlényeket annál inkább − erre utal a könyv címében az „elektronikus bárányok” is. Ez sincs olyan messze: szomorúan kell konstatálnunk, hogy a WWF számításai szerint a Föld állatvilágának 60 százaléka már kihalt az 1970-es állapotokhoz mérve – az emberi beavatkozással. Pont e miatt az állapot miatt keresünk mi is új lakhelyet, a Szárnyas fejvadászban pedig már reklámként fut, hogy a szürke világban megfáradt ember egy új bolygón kezdhet új életet. Persze a történet szerint a csillagok közt is háború tört ki, az ember nem tudta levedleni az új kezdetkor a bűnét és esendőségét. Ez pedig így újabb kérdést vet fel: ha az ember megtalálná a tökéletes második esélyként szolgáló bolygóját, tudna-e annyira figyelmes lenni, hogy önzőségét félredobva annak megóvására koncentrál, vagy csak egy „újabb” bolygót indítana meg a pusztulás lavináján?
Elgondolkodtató végigpásztázni a fantasztikus irodalmon és a filmművészeten, látni, hogy miképp képzelik el és vázolják elénk a jövőt. Elnyomó társadalmak, posztapokaliptikus idők, zombik és járványok, homok és szárazság, jég és halál. A Földről elmenekült emberiség, természeti katasztrófák, az űr mélyén meghúzódó magányos kolóniák, bolygót kereső telepesek – az ember mindig is pesszimistán látta a távoli jövőt, ám a Szárnyas fejvadász által megálmodott látható disztópia még messze van. Lehetséges, hogy pont ezért merünk bátran pesszimista látással jósolni: amíg jólétben élünk, nem félünk a rossztól. Ha pedig egy látványosan és gyorsan pusztuló világban tengetnénk mindennapjainkat, biztonságos, élhető utópiát álmodnánk meg az emberiség jövőjeként.
Borítókép: Warner Bros.
