Hogyan élhet túl a hagyományos kézművesség a mai világban? Tette fel az egyre többeket foglalkoztató kérdést a minap a Businessoffashion.com munkatársa, aki annak járt utána, hogy valóban a kihalás küszöbére kerülhet-e az évezredes tradíciókkal bíró kézművesség annak ellenére, hogy a fejlődő országokban egyre több fiatal választja karrierlehetőségként a kultúrájának szerves részét képező kézművességet. A szerző, Bandana Tewari szerint a globalizáció és a tömegpusztító gépparkok számos kézműves-alapú vállalkozást térdre kényszerítettek az utóbbi években. Azok, akik fennmaradtak gyakran kis, családi kézben lévő vállalatok és nincs elegendő anyagi forrásuk arra, hogy új és tehetséges embereket alkalmazzanak.
Tewari szerint a luxusmárkáknak kellene lépniük az ügyben és munkát adniuk olyan országokban, mint például India, ahol egyébként is sok gyárat tartanak fenn. De az olyan európai divatházak, mint a Lanvin, a Gucci, a Chanel, vagy az Alexander McQueen egyenlőre nem hajlandók bizalmat szavazni a világ legképzettebb kézműveseivel rendelkező Indiának, ahol mintegy 34,5 millió varrót, szövőt, vagy anyagfestőt tartanak számon.
Az egyre könyörtelenebb gazdasági szabályozásoknak köszönhetően olyan tradicionális irányzatok kerülhetnek veszélybe, mint a kizárólag természetes színezékkel festő, mitológiai témákat feldolgozó Kalamkari és a Machlipatnam művészet Andhra Pradesh déli régiójában. Eltűnhet a Patan környékén népszerű ősi szövési technika, az Ikat, illetve az északabbra lévő Chikankari és Phulkari hímzés és díszítés is, ahogy a fémhímzésként ismert Zardozinak is leáldozhat. A csillogó, bonyolult technikával, arany és ezüst szálakkal készített, rendkívüli minták Akbar császár uralkodása alatt váltak ismertté a 17.században.
Tehát alapvető változtatásokra van szükség ahhoz, hogy az divatipar felismerje, minden kézzel készített termék mögött egy emberi lény áll. A fejlődő világ egyik legnagyobb hiányossága, hogy annyira leértékeli a kétkezi munkát, ami megélhetést biztosítana számos szövő, hímző és díszítő mesternek. Az olyan gyarapodó országokban, mint India, Kambodzsa, Kenya és Indonézia ezt feltétlenül szükséges lenne figyelembe venni. De milyen gyakran halljuk a luxusmárkákat arról áradozni, hogy elismerik és tisztelik az általuk használt kreatív munkaerőt?
Ami különösen meglepő, tekintve, hogy kollekcióik nagy részét indiai kézművesekkel készíttetik el szezonról-szezonra. Minden márkának, elsősorban a luxus-szektornak kellene szerepet vállalnia abban, hogy ezek a mesterek jobban előtérbe kerüljenek, valamint ki kellene dolgozniuk egy módszert a fenntartható növekedés érdekében. Donna Karan például a haiti művészetet a nyugati világ felé tolmácsoló Haiti Artisan Projecttel működik együtt, a Maiyet pedig olyan kézművességben jártas országokkal kollaborál, mint Kolumbia, India, Indonézia, Kenya, Mongólia és Peru, majd az ott összegyűjtött őshonos textiltechnikákat évről-évre bemutatja a párizsi divathéten. Az Hermès az egyik zászlóshajójának tartott mumbai butikjában tartott egy rendkívüli kiállítást a Kutch Gujarat-i 'Ghadai' fazekasok 5000 éves örökségéről. Ez az üzleti modell azonban korántsem annyira sikeres, mivel a nagyvárosi divat nehezen fér össze a vidéki kivitelezéssel, de egyéb kihívások és minőségellenőrzési problémák is megnehezítik a közös munkát.
A Varanasi küldetése például az, hogy piaci hozzáférést biztosítson a selyemszövőknek, míg a nonprofit szervezetként működő Nest fejlődőképes kézműves vállalkozásoknak ajánl fel képzési lehetőségeket, miközben együttműködik az egyik legismertebb párizsi anyag vásár, a Premiére Vision szervezőivel is. Ezt követően pedig olyan luxusházak kifutóin köszönnek vissza a kézzel készített selyemanyagok, mint a az Oscar de la Renta, a Phillip Lim, a Jean-Paul Gaultier vagy a Maison Martin Margiela. És ez az a fajta együttműködés, amire világszerte szükség lenne annak érdekében, hogy megőrizzük a minőségi kivitelezést. Amennyiben a tervezőkkel egyenlő versenyfeltételeket biztosítanának a kézműveseknek, az az ipar reneszánszát jelentené számukra.
Nem kizárólag a nagy divatházaknak szóló üzenet ez, hiszen az olyan kis márkák, mint például a Bantuwax is őshonos afrikai kézművesekkel varratja fürdőruháit, ahogy az indiai Craftisan nevű szervezet kézműveseket tömörítő online hálózat kiépítésén dolgozik. Számos klaszter és civil szervezet jelent meg India szerte, a közelmúltban nyitotta meg kapuit a stanfordi öregdiák,Sally Holkar által alapított textiliskola, a Handloom School Maheswarban. Az iskola elsősorban olyan diákokkal kíván foglalkozni, akik valamilyen szinten már értenek a hagyományos szövési technikákhoz és hisznek abban, hogy ilyen egyszerű és fenntartható megoldásokkal megváltoztathatják a ruhaipar és a társadalom hozzáállását.
