Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ilja szakács orosz ételsora a passzoló magyar pálinkákkal: 25 év késéssel, de végre megtaláltuk a működő szocializmust!
Amikor meghívtak, gondolkodóba estem. Ja, orosz kaja és magyar pálinka. Naná! A baj csak az, hogy imádom a pálinkát, rendben, értek is hozzá, ám latinos műveltségemnél csak az orosz konyhai ismereteim hiányosabbak. Jó lesz ez így, Ilja? Meg aztán a történetről rögtön Rejtő Jenő jutott eszembe. Tudják, négy nemzet képviselte magát az asztalnál... Nem csak azért, mert jót lehet rajta röhögni, hanem mert ahol asztal és étel kerül szóba, bármi légyen is az, rögtön levesz a lábamról. Ez az ötlet is meghatott.
Az élmény nem volt mindennapos: orosz ételeket magyar pálinkák kísértek. Ott voltunk, megkóstoltuk. Ízlett. Elsőre talán furcsának tűnik a párosítás, de kijelenthető, izgalmas kísérlet volt.
Havi Mir
„Mir” néven orosz-magyar gasztronómiai sorozat indult, ahol orosz ételspecialitások mellé pálinkát szervíroznak a házigazdák, Volkov Ilja szakács és Borbáth Gabriella pálinkaszakértő. A rendezvényt minden hónapban más-más helyszínen rendezik meg. Az első, zártkörű estnek az Akvárium Klub adott otthont, a következő, már nyilvános esemény június 19-én egy privát lakásban lesz, ahol a menüsor és a pálinkák mellé szamovárból teát is kínálnak majd. A pedig július 17-én a Hármashatár-hegyen egy vadászházban.
Nem vagyok profi, de van némi fogalmam az ételkészítés rejtelmeiről, fonott kalács alapú máglyarakást nálam jobban tuti nem süt senki, erős vagyok levesben, kikerült a kezem közül Wellington bélszín (médium), és jobb helyeken is ettem már.
Nos, akkor az orosz ételek. Soha még. Ugyan kosztoltam Krakkóban, de a legnagyobb jóindulattal is csak azt tudom belemagyarázni, hogy valaha Lengyelország határos volt a Szovjetunióval, most meg Oroszországgal (Kalinyingrád balti-tengeri kikötővárosa, Oroszország exklávéja okán), meg a helyi gasztronómusok szerint némileg hatott az orosz konyha (is) a lengyelre. Szóval ég és föld. Persze hallottam a borscsról, de csak hallottam, meg a scsíről. És kész.
Első fogás előételként az olagyi, sárgarépás és csicsókás. Nos, ahhoz képest, hogy egyfajta palacsintatészta, ez nem édes volt, és a csicsóka rendesen megbolondította, a sárgarépa nem csak színt adott neki, hanem némileg karamellizálta is. Megvettem. A kajszibarackpálinka pedig a citrusosságával, üdeségével éppen azt a hatást váltotta ki, amire nem számított az ember az első harapás után. Kitalálják? Kívánatossá tette.
E pálinka kísérte a Rasszolnyik levest is. A már említett két leves után a harmadik legnépszerűbb levese az orosz konyhának. Amikor kanalaztam, megfejthetetlen volt az a fűszer, aminek 100 százalék, hogy benne kellett lennie. Hát nem volt. Mindösszesen só és bors, csakhogy az összes hozzávalót vajon, és külön pirította meg a séf. No, és a savanyú uborka leve. Tök jó volt.
Mint ahogyan meglepően harmonikus ízeket rejtett a kvaszban pácolt malacsült hajdinakásával. A kvasz erjesztett gabonaital, ez ráadásul édes pác volt, ami aztán különlegessé tette a malacsültet, két órát állt benne, itt sem volt semmi fakszni, szépen megsült, szolid fűszerezés mellett.
A hozzá kínált cigánymeggypálinka annyira volt marcipános, hogy az édes pác igazi kísérője lehetett. A hajdina pedig, mint köret: telitalálat.
A vége éppen ehhez az ételsorhoz illett. A Gurjev kása - noha alap, hogy nem hasonlítgatjuk az ételeket -, afféle tejbegríz, itt ciberével (híg Békési szilvalekvár), magvakkal, és fél szilvadarabokkal, mellé Békési szilvapálinkával. Az utolsó kanálig.
