Nem ez az első eset, hogy valaki a tömegközlekedésben használt textilek ihletnek meg, pár éve egy brit testvérpár, Ben és Harry Tucker a repülőgépek kékes árnyalatú, elhasznált üléshuzatait gondolta újra. Most egy német művész, Menja Stevenson látott fantáziát a városi helyi járatok és vonatok globálisan csúnya, de strapabíró anyagaiban. Bustour nevű ruha projektjének keretében ruhákat készített belőlük, és ki is próbálta, milyen viselni őket: mindegyik művében tisztességesen végigutazta az adott buszvonalat, amelynek kárpitjából a ruhája készült.
“A legtöbben fel sem figyeltek a köztem és az üléshuzatok közötti kapcsolatra. Tényleg csak egy szimpla egybeesésnek hitték? Persze volt néhány kíváncsi érdeklődő, páran nevettek is, de az átlag csak félénken odanézett és gyorsan elkapta a fejét”- mondja projektje fogadtatásáról az 1982-es születésű stuttgarti művész, aki 2006 óta foglalkozik behatóbban az üléshuzatokkal.
Az igénybevételt jól tűrő anyag egyébként nem szerezhető be bármelyik szaküzletben, Stevensonnak például évekbe telt, mire meggyőzte a német közlekedési vállalatokat arról, hogy a kereskedelmi forgalomba nem hozott anyagból ő is kaphasson valamennyit. Ezek a speciális anyagok ugyanis, bár nem túl esztétikusak, de akár tíz vagy több évig is bírják a gyűrődést.
“Őrülten izzadtam ezekben a ruhákban, olyan volt, mint egy lovagi páncél. Nem volt könnyű benne mozogni sem“ - számolt be Stevenson a tapasztalatairól. A teljes összhang kedvéért nemcsak ruhát, de táskát is készített az évtizedekkel ezelőtt legyártott üléskárpitokból.
A művész ennek kapcsán hivatkozott a BBC nemrég közzétett, érdekes cikkére, melyben fény derül arra, hogy kik, mi alapján és hogyan döntik el, hogy a tömegközlekedésben épp milyen kárpittal borítsák az üléseket.
“A Transport for London egy gyapjú mokett szövetet használ” – mondja a londoni közlekedési vállalat beszállítója, azelsősorban minőségi sálak és takarók készítésével foglalkozó brit design stúdió, a Wallace Sewell társalapítója. Harriett Wallace Jones szerint ez a gyapjúszövet azért is kiváló üléskárpitnak, mert nehezen kap lángra, tartósabb a sima szőtt szöveteknél, inkább a padlószőnyeghez hasonlítható. A kárpitok szövetei általában vegyesen vágottak, ezért tartósabbak is az átlagnál.
Némelyik tömegközlekedési vállalatnak egyfajta logójává vált az általuk használt kárpitminta, amelynek megtervezése és legyártása - mint Stevenson kutatásai során megtudta – 18 hónaptól akár két évig is eltarthat. Ennyi idő, mire mindenki rábólint a a megfelelő anyagra, amelynek nemcsak esztétikusnak kell tűnnie, de a foltok se szabad, hogy meglátsszanak rajta, jól kell bírnia a gyakori és igen kíméletlen módszerekkel történő takarítást, ugyanakkor még takarítás hiányában is tisztának kell látszania. Kár, hogy a végeredményen aztán mégsem látszik ez a törődés: köznapi szemmel nézve az üléskárpitoknak mintha tudatosan kellene csúnyának lenniük.
