Kevés megalázóbb helyzet van annál, mint amikor végtelenségnek tűnő ideje rángatsz egy ajtót, de nem történik semmi, majd jön egy idegen (vagy, ami még rosszabb, egy ismerős) egy kedves, de valahogy mégis leereszkedő mosollyal az arcán, és egy mozdulattal kinyitja. Nemrég új irodába költözött a szerkesztőség, és ez a szituáció nagyon sokunkkal nagyon sokszor lejátszódott már az utóbbi napokban. Velünk van a baj? (Ez egy költői kérdés volt.)
Ha a kezedbe került már Don Normantől a The Design of Everyday Things című könyv, tudod a választ és a miértet is. Bár a dizájnnal foglalkozó pszichológus műve pontosan harminc éve jelent meg, a benne leírtak nem avultak el, és igen, az egyszerű felhasználókat az őrületbe kergető ajtókat miatta hívják sokan Norman-ajtóknak.
A lényeg: ha egy ajtóval szinte senki nem boldogul, rendszeresen kint reked valaki, akkor nem az emberekkel van a baj. Vagyis igen, azzal az eggyel, aki tervezte. Bővebben: amikor egy tárgy kialakítása azt sugallja, hogy az ellenkezőjét tedd annak, amit valójában kellene, és szükség van bizonyos kiegészítő jelekre (mondjuk a húzni/tolni tábla), hogy megmutassák, mi a helyes használat, akkor a tervezőasztalon lett valami nagyon elszúrva.
Mert a használati tárgyak tervezésénél alapvetően két szempontnak kell érvényesülnie:
- fontos, hogy az ember azonnal és/vagy könnyen rá tudjon jönni, hogyan kell használni a tárgyat,
- legyen valamilyen visszajelzés arról, hogy jól, rendeltetésszerűen használta, mondjuk egy kattanó hang, ha sikerült csatlakoztatni a laptopra a töltőt.
És igen, ez az alapja a user experience (ux) designnak, vagyis a felhasználói élmény megtervezésének. Bár Norman jobban szereti az emberközpontú dizájn kifejezést. De vissza az eredeti felvetéshez. Milyen az ideális ajtó? Röviden: ha nem is veszed észre, hogy használtad, áthaladtál rajta. Mondjuk egy olyan ajtó, amin egy fémlap van, és ez egyértelművé teszi, hogy tolni kell.
