Borzalmas és letehetetlen. Hamu szitál a láthatatlan égből. A nap nem süt ki soha többé. A világ elpusztult. Nincsenek fák, nincsenek állatok, se élelem, se tiszta víz. Nincs remény, csak csontig hatoló hideg, és az úton a világ végét valahogyan túlélt gonosz hordák. A „vég" után apa és fia vándorolnak az óceán felé. Valamiért, valami számukra is homályos reménység miatt, éhezve, fázva, és rettegve. A maradék kis jót keresik talán, ami túlélhette a pusztulást. Ketten vannak, apa és fia. Az anya már föladta. Eltűnt, elenyészett, csak emlékeikben, álmaikban bukkan fel néha. Ugyanúgy, miként a régi világ álomképei, a pusztulás előttről. A férfi pisztolyában csupán két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához.
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. A regény borzalmas, és letehetetlen. Az ember csak ül, olvas, eggyé válik a fájdalommal. Saját bőrén érzi a csontig hatoló nedvességet, torkát elszorítja a félelem, és gyomrába markol az éhség. Pedig csak könyv, csak betűk fehér lapon. Megtörténik a varázslat, átköltözünk McCarthy szinte már elviselhetetlenül sötét, kegyetlen és valóságos világba. És nem értjük miért van olyan átkozottul rosszkedvünk már napok óta. Hiszen ez csak egy regény. Mondogatjuk. Mégsem tudunk szabadulni tőle. Mint a pókháló szövődnek körénk a szavak, s mi úgy érezzük, végünk van.
Hogy miért ilyen erős a könyv? Nos elsősorban nyilván azért, mert szerzője zseniális. Kritikusai szerint a világ egyik legfontosabb írója.
De nem csak ezért. Van más oka is. A regény, a világ pusztulása utáni földről megrajzolt utópia legbelső félelmeinket fogalmazza meg. Megmutat mindent, ami tudattalan világunkban iszonyatos. Megégett, és megcsonkított emberi testeket, csecsemőket zabáló, emberségükből kivetkezett hordákat, sötét mélységeket. Az emberiség ősi félelmeit.
„Mikor kitisztult az idő lementek a kocsihoz lehúzták róla a ponyvát és kivették a pokrócokat meg a többi holmit, amire éjszaka szükségük volt. Aztán felmentek a dombra és letáboroztak a sziklaperem alatt a száraz földön a férfi átkarolta a fiút és megpróbálta felmelegíteni. Pokrócokba csavarva figyelték, ahogy a megnevezhetetlen sötétség beburkolja őket. Az elmosódott körvonalú szürke város az éjszaka leszálltával eltűnt mint egy jelenés a férfi meggyújtotta a kis lámpát és úgy állította be hogy a lángot megóvja a széltől. Aztán kisétáltak az útra és a férfi kézen fogta a fiút és felmentek a dombtetőre, ahová az út felkapaszkodott, és ahonnan messzire el lehetett látni dél felé az egyre sötétedő vidéken és csak álltak a szélben és pokrócaikba csavarva fürkészték a síkot látszik-e valahol tűz vagy lámpafény. Nem láttak semmit. A lámpa amit a sziklaperem alatt hagytak a domboldalon aprócska fénypontnak látszott aztán kis idő múlva visszamentek. Minden túl nedves volt hogy tüzet rakjanak. Hidegen ették meg szegényes vacsorájukat és a lámpát maguk közé téve a vackukra kuporodtak. A férfi odavitte a fiú könyvét de a gyerek túl fáradt volt hogy olvasson neki. Égve hagyjuk a lámpát amíg elalszom? Kérdezte. Igen. Égve hagyjuk."
Cormac McCarthy: Az út
Fordította: Totth Benedek,
Magvető kiadó, 288 oldal, 2990 Ft