Londonban született 1608. december 9-én, édesapja törvényszéki írnok volt, aki szabadidejében zeneszerzéssel foglalkozott, édesanyja egy kereskedő hajós lánya volt. A művészi hajlamokkal rendelkező apa hamar felismerte fia intelligenciáját és tehetségét, és a család tehetős anyagi helyzetének köszönhetően a fiú a neves Szent Pál Iskolába járhatott, majd igen fiatalon felvették a Cambridge Egyetemre, ahol elmélyedt az ókor nagy klasszikusaiban, falta Homérosz és Vergilius műveit, de a reneszánsz Itália költészete, Petrarca és Dante munkássága is lenyűgözte.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Egyetemistaként már kiváló költőként ismerték diáktársai, az egyetem rideg légköre miatt azonban sokat szorongott. Amikor hexameterben tiltakozott az akkori világvége-hangulat ellen, ráaggatták a „Krisztus asszonya” gúnynevet. Mesterdiplomája megszerzése után hazaköltözött szülei birtokára, ahol apja nem kötelezte arra, hogy munkát vállaljon, inkább bátorította, hogy szellemileg-művészileg kiteljesedjen, vonuljon el az anyagi világtól. Hat évet töltött a szülői házban, közben költészete beérett, egymás után írt három olyan verset, melyet az utókor az angol líra legszebb költeményeinek tart. Az olasz zenei műszavakból vett címekkel rendelkező L’Allegro (A vidám) és Il Penseroso (A gondolkodó) két lelki alkatot fogalmazott meg a líra eszközeivel, a Lycidas pedig egy volt diáktársa korai halálát siratja meg. Milton volt az, aki – a shakespeare-i szonett ellenében – meghonosította a petrarcai szonettet az angol nyelvben.
Az 1630-as évek végén Franciaországban és Itáliában tett utazást, és közben találkozott a házi őrizetben lévő Galileo Galileivel is, akinek alakjáról később az Elveszett Paradicsomban is megemlékezett, illetve a szólásszabadság mellett kardoskodó híres előterjesztésében (Areopagitica) is lejegyezte egyik beszélgetésüket. Úgy tervezte, Szicíliába és Görögországba utazik tovább, azonban a hírre, hogy Skócia népe fellázadt, rögtön hazatért, hamarosan pedig Oliver Cromwell és az általa vezetett puritánok mellett találta magát a polgári forradalom élvonalában. Az Arthur-mondakörről tervezett hőskölteményét sutba dobta, és az irodalomból is húsz évre kivonult, hogy tehetségét a politika szolgálatába állítsa. Cromwell bizalmasaként számos kiváló röpiratot írt, majd a nép győzelme után, amikor I. Károly király 1649-ben vérpadra került, megfogalmazta híres politikai tanulmányát, az Ikonoklaszteszt. A népnek a király és a hivatalok feletti helyét hirdette, mellyel megelőlegezte a később Montesquieu által meghirdetett liberalizmus eszméjét.
Időközben megnősült: egy 17 éves műveletlen és királypárti lányt, Mary Powellt vezette az oltár elé. A pár között folyamatosak voltak a viták, ami odáig vezetett, hogy Mary egy hónap után otthagyta férjét. Milton szomorú tapasztalatait A válás elmélete és gyakorlata című pamfletjében összegezte, melyben hangsúlyozza, hogy a szerelem nemcsak lelki, de testi aspektussal is rendelkezik – amiért egyházi kritika érte. Mary végül visszatért a költő oldalára és három leánygyermeket szült neki, akiket az asszony 1652-ben bekövetkezett halála után neki kellett egyedül nevelnie. Egy anekdota szerint amikor megkérdezték, tanítja-e valamilyen idegen nyelvre a lányait, hősünk ezt a meglehetősen szexista feleletet adta: „Minek? Nőnek abból elegendő egy is.” Pár évre rá ismét megnősült, de második házasságában is özvegyen maradt: felesége közös leánygyermekükkel együtt halt meg mindössze két évvel az esküvő után.
