Gyerekkorával fizetett karrierjéért: egy életre meggyűlölte anyját az énekesnő

Cecilia Sofia Anna Maria Kalogeropulosz néven született New Yorkban 1923. december 2-án, szülei nem sokkal korábban vándoroltak ki Görögországból az Újvilágba. A Callas vezetéknevet édesapja adta a kislánynak, úgy gondolta, így sokkal könnyebben tud majd érvényesülni az új hazában, mint eredeti, az amerikaiak számára nehezen kiejthető családnevén. Mariának két idősebb testvére volt – bátyja, Vaszílisz még gyerekként meghalt tífuszban, és ez a tragédia, a fiúörökös elvesztése beárnyékolta a család életét. A gyógyszerész apa inkább visszahúzódó, kényelmes ember volt, felesége, Evangelía viszont vidám, társasági életre vágyó és a művészeteket kedvelő asszony volt, ő fedezte fel a kislány tehetségét is, és kötelezte Mariát, hogy ötéves korától kezdve énekleckéket vegyen.

A lány eleinte kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen, de a gondos anyának köszönhetően – aki az énekoktatás mellett zeneileg is művelte lányait, operalemezeket vett nekik és zongoraleckére is beíratta őket – Maria kamaszkorára különleges hanggal és remek zenei képzettséggel rendelkezett. Tizennégy éves volt amikor a szülei elváltak, ekkor édesanyjával visszaköltözött Görögországba, és a lány az athéni Nemzeti Konzervatórium növendéke, Maria Trivella és Elvira de Hidalgo szopránénekesnők tanítványa lett. Hidalgo feltérképezte Maria hangját, felismerte előnyeit és hátrányait, megállapította, hogy a lány hangjának magas, közép és mély regiszterei között törés van, amit meg kell tanulnia tompítani. Callas egész hátralévő életében ezen dolgozott, de csak karrierje vége felé sikerült teljesen eltüntetnie a töréseket.

Az énekoktatás mellett Hidalgo színpadi játékra is tanította diákját, megmutatta neki, hogyan kell drámai kifejezőerővel és a testbeszéd révén kommunikálni a közönséggel. Callasnak ugyanis eleinte igen nehezen ment a színpadi jelenlét – erősen rövidlátó volt, de szerepeiben nem viselhetett szemüveget, ezért mindig vigyáznia kellett, hová lép a vakító reflektorfényben. Testsúlyával is voltak problémái: édesanyja úgy tartotta, a jó hangot táplálni kell, ezért folyamatosan tömte az ételt a lányba, aki idővel alaposan kigömbölyödött. Maria duci alkata miatt önbizalomhiányban szenvedett, félve lépett a közönség elé a nádszálvékony szopránok árnyékában.

Callas debütálására tizenhat éves korában került sor: egy gálaesten szerepelt az Athéni Konzervatóriumban, melyen Verdi áriáit énekelte az Aidából és az Álarcosbálból. Nem sokkal később Hidalgo közbenjárására szerepet kapott a Boccaccio című operettben a Nemzeti Táncszínházban, mellyel óriási sikert aratott. A második világháború alatt a buzgó görög nacionalista Evangelía bujkáló ellenállókat, sőt brit pilótákat rejtegetett a családi házban, ennek dacára lánya a színház- és operakedvelő német megszálló erők támogatásával válhatott igazi sztárrá. Első jelentős szerepét 1941-ben Puccini Toscájában játszotta – ami, bár nem szerette, meghatározó szerepévé vált –, ahol a lebetegedett szoprán helyett lépett színpadra, és sikerét követően az Athéni Operaház állandó jelleggel foglalkoztatta. Fellépett többek között Lehár Ferenc A mosoly országa című művében és Mascagni Parasztbecsületében is.

1945-ben visszatért Amerikába, ugyanis kiderült, ha nem utazik vissza szülőhazájába, elveszíti amerikai útlevelét és állampolgárságát. Meghallgatást kért a New York-i Metropolitan operaházban, ahol szerződtették volna, a fiatal tehetség azonban nem akart angolul énekelni, inkább az Aidát és a Toscát énekelte volna olaszul. Ekkoriban, hogy valami pénzt is keressen, az olasz karmesternél, Sergio Failoninál volt bébiszitter, aki előtte húsz évig vezette a budapesti Operaházat (itthon a mai napig tiszteletbeli magyarként tekintenek rá). Amikor meghallotta énekelni Mariát, azonnal meglátta benne a nem mindennapi tehetséget, és beajánlotta a Veronai Arénába, ahol Ponchielli Gioconda című operájában állt a közönség elé. Előadása elsöprő sikert aratott, játékát percekig tartó tapsvihar követte.

