Sajnálatos módon jelenlegi gazdasági rendszerünk alapja a túlvásárlás és ennek következtében a tárgyak halmozása. Anélkül, hogy marxi mélységekbe merülnék a kapitalizmus kritikájával, belátható, hogy ha az ember nem elég tudatos, akár úgy is végezheti, mint a TLC csatornán ábrázolt kényszeres gyűjtögetők, akik élete felett a tárgyak veszik át az uralmat. Persze most túlzok, mert ahogyan azt a jelenséggel foglalkozó Wikipedia-szócikk is taglalja, az effajta tárgyhalmozás mögött sokszor komoly pszichés betegségek állnak. Valószínűleg legtöbbünknél a helyzet ennyire nem válik súlyossá, de biztos mindenki rokonságában van legalább egy olyan – általában idősebb – személy, aki a használt konzervdobozoktól kezdve a rossz szerszámokig és elavult könyvekig mindent eltesz – hiszen jó lesz az még valamire…
Ha mi nem akarunk így járni, akkor időről időre szükségessé válik háztartásunkban az egyes tárgyak, főleg a bútorok, ruhák, gyerekjátékok, könyvek állományának ritkítása. Ebben a cikkben ezzel az immár itthon is egyre valósabbá váló problémával foglalkozom, tippeket, megoldási javaslatokat kínálva, valamint megnyugtatva sorstársaimat, hogy nincsenek egyedül.
A legjobb és leggyorsabb (?) út az ingyenes felajánlás
Az eladásba belefáradt, jótékonyabb lelkületű vagy esetleg lustább honfitársaink útja lehet ez.
És persze vannak olyan állapotú ruhák, cipők, használati tárgyak, amiért az embernek már nincs mersze pénzt kérni. Jó, ha van olyan rokon vagy közeli ismerős, akinek a gyerek kinőtt ruháit, játékait elpasszolhatjuk, ugyanis úgy tűnik, ezeknek használtan egyre inkább nulla az értéke. Ugyanez a helyzet a saját használt ruhákkal is. Valószínűleg a hatalmas kínálat és a fast fashion terjedése miatt, azazhogy már fillérekért lehet új, divatos – persze gyenge minőségű, épp ezért rövid élettartamú – ruhákat venni. A gyerekholmiknál az agyonhasználás, foltosodás, kopás is hozzátesz az elértéktelenedéshez – hiszen kisgyerekek a használók, akik nem arról híresek, hogy vigyáznának a dolgaikra. Hasonló a helyzet az újonnan méregdrága, ám használtan már egyáltalán nem kelendő babakocsikkal – ma már nagyon nehéz pénzért eladni egy használt kocsit.
Egyre többen rájönnek erre, ez is okozza az országszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendő adományboltok terjedését. Ez nagyon praktikus dolog, mert leveszi rólunk az értelmes továbbadás terhét, és mégsem kell még esetleg használható dolgainkat a kukába hajítanunk. Itt szétválogatják, majd jelképes összegért tovább értékesítik holmijainkat – mindenki jól jár tehát, melegen ajánlom mindenkinek.
Szintén járható út az anyaotthonok, esetleg hajléktalanszállók megkeresése – ők általában szívesen fogadnak mindenféle ruhát, kisebb használati tárgyat a hajszárítótól az étkészletig. Azért jó, ha előzetesen érdeklődünk fogadókészségük felől – nekem volt olyan, hogy már nem vettek át semmit, mondván, épp most kaptak egy egész kamionnyi adományt és nincs tároló kapacitásuk.
A Fővárosi Közterület-fenntartó Nonprofit Zrt. két fővárosi Szemléletformáló és Újrahasználati Központja is fogad megunt, de még használható tárgyakat, amelyeket aztán a tárolási díj megfizetése után bárki megvásárolhat a használt tárgyak boltjában. A valós forgalmukról – azaz hogy ez mennyire működőképes modell – nincs információm. Én egyszer jártam ott, nekem kicsit túlárazottnak tűntek a dolgok, de mástól már hallottam, hogy jó tárgyakat talált ott.
És végül ott az ingyenes vagy a helyi csoportokba történő felajánlás. Vigyázat, csak erős idegzetűeknek!
Itt rengeteg a hitegető, komolytalan ember, hiszen ami ingyen van, azért nem törik magukat még annyira sem. Nagy igazság, hogy amiért fizetnek, azt jobban megbecsülik.