Cromwell mellett Milton az idegen nyelvek titkáraként szolgált, ez nagyjából a külügyminiszterséggel egyenlő posztot jelentett. 1651–52 telén megvakult, politikai munkáját azonban látása elvesztésének dacára is töretlen lelkesedéssel folytatta. Cromwell halála, az ellenforradalom, majd a királyság restaurációja után Miltont is elérték a véres megtorlások: letartóztatták, de végül – talán vaksága miatt – megkegyelmeztek neki, műveit viszont nyilvánosan elégették, nevét és emlékét kiátkozták. Egy anekdota szerint a trónra lépő II. Károly megkérdezte a költőt: „Nem gondolja, hogy szeme világának elvesztése Isten büntetése azért, hogy olyan sokat támadta atyámat?”, mire Milton így felelt: „Felséges uram, ha az ilyen dolgok Isten büntetései, akkor emlékeztetnem kell önt arra is, hogy királyi atyját lefejezték!”.
Vagyonának nagy része odaveszett, annyi pénze viszont maradt, hogy tisztes szegénységben visszavonuljon otthonába és újra nekilásson az irodalomnak. Harmadszor is megnősült, fiatal feleségével, Elizabeth Minshull-lal a nagy korkülönbség ellenére is boldog, kiegyensúlyozott házasságban éltek. Belefogott nagyszabású eposza, az Elveszett Paradicsom megírásába, de a munkát először a pestisjárvány, majd a nagy londoni tűzvész akadályozta. Végül 1667-ben adták ki tíz könyvben, melyeket hét évvel később egy második, tizenkét könyvből álló kötet követett.
A grandiózus mű a zsidó-keresztény kultúrkör alapmítoszát, a bűnbeesés történetét meséli el. Főhőse a bukott angyal, Lucifer, akit Milton az irodalomban első ízben ruház fel emberi, már-már szimpatikus jellemvonásokkal (később Madách Imre is sokat merített az angol költő remekművéből). William Blake, a romantika költőzsenije mondta Miltonról: „anélkül állt az Ördög pártján, hogy tudatában lett volna”. Lucifer ambiciózus, büszke teremtmény, aki fellázad Isten ellen és háborút kezdeményez a mennyország ellen – nem véletlen, hogy sokan a polgári forradalom allegóriáját és Cromwell alakját látták a bibliai történet kortárs átértelmezésében.
Milton rengeteg kultúrtörténeti elemet, utalást beleszőtt művébe, a klasszikus görög és keresztény kultúra igazi tárházát nyújtja. Dante óta a legnagyobb hasonló ambíciókkal lépett fel és olyan, a korszakban kényes vallási kérdéseket is boncolgatott, mint a predesztináció tana és a szentháromság. 1671-ben Milton Visszanyert Paradicsom címmel megírta a mű sokkal rövidebb folytatását, melynek témájául Krisztus megkísértését választotta. Ugyanekkor írta meg egyik legszebb művét, A küzdő Sámsont, melyben a megvakított, megalázott ószövetségi hős saját halálának árán arat végül diadalt legyőzőin.
John Milton 1674. november 8-án, egy hónappal 66. születésnapja előtt hunyt el a buckinghamshire-i Chalfontban. Édesapja mellé temették a londoni Cripplegate kerület St. Giles templomában, de sírját később megszentségtelenítették: a templom felújítási munkálatai közben ellopták a fogait és hajának nagy részét. Milton költői jelentőségét csak az Elveszett Paradicsom megjelenését követően ismerték el, ugyanakkor az utókortól sokkal nagyobb tiszteletet kapott, mint saját kortársaitól. A romantika fedezte fel újra és tette példaképpé az egykori barokk szerzőt: Byron, Shelley és Keats is példaképként tekintettek Miltonra. Joseph Haydn is Milton eposzából merített ihletet Teremtés oratóriumához, Munkácsy Mihály pedig festményen ábrázolta a vak költő alakját.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Tegnapi kultbaitünkben a magyar költészet egyik nagy újítójáról, a kiváló műfordítóról, Tandori Dezsőről írtunk.
