A legtöbb 18 évesnek általában elképzelése sincs, hogy mihez kezdjen az életével, ezzel szemben te gyakorlatilag 4 éves korodtól azon az úton jártál, ami a csellózáshoz vezetett. Mikor döntötted el végleg, hogy ezzel akarsz foglalkozni?
Az egész úgy kezdődött, hogy eleve zenészcsaládba születtem: anyukám (Farkas Ágnes – a szerk.) csellótanár, apukám (Kokas Ferenc – a szerk.) a Kaposvári Zeneiskola igazgatója, a nővérem és a férje is hegedűművészek (Kokas Katalin és Kelemen Barnabás – a szerk.), így kezdettől fogva érdekelt, hogy hogyan csatlakozhatnék én is a sorba. Láttam, hogy a nővérem hegedül, ezért már 4 évesen elkezdtem hegedülni anyukám keze alatt. Egy idő után viszont azt mondta, hogy ha folytatni akarom, sajnos hegedűtanárt kell választanom. Én viszont 5 éves kislányként persze ragaszkodtam az anyukámhoz, így tértem át a csellóra.
Ha jól tudom, egy ideig a ritmikus sportgimnasztika is főhelyen volt az életedben.
Igen, ez onnan ered, hogy anyai ágon a család nagyon komolyan sportolt. A nagypapámat, aki a Pécsi Egyetem professzora volt, sajnos nem ismerhettem, a 77 éves nagymamám viszont a mai napig reggel 6-tól edz a teniszpályán, oktat heti kétszer, asszonytornát tart és évi háromszor jár síelni. Pár évig a zenét és a sportot párhuzamosan csináltam, de egy idő után választanom kellett, mert a kettőt együtt komolyan nem lehet űzni. Akkor döbbentem rá, hogy a gimnasztikával szemben zenélni tulajdonképpen halálomig tudok, ekkor kezdtem el még komolyabban foglalkozni vele.
8 évesen kellett meghoznod ezt a döntést. Egy ennyi idős gyerek valóban érzi ennek a súlyát?
Azt éreztem, hogy a kettőt együtt nem bírom. A napközinek vége volt 4-kor, 4-től 6-ig tornaedzésen voltam, 6-kor hazakerültem hullafáradtan, tanulás, aztán kezdjünk el gyakorolni. Ezt együtt tényleg nem lehet sokáig bírni. A szüleim szépen felvázolták a helyzetet, és akkor belegondoltam, hogy aki hivatásszerűen űzi a ritmikus sportgimnasztikát, az körülbelül 28 éves koráig tudja csinálni. Fel kellett mérnem, hogy ezután az életem abból állna, hogy tornát oktatok. Ha pedig nem vagyok a legmagasabb szinten ebben a körben, akkor nem érdemes csinálni.
Sokan ilyen helyzetben éppen azért lépnek más útra, mert az egész családjuk ugyanazt űzi. Sosem fordult meg a fejedben, hogy valami egészen mást csinálj?
Dehogynem, mindig volt valami kis affér, főleg anyukámmal. Előfordult, hogy kikeltem magamból: azért se gyakorlok, én miért nem játszhatok a többi gyerekkel az iskolában – mert egyébként magántanuló voltam. De a sok ehhez hasonló apró konfliktussal szemben, a másik oldalon mindig ott lebegett a célom, a komolyzenei pálya.
A Kelemen Kvartettben - a hegedűművész Homoki Gábor mellett - nővéreddel, Kokas Katalinnal és sógoroddal, Kelemen Barnabással játszol együtt. Nehézség vagy könnyebbség, hogy családtagokkal vagy összezárva a próbákon?
99,9 százalékban pozitív. Az, hogy a családom egy részével játszhatok együtt, fantasztikus érzés. A nővéremmel 14 év köztünk a korkülönbség: néha anya-gyerek kapcsolat, néha pedig olyanok vagyunk, mint a legjobb barátnők, és Barnabást is 4 éves korom óta ismerem. Azóta együtt játszunk, amióta komolyabban elkezdtem csellózni, megszoktam az életritmusukat, az ezzel járó mentalitást. Persze előfordul, hogy nagy a feszültség – főleg egy olyan versenyen, mint a melbourne-i világverseny, ahol legutóbb jártunk –, és mivel mindannyian nagyon akarjuk, hogy jól sikerüljön, néha vannak összetűzések. De ezt lehet kezelni, olyan még nem volt, hogy komolyabban összezördültünk volna.
A komolyzenét sokan az idősebb közönség terepének tartják, a hallgatóság elöregedéséről beszélnek. Neked mi a tapasztalatod, mennyire látsz fiatalokat a koncertjeiden?