Itt aztán jönnek a helyileg hol, holnap elhozom, ez még megvan?, azonnal elhoznám, érdekelne, csak messze van és társai üzenetek – nagyjából az egyiptomi hieroglifák stílusában és érthetőségi szintjén.
Ha túl jó cuccot hirdetünk, akkor kezelhetetlen mennyiségű üzenetet fogunk kapni, válogatott szitkozódásokkal egyetemben, hogy miért a másiknak, és nem neki adtuk a holmit – ez sajnos a sima internetes eladásnál is előfordul, de erről még később esik majd szó. Én általában kisebb tárgyakat, üres üvegeimet szoktam feltenni ingyenesen a helyi csoportokba, de tapasztalatom szerint csak akkor működik a dolog, ha én viszem el kocsival az érdeklődőnek, különben sosem kerül el tőlem a termék. Az üres üvegeknél külön gond a szállításuk – persze hogy olyan fog érte jelentkezni, akinek nincs autója…
Ha pénzt akarunk látni – Marketplace, Vatera, Jófogás
Sajnos a nagy klasszikus, az első hazai aukciós portál, a Vatera túl van már népszerűsége csúcsán. Ott ugyanis a hirdetőket szűrték – nem volt automatikus a regisztráció, postai úton kellett megerősíteni, tehát valamennyi ellenőrzésen átesett a delikvens. Valamint fontos szerepet játszott az eladók értékelése, csillagozás formájában, talán így kevesebb volt az átverés, mint a Facebook korában. Illetve pluszfunkció volt a licitálás is. De mivel az eladások után 1-2 százalékos jutalékot kellett fizetni, és ellepték az új tárgyakat professzionálisan hirdető cégek, mára kiment a divatból. A Jófogás ennek kissé mezítlábasabb társa, valamivel igénytelenebb hirdetésekkel, viszont itt az eladás ingyenes volt – ez már módosult, az oldal bizonyos szolgáltatásai fizetőssé váltak. A két szolgáltató pár éve nagy harcot vívott egymással, de végül úgy tűnik, hogy már megint a nevető harmadik nyert, ez pedig nem más, mint a Marketplace. A Facebook lassan az egész internetet gyarmatosítja – miért ne tenné ezt az eladási felületekkel is? Egyszerű, gyors, ingyenes – persze így elég sok az ocsú, vagyis nem is olyan könnyű az eladás. Néha kicsit az az érzésem, hogy a Marketplace az internet pöcegödre, és az összes fogalmatlan ember az én hirdetésem alatt gyűlik össze – legalábbis ha az értelmetlen és idegesítő kérdések és kommentek számát nézzük.
Tehát ha elhatároztuk magunkat, hogy pénzért hirdetjük meg a termékünket, jó, ha felvesszük a fapofát és kötélidegeket növesztünk, mert nem lesz egyszerű azt a pár száz vagy ezer forintot kipréselnünk a dologból.
Fotózzuk a tárgyat, megírjuk a szöveget – ez utóbbiból nagyon ajánlatos, hogy ne hagyjunk ki semmi lényeges információt, például hogy mekkora méretű, hol, mikor lehet átvenni, mi az ár, stb., mert garantált, hogy az első kommentek kérdés formájában ezekre a hiányosságokra fognak irányulni – mondjuk, ha odaírjuk, akkor is…
A teljesség igénye nélkül további bosszantó akadékoskodások:
- Tedd el lécci a jövő hétre! – és persze addig ne add el senkinek, ha mégis, nagyon meg lesz sértődve. Ja és végül ő sem kéri…
- Mérd le itt és ott! – utána természetesen eltűnik.
- Ezt kérem szépen, megveszem! – ja, hol is vagy, hol lehet átvenni? Ja hogy ott? Akkor köszi, nem kérem – naná, hogy benne volt a hirdetésben az átvétel helye…
Mindenkinek ugyanaz az egy – persze a legolcsóbb – darab kell, és azon veszekednek, meg szidnak, hogy miért a másiknak adtad oda.
Aztán a szállítás macerái. Ideális esetben eljön érte a delikvens – vagy nem, és örökre eltűnik...