Veronában ismerkedett meg a nála harminc évvel idősebb téglagyárossal, Giovanni Meneghinivel, akivel hamarosan összeházasodott, és férje lett egyben impresszáriója is. Zenei képzését a híres karmester, Tullio Serafin vette kézbe, színészi képességeit pedig Luchino Visconti filmrendező fejlesztette. A munka meghozta a gyümölcsét: Callas az ’50-es évekre a világ legismertebb operaénekese lett.

A milánói Scalában az Aidában debütált, majd nagy sikert aratott a Puritánok Elvirájaként, a Tosca, a Norma és a Lammermoori Lucia címszerepében is, és meghódította Párizs, London, később New York, Dallas, Los Angeles és Buenos Aires operakedvelő közönségét. Megesett, hogy egy hónap alatt énekelte el a torokpróbáló Normát, Aidát és Toscát. A brit EMI lemezkiadó cég exkluzív szerződést kötött vele, a hangjától lenyűgözött Arturo Toscanini neki adta a Lady Macbeth címszerepét. 1956-ban a Time magazin címlapján szerepelt, híres interjújában édesanyját bírálta azért, mert megfosztotta őt a gyerekkor örömeitől, és kijelentette, hogy soha többet nem szeretne találkozni anyjával, akit hat évvel korábban, Mexikóban látott utoljára.

A világsiker nyomán imázsán is változtatott. Másfél év alatt negyven kilót adott le, lecserélte a ruhatárát, igazi divatikonként tündökölt, megszületett az a Callas, akit ma ismer a világ. Egyes kritikusok a szemére vetették, hogy fogyásával hangja veszített erejéből és gazdagságából, ugyanakkor elismerték, hogy sokkal meggyőzőbb lett a törékeny női szerepekben. Bár ezentúl mindig ügyelt a súlyára, imádott főzni, utazásai során gyűjtötte a recepteket, még egy szakácskönyvet is kiadott. Közismert volt viharos temperamentumáról, minek folytán ismerősei és kollégái Tigrisnek becézték. 1959-ben elvált férjétől, és szenvedélyes viszonyt kezdett a görög hajómágnással, Arisztotelész Onasszisszal, aki végül a megözvegyült first lady, Jackie Kennedy kedvéért hagyta el.

Callas leggyakrabban érzelmekben gazdag, drámai, tragikus hősnők bőrébe bújt, a vígoperákat szinte teljesen elkerülte, ő volt továbbá az első operaénekes, aki nemcsak hangjával, hanem színészileg is tudott komoly babérokat aratni. Hangterjedelme az alsó F-től a felső E-ig terjedt, a drámai szoprántól a koloratúrszopránig mindenre alkalmas volt. Két évtizedes pályafutása során 529 előadásban lépett fel és 36 szerepet játszott, hangját húsz nagylemez őrzi. Az 1960-as évekre, a pletykák szerint a folyamatos fogyókúrák miatt, megrendült az egészsége, magánélete és karrierje is válságba került. Hangja egyre jobban fogyatkozott, már inkább csak koncertfellépéseket vállalt – operában 1965-ben, Londonban játszott utoljára, utolsó koncertfellépését pedig 1974-ben Szapporóban adta. Ezután visszavonult a közönségtől, és kizárólag énektanítással foglalkozott.

Élete végén egyre jobban elmagányosodott, a depresszió elől a gyógyszerekhez menekült: 1970-ben túladagolta magát és kórházba került, a sajtó öngyilkossági kísérletről cikkezett. Az operatörténelem legnagyobb dívája 1977. szeptember 16-án, ötvenhárom évesen hunyt el Párizsban. A hivatalos orvosi jelentés szerint szívroham végzett vele, de sokan öngyilkosságot emlegetnek. Végakarata szerint hamvait Görögországban az Égei-tengerbe szórták.

Callas nemcsak az opera világára, de más zenei műfajokra is jelentős hatással volt, többek között Patti Smith és Céline Dion is inspirációként említi munkásságát. Milánóban és Párizsban is teret neveztek el róla, halála harmincadik évfordulóján posztumusz Grammy-díjat kapott, Görögországban pedig tízeurós emlékérmét adtak ki az arcképével. Életéről 2002-ben Franco Zeffirelli forgatott filmet Mindörökké Callas címmel, Fanny Ardant főszereplésével.

Tegnapi kultbaitünkben a magyar irodalom vizeire eveztünk: születése 220. évfordulóján Vörösmarty Mihályra emlékeztünk.