Mégis miért mondjuk azt, hogy egészségedre, amikor valaki tüsszent?

A köztudatban már nincs annyira jelen annak a magyarázata, hogy miért is reagálunk a tüsszentésre úgy, ahogy. Kulturálisan különböző ez az udvariassági formula, minden nemzet szülötte másképp tanulja meg, mit illik mondani, de azt már kevesen tudják, hogy pontosan miért mondja az angol, hogy Isten áldjon, az olasz, miért boldogságot kíván, míg a magyar egészséget. Sajnos az egyik legelterjedtebb magyarázta, ami hitrendszereinkben él, az az, hogy az ember szíve egy pillanatra megáll, amikor tüsszent, és ezért mondjuk: egészségedre.

Ez az elképzelés azonban tudományosan téves.

Bunkó vagy, ha nem mondod: „Egészségedre!”?

Az „Egészségedre!", A „Jó reggelt" vagy „Örülök, hogy találkoztunk” típusú, valamint az egészséggel és az időjárással kapcsolatos rituális párbeszédek a szokásos értelemben nem gondolatközlésre alakultak ki, csak az emberek közötti kapcsolattartás célját szolgálják.

Bronislaw Malinowski antropológus (1884–1942) fatikus kapcsolatnak nevezte el a nyelvnek ezt a társadalmi funkcióját, mely arra az alapvető emberi igényre vezethető vissza, hogy jelezzük a barátságos szándékot – vagy legalábbis az ellenséges szándék hiányát. Ha valaki hallgat, s nem mondja ki ezeket a mondatokat, a másik számára az a tartózkodás, az elhidegülés vagy akár a veszély jele is lehet. Jelen korunkban mi már csak a bunkóság vádjával illetjük az ilyen embertársunkat.

A fenti példák érvényesek az angolra és több más európai nyelvre. A kultúrák azonban jelentősen eltérnek a tekintetben, milyen témákat engednek meg fatikus, azaz kapcsolatra utaló kommunikációként. Bizonyos helyeken a tüsszentésre illendő nem reagálni.

Felmerül a kérdés, hogy köhögésnél vagy ásításnál miért nem alakultak ki hasonló társadalmi reflexek. A tüsszentés esetében azért más a helyzet, mert ahogy az ókorban hitték, hogy a lélek a fejben lakozik, úgy a régi orvostudomány szerint a tüsszentés az agyvelő tisztítását végezte. Ez indokolja a különböző tüsszentőszerek megjelenését is. Kezdetben az előkelő világ illatokat szagolgatott, és így frissítette elméjét. Később az illatszereket felváltotta a tubák, ami a 16. század második felében vált orvosságból divatcikké.

Tüsszentéssel kapcsolatos hiedelmek a világ minden tájáról

A tüsszentéssel kapcsolatban számtalan hiedelem létezik a Föld különböző pontjain, hol baljós, hol szerencsés előjelnek tekintik. A régi rómaiak azt használták: Sit salutiferi (Legyen egészséget hozó). Innen származik a magyar „Kedves egészségére” vagy „Egészségére váljék”. 

Az a szokás, hogy az emberek több nyelven is azt mondják: „Isten áldjon meg!”, amikor valaki tüsszentett, még Kr. u. 590-ben, egy római pestisjárvány idején kezdődött. Pelagius pápa meghalt a pestisjárvány idején, ezért utódja, I. Gergely pápa elrendelte, hogy mindenki könyörögjön az Úr kegyelméért, ha valaki tüsszent körülötte, mivel a tüsszentés a közelgő betegség kezdeti szakaszát jelezheti az illetőnél. A 13. és 14. században a pápák még azt is kijelentették, hogy ez a szokás hiteles ima a pestis hatásai ellen. 

A kulturális különbözőségek a nyelvhasználatban jelennek meg:

• angol: Bless you (légy áldott),
• német: Gesundheit (egészség), vagy Helfgott (Isten segítsen)
• olasz:  Felicità (boldogságot) 
• francia: Dieu vous (Isten megáldja)
• mende nyelvben (Sierra Leone): biseh (köszönöm) szó használatos, 
• bemba nyelvben (Kongó): kuma (légy egészséges), 
• malgaszban: velona (életben van). 

„A tongában a tüsszentést nemegyszer annak jeleként értelmezik, hogy a tüsszentő hiányzik kedvesének. Elég gyakori, hogy tüsszentés után valakinek viccesen azt mondják: »Ikai ke nofo noa mua!« – szó szerint, »sajnos, nem vagy semmi«. A kifejezés szándékolt értelme az, hogy a szeretett személynek, aki a tüsszentést előidézte, inkább semmire sem kellett volna gondolnia, mint a tüsszentőre.” (D. Crystal – A Nyelv Enciklopédiája)

Magyar illemszabályok a tüsszentéssel kapcsolatban

Görög Ibolya protokollszakértő, író és előadó, a Miniszterelnöki Hivatal egykori protokollfőnöke, aki folyamatosan járja az országot, előadásokat tart a viselkedéskultúráról – többek között a Femina Klub állandó előadója –, az alábbiakat írja a tüsszentés illemtanával kapcsolatban:

A szokás gyökere egészen a primitív, ősközösségi együttélési formákig nyúlik vissza. A tüsszentéssel járó egészen gyors levegőkifúvás a gyors meghalást, a levegő beszívása pedig az újjászületést jelentette. Ha megfigyeljük, a tüsszentés utáni másodpercben sokkal jobban érezzük magunkat, és egészen mély levegőt tudunk venni. Ebből a szempontból tehát jogos, ha a mellettünk lévő embernek – de csakis a közvetlen közelünkben ülőnek – az egészségére kívánunk.

Mások szerint azonban illetlenségnek számít, hiszen az etikett úgy tartja: a tüsszentést, csakúgy, mint bármilyen más biológiai megnyilvánulást, nem illik észrevenni. Hogy mi hát az elfogadott magatartás? Mivel a helyi szokások mindig elsőbbséget élveznek a nemzetközileg elfogadott viselkedési szokásokkal szemben, azt kell figyelembe vennünk, hogy mi a szokás a családban, az adott társaságban vagy közegben, és azt kell követnünk.