Ha fel kell adni a terméket, az pluszmunka az eladónak. Én csak a csomagautomatát vállalom, a Magyar Posta „szolgáltatásait” nem vagyok hajlandó igénybe venni, mivel egy állami monopoltársaság összes szimptómáját mutatja: rugalmatlan, sorban kell állni, az alulfizetett alkalmazottak gyakran bunkók, mivel nincs kézbesítő, sokszor eltűnnek a dolgok, a felelősséget nem vállalják. Maradnak a dobozos csomagküldők, de ezek az utóbbi időben brutálisan megdrágultak, így lassan az egész használtcikk-kereskedelmet versenyképtelenné teszik.
Elértéktelenedő és eladhatatlan tárgyaink: könyvek, bútorok, mosható pelenkák
És itt jutunk el egy számomra újonnan tapasztalható jelenséghez, hogy lassan már a Marketplace-en sem lehet semmit eladni. Persze lehet, hogy ez csak egy fővárosi jelenség, vidéki ismerőseim ellentétes tapasztalatokról számolnak be. Ami még érdekes, itt a közelben egy fővárosi kerület egyik része szintén falusiasan viselkedik – legalábbis a használtcikk-kereskedelem szempontjából. Itt nincs az a vacak műanyag virágcserép vagy szakadt ruha, széttaposott cipő, ami nem találna új gazdára a helyi csoportban. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a tagok személyesen ismerik egymást, valójában használt dolgaikat forgatják egymás között körbe.
Sokat gondolkodtam, mi lehet az eladások hanyatlásának oka. Egyik ismerősöm elmélete az, hogy ezen a felületen nem akarnak ötezer forintnál többet elkölteni az emberek. Én gyanakszom a német élelmiszer-diszkontláncok jó minőségű és olcsó ruháira és használati tárgyaira is, amivel az utóbbi években Magyarországot is elárasztották.
Termékkategóriától és termékmérettől is függ az eladhatóság.
Jó példa az előbbire a papíralapú könyv, ami mint műfaj, kiveszőfélben van. Itt nyilván több tényező adódik össze, úgy is, mint a digitalizáció, azaz az e-könyvek térnyerése, és a papírkönyvek fizikai korlátai: nehezen mozgathatók, porosodnak, sok helyet foglalnak, tönkremennek. Ugyanakkor egyes ritkaságokért – olyan népszerű könyvekért, amelyekből nincs utánnyomás – nagy összegeket is el lehet kérni. Mostanában ilyenek az Anna Peti Gergő és a klasszikus Disney-mesekönyvek, vagy az egyik lengyel szerző fantasysorozata, az eredeti borítós Vaják. Ellenpontjuk ezeknek a teljesen értéktelenné vált szótárak. Ezek lapozgatásával a netes keresők korában ugyan ki akarna vacakolni?
A régi bútorok is teljesen értéktelenek, a divat és a szállíthatatlanság miatt. Általában olyan ósdi szekrénysorokat tesznek fel ingyen, amiket szét kell szerelni, lift nincs a házban és minimálisan is furgon kellene az elszállításukhoz. Általában így nem a rászorulóknál, hanem a lomisoknál landol a termék – nekik van ugyanis kapacitásuk a mozgatásukra. Itt is van ellenpont, ezek pedig az IKEA termékei, amiknek erős másodlagos piacuk van – erre már maga az anyacég is próbált rárepülni.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A ruhák és a gyerekholmik értéktelenségéről már írtam fentebb – itt tényleg az adománybolttal vagy elajándékozással járunk jól. Ezen belül a mosható pelenkák eladhatatlansága volt számomra az utóbbi idők legnagyobb csalódása. Ezeket a zero waste jegyében úgy hirdetik, hogy bár baromi drágák, de több tulajdonost is ki tudnak szolgálni, és később is jól értékesíthetők. Most vagy a piac telítődött az elmúlt években, vagy itt is divatmárkák szerint alakul a kereslet – de az én két-három éves készletem, úgy látszik, már nem elég trendi, és a kutyának sem kell. Jobb híján újra elkezdtem őket használni, így legalább a mostani papírpelenkák árait megspórolom – bár két gyerekkel már igazán nem hiányzik a vele járó többletmunka .
Összefoglalva a fentieket, a címben feltett kérdésemre a rövid válasz, hogy sok türelemmel, sok idegeskedéssel és kevés haszonnal lehet tapasztalataim szerint manapság bármit is használtan eladni. Persze az eladói oldal hülyeségei is megérnének egy misét – erről talán majd egy későbbi cikkben.