Tavaly, a kaposvári fesztiválon például nagyon sok fiatalt láttam. De igazából nem tudom megmondani az okát, hogy egy olyan fiatal diákot, akinek nincs zenész a családjában, miért nem érdekel a komolyzene. Bizonyos szinten ez egyfajta intelligencia, és persze sok múlik a szülőn, hogy mit ad át a gyereknek. Ha a szülő jár komolyzenei koncertre és viszi magával a 4 éves gyerekét, akkor lehet, hogy 16 évesen szeretni fogja ezt a műfajt. Nagyon sok múlik a neveltetésen.
Nincs benned egy kis félsz, amikor egy komplett szimfonikus zenekarral vagy egy nagy példaképpel találod magad egy színpadon?
Úgy érzem, hogy nincs félnivalóm. Ha megtettem mindent, hogy kihozzam magamból a legjobbat, akkor ez vagyok, ha pedig nem, akkor az az én bajom. Persze mindig van bennem izgalom, hogy milyen lesz új emberekkel játszani, hogy a zenészekkel és a karmesterrel mennyire tudunk együttműködni. De ez általában pár perc leforgása alatt kiderül: leülünk, és azonnal lehet érezni.
3 évig jártál a Bécsi Zeneakadémiára, idén pedig Perényi Miklósnál kezded meg az első évedet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, de több mesternél is megfordultál már. Fontosnak tartod, hogy minél több helyre, minél több tanárhoz eljuss?
Igen. Nagyon várom már, hogy elkezdjem a Zeneakadémiát Perényi Miklósnál, tudom, hogy sokat fogok tőle tanulni, és már csak attól is, hogy az ő kis világába bekerülök növendékként, fejlődni fog a személyiségem. Ez egyébként jó esetben minden tanárról elmondható, ezért is vagyok annak a híve, hogy 3-4 évente tanárt kell váltani. Az is nagyon fontos, hogy az ember tanuljon külföldön, találkozzon más zenészekkel, és ne csak a magyar iskolát lássa.
A középiskolát magántanulóként végezted el. Nem hiányzott a társaság, az iskolai nyüzsgés?
Másodikban elkerültem a konziból (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium – a szerk.) Kaposvárra, de mivel magántanuló voltam, ott csak azzal a négy tanárral találkoztam, akik vizsgáztattak. A Bartókban volt egyfajta közösség az alatt a 2 év alatt, amíg oda jártam, de elég volt, szerintem akkor kiéltem magam. (nevet) Én inkább zenei körökben mozogtam, a fesztiválokon is rengeteg olyan emberrel találkoztam, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot.
Hogyan kapcsolódsz ki? Valahol azt olvastam, hogy nem igazán vagy az a bulizós fajta.
Számomra már az is kikapcsolódás, ha van időm aludni. (nevet) Az utóbbi időben tényleg az volt a rendszer, hogy éjjel 1-2 körül kerültem ágyba és 7-kor már keltünk. Élvezem, ha van egy szabad délutánom, amikor mászkálhatok a városban, de az olvasás is kikapcsol. Nagy szükségem van a nyugalomra és a csendre. Diszkóban körülbelül évente egyszer fordulok meg, de általában az is teljesen véletlen. Ha zenét hallgatok, akkor is inkább komolyzenét.
A Kelemen Kvartett alig másfél éve alakult, de máris ezüstérmet kaptatok a vonósnégyesek olimpiájaként is emlegetett Melbourne-i Nemzetközi Vonósnégyes Versenyen. Sőt, rögtön elhoztátok a közönségdíjat és a Musica Viva különdíjat is. Meglepődtek a sikereteken a jóval régebb óta együtt játszó, összeszokott rivális zenekarok?
A kvartett egyelőre nem igazán van összeköttetésben a többi zenekarral, de annyi biztos, hogy a közönség imádott minket, minden fellépésünk után óriási tapsvihar volt. Szinte sugároztak, és egy ilyen közönségnek hihetetlen jó érzés játszani. Vannak olyan kvartettek, amelyek arra mennek rá, hogy tökéletesek legyenek, valami mégis hiányzik. A kamarazene örömzene, mi pedig elsősorban élvezni szeretnénk – ez persze nem jelenti azt, hogy ne törekednénk a maximumra. A Musica Viva különdíj talán a legkomolyabb díj az egész versenyen, amelynek köszönhetően 2014. február végén egy közel 4 hetes ausztráliai turnéra indulunk.
Kokas Dóra játékát ezen a héten az augusztus 12-20-ig zajló II. Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon hallhatjátok, ahol szinte minden nap fellép valamelyik koncerten. A fesztiválra a legelismertebb külföldi és hazai komolyzenészek kaptak meghívást, de ha könnyűzenére vágysz, abban sincs hiány.
Fotó: Kováts Dániel
